Övegh Zoltán

A hó szemüvegén át még az is szemet csodáltató, ami vakít. A téli anya jégcsapot hoz magával, mely nyitja a télnek az idényt. Az aláhulló hó leheletet fúj a házakra, hogy ne legyen annyira hideg. Csillagszórót fel a fára, hogy a felhők így eloszoljanak és máris tiszta az ünnep fentről is a csillagokkal.

Amikor a föld megy aludni, a fenyő megrázza magát és így aláhull a hó. A tájak világszerte így nem fáznak. A fenyves a tél anyjával jő hogy eljuthasson kis gyermekhez s a gyermek a fa előtt várakozva az ablakból a hónak dúdol. A telelés gyújtja a gyertyát téli fényért, a havazás anyja teszi fel a csúcsot a fára.

Úgy érzed, hogy tiéd a világ. Ez így is lehet, de meg ne csússz. Ott a mélység meg a néhol csorba szikla. A szél is megszólíthat, megfelelően feszes a tartóköteled? Minden fa az ellenséged, mert a lökés kitépheti és rádeshet. Ugyanakkor meg mind barát, hiszen bő melegben meg árnyék lehet a pihenés óráira.

A hosszú órák perekként viselkedve beszélnek a megviselt homlokon. A kíváncsiság mindig új lépést képviseltet és az új megismerése iránti vágy sose bűn, inkább veszélyes. Megvan még a háton a tatyó? Csak mert itt most nincs tovább. A kutya jelez s jutalom falatot adni neki ezért. A kinccsel Ő nem ér semmit, ám hagyjuk megpihenni az ebet az árnyékban. Falatozás, pihenés s aztán cselekvés. Ez itt az, amiért jött az elme hajthatatlan nógatása. Az idő pedig nem mondhatni, hogy barátságtalan.

Jó, ide feljut a láb hajtóerejével a test és hogyan jut le? Ez nem száz méter, de nem is tíz. Ja, másmerre is van kivezető út? Alkonyat előtt a simogató csapásokkal e gázló mellett indulás kinccsel megrakott zsákkal, a kutya fürdik. Szűk délutánnak gazdag a zsákmánya, ezt világgá is kell kürtölni vakkantásban. Az eltett mászókötél matatja a hátizsákot, az erdő levegőtől pukkad. Akkor az országút széle nem lehet messze, a szem az ölelő melegtől kitükröződött és ismerős vonulatot lát.

Nekem jó vele, mert meghallgat. S most éppen az ajkam a csókjában baktat. Én nem sietek. Azért teszi ezt velem, mert egy több mint nagyon jó barátom lelkét szeretném elnyerni és nem teljesen enyém a bizalma. Vétel a levegőért az új körért, utána még beszélni kívánok vele. Le a lóról és biztat az ajkak ügetése után, csak legyek türelmes s meglesz az a bizalom. Hisz nekem, hogy azt a másikat több mint szeretem.

Most jön a pokol selymes érintése? A szíve nem az enyém, a lelke az lesz? Enyhén taslát ad, ám csak szóban. Azért, mert megcsaltam.

De Ő férjnél van, elnéz maga elé gondolkodni a merengés tornácára. Rám nézve a kérdéssel a tétován magabiztos szemében: próbáljuk meg akkor? Én rá nem mászhatok, pedig valaha ez máshogy volt. Nem tudok nem nézni az ajkára.

A szemébe s szeméhez nézek inkább, mi ez a cuppogás? Az ajkam fürdik a habban, akkor most: szeret? Mi lenne ez más, mint a haldokló remény pogózva hánykolódó pörgése (és elfogadom, nyílik hozzá a kapu az arcomon. Az örömben 'levelező ágakkal' az orrom alatt) ?! A holnapról is lemondok, csak ma. Ha őt most visszakapom.

(egy álom egy újabb gondolat megfogalmazásában (még régebbről. Nem tudom fejből, mikori. Jegyzetből vissza tudom nézni). Igyekeztem hozzá minél jobban összegyűjteni a szövegkörnyezetet)

Ők itt a lányok és nem is igen látni fiút. Megvan ami kell, elhozva. Hamarosan olytódnak a villanyok. Igen, de Én sokat ittam. Mondja a barát, ez nem az én összejövetelem. Maradjak nyugodtan addig, amíg kiszáll belőlem az alkohol. (Ő most elmegy és elkezd inni) Én alig látok, annyira részeg vagyok. Azt mondja a pajtás (visszajőve hozzám), nyugodtan maradjak (meggondolta magát? Az előbb azt mondta: amint kifolyik belőlem az alkohol, ki kell menjek az ajtón). A lányok nem ismernek engem, de Ő igen. Majd Ő kiment engem, ha: kérdezik, hogy Én ki vagyok. Egy fotelban fészkelődve lennék elfeküdve és azt érzem, hogy homályosulásból tisztul körülöttem a világ. Igen, az alapozás ezzel megvolt. Annyi erőm még van, hogy elkászálódjak a kanapéra éledezni. Na, most kezdek látni valamit. Ácsi, mi a fene ez? Elkezdődött a házibuli. Koromsötét van s barna hajú lány alakja ez. Arrébb vonszolom magam, hogy ne zavarjak. Mi, ezek a lányok a sötétben is látnak? Ja, persze. Mondta a haver, hogy egy komája beivott és magához fog térni. Na, pont ez az az illatfelhő: aminek a háta most felém botlott (barna haja van s majdhogynem vékony testalkatú. A határon van. Rövid és egyenes haja van. Úgy félfülig ér a haja. Az arcát nem látni a sötétben, én alig egy moccanásfélét érzek meg ezt a hajat 'látom' hátulról ilyen félálomszerűségben). Miattam van sötét, hogy ittas embert ne zavarja a fény. Biztos, hogy aludhattam. Mert pár óra kiesett. De ennek teljesen olyan szimata van, mint hogyha a józanodásom szintjére lenne kíváncsi. Az ajtóig nem jutok el, éppenhogy felállok az ágyon (a távozásra készülve). Az ágyakon közlekedve gyalogolok át, hogy ne zavarjam a vendégeket. Rám szólnak, hogy nem kell távozzak. Maradhatok és a lányok is tudják ezt. Akkor ez a barna itt mögöttem? Ez már ki is szúrt? Mögöttem van, hogy álljak már meg! (Nem is tudnám lefutni. Örülök, ha járni tudok) Ittasan spicces se vagyok már, több mint lényegesen jobb állapotban. Nem szól a haverom semmit. Én kell rájöjjek arra (amire gondol. A lányokra bízza a döntést, <hogy>maradhatok - e? Én a havert nem zavarom, az lejön a tekintetéből). Még egy fiú van itt, de az három lányból kettőt nem érdekel. Mindjárt teljesen józan vagyok s kettő lányka már ott is terem mellettem. Egy lány eltűnt és a fiú is hol van?