MotoszkaDaniel blogja

A nő, mint a bűnbe vétel örök jelképe? Vannak olyan társadalmak, melyek hisznek a férfiak ártatlanságában és a férfit állítják be áldozatnak. A szemükben önámítás, hogy Éva bűntelen. A számunkra befogadhatatlan lényeg helye ma nem a hegy csúcsa.

Gyertyák égetik a viaszukat, nyitott könyvek az asztalon bűnös asszony házában. Milyen fondorlat vezetheti e tagokat erre az útra? Arról minket a társammal nem tájékoztatnak, azonban valaki csalással élne némely szeánsz alatt? Erre következtetek, mert mantra van írva vérrel a falra a boszorkányok által oly tisztelt szavakból. E helyi törvények uralkodása mellett lehetetlen az élet, mint olyannak a megóvása s ez nekünk baljós.

Mégis az áll elő ezúttal. Az a helyzet, hogy sikerül egy életet megmenteni. A tettesen meglepődöm, mert férfi és bizony megússza! E házban mi történhetett, mely során megakadályoztunk egy gyilkossági kísérletet? Valószínűsíti a szemem, biztosan nem az adóbevallási kötelezettségének tett eleget. Az orvosnő él, az áldozati tervek végrehajtója itt nincs.

(Wikka 2. X-akták 4x6:Véráldozat)

Az életkedvem holt. Az élni akarásom viszont életet adó. Testemet erősíti a szívemen viselt sport melltartó. A barátnőm bal válláról lecsúszott pólója a déli trópusokon köszön az égnek és a végeláthatatlan tengerhez hajol a korlátnál. A gyűrődő habok eveznek a hajóhoz és a pánt alá spriccelnek üdvözletet a dekoltázsa fekete kosarába.

Én tartok a mélységtől a nőiességem minden dobbanásában. A fiúk merülnek elsőként és kapjuk meg a maszkot a palackokkal, öt méter mélyet kellene átvészelni nyitott kabinban s lágyan fogja derekamat a jó idő. A levegő kellemes ölelését váltja a hullámzás alatt élő szűrődő fény az arcomra. Csak az élet hangjait hallani, nagy fehér cápa az első vendég nem messze az öböltől.

Fel szeretnék jutni csak nézelődni, hogy a barátnőm lent lehessen ragadozó nézőbe. Ehelyett sajnos úszás mélyebbre, mert a rögzítőkábel elszakad és ragad minket fenékig a zuhanásba. Egyre inkább nem látunk semmit és a törött fémdarab belegyógyul itt a fenék alján egy szirt kövébe. A kijutási utunk vissza ezzel rövid időre elvágva.

Milyen mélyen lehetünk? Mikor legutóbb a számlálóra néztem, harmincat mutatott. Negyven alatti ezúttal az érték, a homályba csökkenő fény lepi el az életünk. A nyomásmérő nem csökkenhet ötven alá, szabaduláshoz nem fér ki a test teljesen haladáshoz.

A buborékok közlekedő zengése az egyetlen hang, tapasztalatlan búvárként e félresikerült merüléshez könnyelmű voltam. Én nem merek kievickélni a fenék szüntelenül ázott homokjára, addigra a barátom kiássa magát és tér vissza mindössze egy szerzett zseblámpával. Meséli, hogy nézelődés alatt a nyomába eredt egy cápa. Az én vendégem ezalatt a ketrecet szétfeszíteni kívánó másik példány volt, de csak kitágította.

Fény a távolból velünk szemben. Mozog, azonban nem békázik el egészen hozzánk. Huzal közeleg fentről, akasszuk bele a ketrecbe? Remeg a testem, a lelkem tartja magát. A szívverésemet is elnyomja a pulzusom után a kifújt levegőm felfelé guruló buborékcseppje.

Korai az örömöm, pedig a sebesség nyomásával emelkedünk húsz métert. Leesik a sérült házunk újra és könnyebb sajnos a palack a vállamon. Fázom s nem látom a medert, a hajó kapitánya dob nekünk idele fegyvert tartalék levegővel. Az ujjamat megvágom véletlenül, segítség nélkül a további oxigénhez hozzájutok és nagyokat sóhajtok.

Letelik a félóra, hallucinációban kimászok a társammal a sérült kalitkából. Segítek neki szintén fáradt levegőt cserélni az új lélegzésekhez. Megküzdök az életemre törő cápával és jutunk fel a hajótestre, de miért halkul előttem a kapitány hangja? Ébredek a kábulatból, fáklya gyújtásánál van körülöttünk három tiszteletkört úszó cápa s szerencsére csak néznek minket.

A nitrogén végett félre beszélek, ezúttal azonban lámpa helyett férfiakat látok. Csak hallok dolgokat, mert engem jobban kell fogni szállításhoz s állítólag visznek minket fel a felszínre. A nyitott szobánk az öböl külterületének alján marad a homokban? Tartja valaki a testemet és nyom felfelé, gyakorlott búvárok kezeiben emelnek minket a percek.

Némelyikük kezében szigony, engem át kell fogni a nyomás okozta sokk végett. Őt elég kevésbé segíteni s inkább kísérni. Ő látja a fényt, akkor másodpercek kérdése és felérünk az áramlat érintésére? Tisztul a fülem, a látásom, a tudatom azonban még nem, egyenlőre erőt kell adnom magamnak a nap sütésében lélegezni.

(Negyvenhét méter mélyen 2017)

A csillagok holtak? Soha, még a tenger felett sem. Lehet fényképezni a víz alatt? A repülő sellő a kitárt szárnyaival a tükör széles felszínén rossz előjel.

Legalább egyszer látni kell a ketrecből mindent, de nincs többé fotózás. A sárga búvár fényképezőt halnak nézi egy cápa állkapcsa. A lélegzet és a tekintetek pásztázása mutatják a tájat a buborékok görgő hátán. Lélegzem s olyan a tripla lélegzetem e mélységben, mint három medúza.

Mi történt? Felhőket képzelek a búrámra. Tempózás a mederben, alig jut le ide fény. Iszkolás a ragadozó elől itt a hátam mögött, van egy szűk barlang!

Szép kék a szikla széléről minden, de honnan jöttem? Még a tengerfenék sincs meg. Ahol semmi nincs a lábad alatt, egy békázó sem bóklászik biztonságban. Húzzák fel a ketrecet s ez már harminc méter, azonban nyomás támadja meg a vezetéket. Képzeleg a gyönyörű szemem a mélységben uralkodó nyomástól és barack palackokat képzel. Olyan éltető erre lent a fény, a mozgó pilláim mégsem látnak semmit. Egy vagyok a mélységgel, a barátnőm felett cápák köröznek. Megússza, azonban egy példány átharapja a merülő mellényét. Átkötve a palackom, újra lélegezhetek és így ez a levegő friss! A beakadt lábamat kellene még a sérült ketrec rácsai alól kiszedni.

Egy fáklyának annyi, hogy került ide három húsevő nagy hal? Azt mondják, dobjuk el a mélybe mellényeinket. Egy nem adja fel, éppen a jobb lábamat kóstolja. Manót hallucinálok magam elé, nem csuktam vissza a rács ajtaját e bénult kézzel. Ezek igazi lámpa fények? Olyan nehéz elhinni, férfiak emelnek minket.

Szigony szúrta a kezem s egy fáklyának és sajnos egy társunknak is annyi. A parti őrség vállain, érzem a vállamon a mély helyett a felszín hullámait. Világosodik, csak emlékek maradnak lent. Ez a hajó oldala immár, legközelebb nagyobb teknőről merülünk alá! Azért, szép volt a nagy tükör alatti világ!

(Negyvenhét méter mélyen 2017)

Matrózok, sorakozó és fel a hajóra! Kapitány ölti fel magát a fedélzetre és el tudjuk foglalni, mielőtt az újabb nap kelne? Milyen asszony lopózik mögém a dupla copfjában? Ez nem az árnyékom, de a gyöngyé sem.

Szirének ébredezése a kormánykerék mellé telepített medencében, vigyázat! Ők a védőkre támadnak, de azért mi is tipegjünk óvatos lábakkal. A lányok benéznek a fénylő házba s amit érnek, azt onnan hozzák. Mi ez az érkező köd a tengerről, amit látok a korlátnál? Előveszem, mennyit mutat a zsebóra?

Nézem a csajokat, mikor bukkannak fel. Én árnyékban itt elvagyok a kardommal, de a nőknél nincsen semmilyen pisztoly vagy puska. A hajó egyik szárnya sarkából végre felbukkannak a csípők, puskaport tudtak elemelni. Kincsesládába csak belemarkolok úgy tizedet, mert a távolban érkezik vissza az őrség karabélyokkal.

Ki kellene még keresni a hajómat a kikötőből, ebben a ködben látok is valamit? A karibi árnyékban bóklászom s futás vissza a padlózatunkra, mert a királyi őrség nálunk gyorsabban tipegett. Hiába ügyeskedtünk az esti felhők foszlányain. Ügyetlen rablónak kicsi arany a jutalma s már erre jár a nap keze? Nemrégen kezdődött az este. Az ott a látóhatáron, bizony a hajnal kezdete.

Ránézek a hölgyeimre kajütjeikben, mert bűntudatom van. Fehérbe öltözve biztatnak, majdhogynem ágyaikban feküdve, hogy majd legközelebb! Mintha aludnának, én is tegyem le magam? Van még azért töltény, becélozni a kilincsemet.

A kadétok váltva tekerik a kormányt, nem tekereg vadul a szél. Régen láttam ilyen nyugodtnak a tengert. Lemerészkedek a hajó gerincéhez mosakodni meg kalapomnak sem árt apró csutakolás, ily csekély áramlatban pihenjen a legénység! De szép partra érünk ki reggel!

Szűk, kicsiny de hosszúkás elterülésű sziget partja. Adok hangszert, dalol a fiúknak kalózgitáron a homokban valamelyik nő? A másik oldalon nagyobb a part. Máris hajózunk át oda, egy vitorlát elég leengedni bőven.

A nagy óratoronynál tanyáznak, fészkeik is ott vannak? Amíg őrzik a tornyokat, futnak  mutatók és áll a királyság. Szárnyassal s rágcsálóval tartják őrségben a strázsákat. Akkor mégis mi készteti szökésre a madarakat Londonnál?