Övegh Zoltán
VersKöszönök a sötétségnek
Csókkal fojt az éjszaka, de markolom a sziklákat. Barna, nagy kő szorításában vagyok és nem kíván ereszteni.
Újra magához ránt és már hat perce vívják a gondolatok egymással a magasság csatáját.
Nem muszáj vele legyek, mondja a szikla és elereszt. Fájva, de hagyja, hogy utamra tovább távozzam. Ajkait nyaldossa, szemei csillognak az éjszakában és árnyékomat nézi araszoló higgadtsággal.
Szőke folt az úton és egér az aszfalton. Sok nézelődni valója nincsen, mert nyomában klappol villanó vasvillájával kis szürke cicus.
Fehér fény hívja fel most magára figyelmemet, teljesen igaza van! Mit bóklászom itt már az utak végtelenjében a rónán? Hát, mondjuk szeretek nézelődni, pedig csak távolban találkoznak a szememmel fények.
Fekete szikla talál most meg itt a koromsötétségben és cselez kék villogó kontyával. Hol rám néz, hol valahol elnyúló végtelenbe található pázsitra. Mire magamhoz térek, mosolyog. Ezt a magasságot is legyűrtem. Szeretnék még mászni, ő addigra eltűnik a sűrűben. Pedig szép szemű szikla volt!
Biciklire! Hiába van macska szemem, szó szerint nem látom a világot sem.
Üdvözöl az éjszaka. Szavát figyelem és mindahányszor irányítja feleletemet a szikla szellemének.
Fény a végtelenben! Lát a macskám szeme! Magamra húzom az éjszaka sapkáját, most már látni szeretném az esti fények útját.
Barna szikla állja utamat e hosszú séta után, fallal barátkozik most a kerékpár. Azt mondja a magas hegy, ajak másszon fel a magas nyakú sziklán. Tüzes víz gőzölög kacér kürtőjéből és megsimítom még a csodás tetőt. Utána elnyeli őt néhány mélyebbi pince.
Most Jenny, a szőke csík kísér cipőmön. Borult, hosszú lepel az égen, de itt van a csend velem.
Sziklákkal és hegyekkel futok még össze kerékpáromon. Ez már az új világ! Utánam kiáltanak, túlcsordult a gyomruk a tüzes víztől. Hát énekeljen csak az a vulkán! Valamikor régen jómagam is nagy keverő voltam, csak egy zuhanás kezdete füstölte nekem a behajtani tilos táblát. Szívesebben kezelem már az éjszaka borát szifonnal. Az energia italát is mostan csak nézem.
Tisztel az éjszaka, kerékpárt a hangárba. Ez hosszú este volt. Pedig még csak most kezdődött! Barna virág néz engem a szirmaival. Rám várt. Csóválja a mosoly és szóra nyílik szája, mi volt velem eddig este az éjszakában? Elnyújtja gyökereit és hallgatja mesémet.
Felhőhöz beszélek - Fali hó.
Keresem a szót, de néma velem a fal. Árnyék alszik velem.
Fordul az árnyék, minden hetedik percben, válaszok viszont a faltól nem érkeznek.
Azt mondta pedig az árnyék, szokott vele beszélgetni.Egy hang nem jön ki a száján!
Pelyhek szállnak alá és érintik az árnyékot.Ez lehet a rejtélyre a titok, ez a fény játék!
Hat órája próbálom szóra bírni a falat, sikerült!Nem is hagyja szó nélkül, meg kíván csókolni.
Égeti ajkaimat az érintés és elevenedik meg előttem a tél.
Szürke állományomat éri utol a fehér megértés,értelmeztem a fal és az árnyék eszméjét.
Fehéren tündököl alkonyatkor
Víztükör pihen a tavon.
Harmat kér utat, a baráthoz tart?
Sűrű erdő és barátságos dombok vidéke ez. Szélkakas forog a távolban. A holdat várja?Mindjárt megjön.
Órák nélküli perctelen az idő, mennie kell a fényes korongnak.
Gomolyog mögötte az éjszaka fehér füstje. Várakozik, beengedi az erdő, a víztükör és a csúcs?
A kilátó fekete nyitott termében bebocsájtást nyer.A gomolygást oszló füst váltja és megérkezik a víztükörre.
Sarki fény az üdvözlő sereg, megérkeztek vele az apró fellegek.
A völgy mögött nyugszik le az izzó korong.
A tóra sétál harmattal a nagy, fehér csúcs.
Sötét, félvölgy bal oldalról. Mit rejthet a sötétje?
Pár óra és megvilágítja a hold fénye s a harmatos tó víztükre.
A fekete királlyal (2019. Augusztus tizennyolc)
Azt mondja, velem van, de nem látom. Kiáltok a sötétben, miért nem válaszol?
Kedvesen ölel magához, de engem szorít.Három perce teljes testével nyomorít.
Önmagamra ébredek, dörmögő hang visz a valóságba.Ciripelésmentes éjszaka van.
Úgy félek, mint egy ártatlan gyermek. Kerepelek, kerepelek. A fekete karom nem ereszt.
Leszállok a menny alá, itt a csend és vízcsobogás.Az elmúlás a társaság, visszaút nincsen már!
Csak húz és húz le a mély.Engem akar a fenyegetőő karom!
Ősz szakáll tol fel az élők közé,ne tartozzam még a holtak közé!
Kétségbeesett nagy női sikoly odalentről. Egy másik lélek az onnan lentről.
Csak egy lélek megmentésére van idő, Ő is a barátom!
VIssza kérem magam az Úrtól oda le. Ha gyorsan nem érnék vissza, a gonosz viheti magával a lelkem.
Itt vagyok, megérkeztem. Verejték nélkül megúszhattam volna, ha nem érdekel a lány sorsa.
Vigyen le magával alá mást a sötét palást!
A modell 1. - Mellmese /egy fénykép alapján/
Meg vagyok pihenve. Gyöngy a társam,
ez a szép fehér. Vigyázza testemet,
míg kattan a fényképezőgép.
Minden másodperc egy pillanat.
Számolom magamon a szemeit. Jobbra menekülök buksimmal,
a fehér fény fordítja a fal felé.
Fehér rózsa a barátom,
mely selymesen fedi ezt a testet. Simul rá finoman,
minden egyes szegletével. A körmöm?
A béke színével adja magát hozzám.
Nem mozdulok!
Fókuszál az objektív.
Szép legyen ez a kép!
Árnyék járja át testemet.
Találkozik a gyönggyel
s köszön egy gyűrűnek is.
Fekete bársony ez?
Lehet, hogy nem fekete, de finom.
Bőrömet öleli,
míg táncol egymással a fény és a rom. Furcsa, de szép ikerdüledék ez.
Hágcsó a támasza e völgyeknek.
Tartja az oromfal, minden egyes pillérét.
Keljen fel a hegy,
elment a villám!
Rajtam a kényelmes palást
és semmi szorítás!
Emelkedik magasba az Atlasz, viszik a lábai.
Micsoda szépség!
Ugye a jövőben is gazdagon teremnek virágai?
Levegőt! Lélegeznem kell!
De akkor szép virágból kienged az düledék!
Bársony is érzi,
védi az vonulatom.
Magasba vész a gyöngysor,
vajon merre lehet a vége?
Feltárom szemeimet
s rózsáim is megszáradtak.
Meg kellett festeni a természetet.
Nekem szól a fény, üljek fel.
Völgy és síkság,
fennsík és rom,
diadémos düledék.
Erős hágcsókkal védtétek Atlasz,
a nagy hegység romjainak fennsíkját!