Övegh Zoltán

Kék szárnyakkal kelt fel a hajnal, köszönti a végtelen óráját. Elvakítaná a pirkadat, éppen ezért már a magasban repked.

 

A tó, seregnyi rezzenésével beőszülne a tétlenségtől, de tükrében fésüli magát. Segít a hajnalnak s visszaveri a vakító pirkadat üdvözlését a sétáló boltozatnak.

 

Borát issza a koronájában vándorló reggel. Poroszkálásra indul padjáról felkelve, de óvatos hűvös leheletekkel. kanyargós út tolja őt fel a délelőttre.

 

A hajnal és a reggel felkelt. Vakító fejdíszével, palástját az éles fénytől takarva érkezik egy úr, fonott boltív fogadja frissen metszett vesszőkből.

 

Feldarabolja a beton a barna szőnyeget, az avar a kinti rengetegben éledezik. A délelőtt ad újabb fonatokat a bolt ívének. Nyolc óránál ügybuzgón felöltöznek a kerti szobrok és kalapjukat kezükbe véve begyűjtik a harmatot.

Hallgatózik a lelkem, hallod a szívverésemet?

 

Nyomogatom a kilincseket,

de melyikben székelsz?

 

Beengedtél, és keres a lényem.

A hangod az erős szél fogja,

a suttogás sem vendég erre.

 

A barna pulóvered egy bontatlan levél

s az számomra minden kérdés,

de a választ rá mi nyitja?

 

Csilingelés árulna el,

de fülbevalód belecseng a csendbe,

az pedig mindent elnyel.

Akkor nem csörgedeznek felém új vizek?

 

Szemed beszél,

de az ajkad néma.

Ajtó csukódik ránk ,

de szívemet rázzák a porok,

reményt kereső lovak hátán.

 

Az ajtót ölelés nyitja tárulásra,

de miért nem köszön rám tőled a nyikorgás?

 

Csak gőzölögni fog a gyertya,

ha nem foghatom meg a kezed.

Ül a pásztor és kételyében töpreng. Alatta a föld könnyes szemével félelmében nem reng.

 

Könnyek csillapodnak magasra csapva a lobogó tűzben. Új város nő ki a posványos mocsarából.

 

Tűz ropogja körbe lovas szekerén a nádat a nyári pusztában. A pernyét megsüti a bíbor égalj.

 

A posványos alszik, az emeleteit mászó tűz meg éledésére ébred. Vigyázni kell a nyájat! Itt más délután töri a nád ropogását.

 

Kéken sziporkázó Duna hajítja a magasba habjait, illata átöleli a posványost. Elszundít a pásztor, rádőlő botja ébreszti.

 

Átitatta a kamra illatával a mocsár egész pusztaságát, most maláta az útravalója. Az megpihen a magas parton.

 

A kamra illata érkezik melegedni a pásztor tűzhöz. Az új város mocsarának nádasait járja.

 

Malátát kortyolnak a gulyások, gágogó pityóka tivornyás szólamát karolja ide a puszta.

 

A pásztortűz ostor felé néz. Manói csak rakják és pakolják a fákat a gallyakra. Rönk beszélget a tűzzel.

 

Gulya ásít a tűz mellett guggolva, édesanyja ölelésében a pásztorra néz a fia. Elroppantak az ágak, jött megnézni a tüzet az éjszaka.

Összetört minden reményed, de látni szeretnél, amikor a padló is cserben hagy a lábad alatt. Nincs itt már semmi állványzat.

 

Beomlik az összes szépség, mi volt valaha az életben. Alattad nyílik meg a világ, de nincsen módodban nézelődni. Helyetted a kétségbeesés kiált. Azt is elnyeli a vitázó levegő.

 

Bölcs talpaid egymás után szökkennek bedőlt romokon. Lélegezz, mélyeket! Nem csoda volt ez, ügyes szerencsés menekülés a magasok világából.

 

Amíg lelked magához tér, kerüld meg a mindenével együtt összedőlt kilátót s vár téged emelkedő dombok s hívó utak szava.

 

Félelmed a mennyben, lelked a mennyei terepen poroszkál!

Remény hangja a fejemben. Zsivaly volt itt valaha, de a vígasz néma.

 

Fogd meg a kezem, látlak mellettem. Ugyanarra nézel, még ha nem is látlak. Talán majd egy másik indián nyáron nézheted ölemből a pisztrángokat.

 

Most csak legyél velem lélekben, porcikád minden rezzenését érzem.

 

A kiutat keresed a semmiből, tudom. Hajad egyenes és bizakodik. Mosolyod kényszerszabadságon s szíved sír.

 

A vörös levélre adtad a hitedet? Megértem, a dús s vastag függöny elrejti s nyeli is a fájdalmat.

 

Átülnél, szerelmem az én felemre? Cseréljünk! Befagyott a Jónak a szíve, de együtt felengedhetjük!

 

A pad jókedve elkopott, keressük meg a szökőévnél? Csak két méter és integess. Nem érinthetem még csodás lényedet. A korona vész gyűlöli a szerelmet!

 

A teremtő fehérre mázolta a padot, látod? Csukjuk be szemünket, maszkot fel s Te engem, Én téged: kesztyűben védelek.

 

Lábamat rugdosd, ha hiányt érzel. A tockost viszonzom neked. Árnyékra a pad mögött vigyázzunk. Csak az van még, de a gonosz nehezen adja fel! Hunyd be a szemed. Én is azt teszem és velem együtt lélegezz!