Övegh Zoltán

Helyzetjelentés a hadszíntérről? A hadsereg katonái az erdő melletti tisztáson a harcállásaikat felvéve homokbunkereikbe húzódnak s a cselekvés igénybevételéig kezük dolga ügyében a fegyver. Az idő járása tiszta és dzsuvás latyak mentes. A szél sántán motyog, nem böki a fákat.

A múlt groteszk árnya az árnyék és a lépés szeme délibáb árnyékában araszol a sánta levegő bottal maszatos kátyújában. Kusza a gondolat s homályos az út vége, mégis talán elérhető. Régen látott tiszta utat az elme. Ez az út bizonytalanul megkopott kavics meséjét aludja, a láb nem kíván visszatérni e bűnbe.

Olyan tompa a nyom, akkor nem kellene a biztosba elérni? Ne nézzen vissza a szem, mert az áramlat teste hamis bíborában locsolja meg a testet tiszta vérrel. Valaha ízlett ez a vér, mikor csak ezt lehetett ízlelni. Akkor más adta és eltérő áramlatok igéztek meg az olcsó szabadságban való megfürdéssel.

Ahonnan a lépések jönnek tiszta az élet, de vérben áztatott a törvény. Ahová tart, tiszta a vér s más esélyekkel kecsegtet a holnap. Elveszett előző nap kotyogja a könnyét, mert hiányol. Megbocsájt a jövő?

Csak fel kell venni a kagylót és a tárcsa hangja megmondja, talán nem recseg a vonal. A fülke magánya új társaságot hoz, de ennek a beszéde őszinte. Száraz a remény, itt azonban több mód van az alvásra. Az esőerdő a beszédében a nyomra szagol, erre azonban nehéz a dolga.

Itt nem farkas állja a törvény lábát, hanem a sas és mar a csőrével. A folyton suhogó szárny felett a csőr a póznák fölé csapkodva portyázik s itt nem mindig van éjjel, ott meg a bűn vezette el a napot. A szív itt belül azt mondja, itt marad a szándék fáradtan lebzselő árnyéka. Megszokássá váló megváltás, hogy ármány nélkül meg lehet állni a telefonfülkében.

Az ujj is az erdő beleszólása nélkül tud tárcsázni. Itt mások az ivók, odaát varjúbőrbe bújt ordasokkal teltek a söntések s ragadozók lesnek a lányokra. Talán meg lehet inni egy tömény whiskey-t. A nap magasabban jár és értelmet mosolyog e női arcra, a dekoltázst pedig festi az árnyék.

A gondolat félőn ropogtatja a vállat, mégis beszél a suhanó hangján. Talán hazautazható az út, nem repked a levegőben varjú. Pedig majdnem feleség lettem, e földön más száll az ember feje felett s más reményt is ajánl? Itt ez a remek whiskey a bódító nyomásával, hallgatom a sas ajánlatát.

(Az utolsó emberig, 2016)

Ahol sziklák szakítják meg az országút magányát, a senki indulatos és szennyezett dühe oda is elér. Ha még kábultan a menekülő nyomában lohol a csaholó kutya egyenkénti vicsorgása, a mosolyban romlott ital sem segít. Leszáll az éj s még ilyenkor is üldözőben a falka. Egyszerre támad, de nem egyenlő képességgel.

A bűn városává lett az egyenlőtlenség terepe. Van kérdés a szemben, hol a könnynek is fáj a múlt görnyedt hányattatása? Annyira csábító a hasznos tékozlás világa, onnan azonban nincs visszaút. Megvan a világ összes pénze, cserébe azonban az életen át menekülés.

A lókötés nem üdvözli az egyszerű élet porban unalmas tündöklését a szépben. A lépés dönt máshogy vagy az elhagyott országúton az élet hóhéra akaszt a sorson. A törvény délibábban egyszerű és többször kérdez. Az alvilág egyszer, merre fordul a tétova lépés az aszfalton?

(Az utolsó emberig 2016)

Várakozás a rendelőben és érzi, hogy meg kívánják csókolni? Azzal a férfival nem akarja, ezért eggyel jobbra ül Ivett a fehér pántjában s haspólójában. Beül közébünk (Némi dekoltázsa van, de attól még nem jár nekem csók)

Segítség nincs, csak remény. Egy felvett név a kiindulópont. Még a zsákmány is lehet préda a sas földjén? Pedig erre félik a medvét, kevés a nyom.