Övegh Zoltán

Minden mécses egy gondolat a családtagról vagy rokonról. Ezért kapnak mindig új lángot évente. Mert van, amely 'égő könnyet' elfújja a temető nyugalmát óvó szél. A könnyek adnak vígaszt az elhunytnak, hogy könnyebb legyen neki a túlvilágon. A szem látása a mécses és az ad utat, hogy a tiszteletet megadhassa a gyászoló. Ahogyan állunk, a könny is beszélhet az elhunythoz. Általában az üveg teste védte gyertya az első, melyet a nyugalmat vigyázó szellő átölel s pihenésre elaltat (de: kell a láng! Mert melegítve a szívet, csökkenti a fájdalmat). Most, hogy a sötétben lát a sír, álljuk körbe azt és a gondolat beszél bennünk (oda le) a gyászhoz.

Az általunk megélt esztendő második felében (amikor rövidebbek a napok, de kedvünk nem rövidül) a szelében köszön egy hónap, ha elsejét mutat a naptár. Azon egykori szeretteinkre gondolunk, (kik már nincsenek Velünk) de mégis kijár hozzájuk a lelkünk (hogy láthassuk lelkeiket). Lélekben látjuk 'azt', és akkor is sokat jelent ilyenkor 'az'. Mi az, ami eszünkbe jut az elhunytról? Minden sírkő egy gondolat nekünk az illetőről, minden betű a nevében egy emlék róla.

A szemeket nyitja a szél nedűért, gyászol. Fentről is jönnek le a fák levelei erezetüket hullajtva. Felsöpörtetik a beton, de nem puttony érkezik. Csak a kedvetlen seprű és vörösbor mossa maga előtt a fehéret.

Kidurrant dugó szólal meg a lélekben, de ez keserédes harang. Félrevert hangjáték. A szív próbálja tartani az ütemet, talán segít is neki a cintányér. Indul a bujkáló fuvallat dallama és megszilárdul a dob búcsúztató áriája.

Az ütem ezennel halkuljon el, mert a szellő tölti az italt a dombnak és nyájasabb dallamra hűt az üveg. Az évjárat másik példányt is választ az alkalomhoz. Iszik a búcsúztatáson domb, telek és zegzug. Őt pedig magát aki elment, betakarja a szakáll.

(Tóth András 1976 - 2023. Élt negyvenhét évet)

Szól a szó az őszi szőlős szél ringatózó kacsán. Fürt nincsen és szem se. Üres a telek. Telefonfülke kagylója sem zörög. A tárcsahang hívja a hangot válaszért, de az a tar érkezésén nem jön. Műveletlen gaz ágyaz meg az egykor gazdag földnek, a ház is áthűlt levegőhöz szól. Nem zörög a vödör, kantárja sem himbálja a kéz ujjait. Legyen az életé a test és a gondolaté a lélek. A szólalások a szívben élnek, az arc pedig a szemben. A mindennel járó lény tettei felett úsznak a gondolatok, de ez az út segít a léleknek átlépni a túlléthez.

(Tóth András 1976. Szeptember 27. - 2023. November 27.)

Azt mondja Rubeus Hagrid, hogy Grópi valóban az Ő öccse. A féltestvére s itt él az erdőben. Igen, de akkor kicsoda az öcs apja? Amíg ezen Henry Polter elfilozofál, az iskola vadőre folytatja a tudnivaló szétosztását és ez immár eme erdő bájos sötétsége. Hogyan kerülhet ordas e katlanba?

Erről majd később, a farkas különben se magától keletkezik. És az így sincs megmagyarázva, hogy mi baja a holddal. Rémusz Lupin tanár úrért (viszont tényleg) kár, az előző tanév után idénre lecserélte Őt az aranyvérűek társulata. Nem mi hárman váltjuk meg ezt a világot s tényleg, hol van Hermione? Hát itt, csak beszürkül a aranyos szürke pulóverével e kék, bekékült levegőbe. Igen, bealkonyodott!

Rubeus Hagrid, háztáj őrző vadőr szavaira ébred az elmém. Hermione gyermeki fecsegése tetszik eme óriásnak, hadd kapja fel kicsit magához! Lehet, hogy nem is látott még nőt. (Most viszont) hamarosan irány haza, mert éled(het)nek e ragadozók.

Nem kellett volna Rémusz tanár urat leváltani. Aki most van, az tudásban ott van, de nem tanárnak való! A fenébe, ránk sötétedett. De még nincs öreg este, úgyhogy indulás!

Már megyünk is, így hárman. Nekünk csak mesélték a vérfarkasokról  létezésüket, de nem láttunk még olyat. Hagrid mondja, hogy mehetünk. Szóval, irány - surány a körletünkbe. Éjfél - tíz körül van takarodó, össze tudunk még ülni esetleg. A távolba meredve a toronyból, farkas - lesre!