Övegh Zoltán
VersHa egy pohár nem elég
Az ital a barátom,
ha elvesztem a szerelmet pórázon.
Egyik korty követi a másikat.
Nem számít, ha nem bírja a garat.
Túlcsordul a sarki vadász,
hatszor sodor a csapdába
és méreg csókját a nyakamra köti gúzsba.
Megcsókolhat az ital akár egy óriási
és mesésen szép Niagara vízesés.
A hőn áhított lány nem lesz a tiéd.
Csak gurulsz és gurulsz lefelé,
mint egy hatalmas hordó az élet nagy kerekén.
Kóstold a likőrt és bugyogjon a sör.
Jönnek a csillagok s a hold is felragyoghat.
Miután kigyalogolt barlangodból a derűt adó maláta, csók állhat az utadba.
Dönthetsz bölcsen s egy lágyabb boros kólát magadnak kitölthetsz.
Ha magadra visz a csók,
ne álld útját.
Rúgd meg a szeszt és ne vele hemperegj.
Hagyd aludni a vadászt!
Az italt takard be paplanjával,
az ágyába tedd!
Ízleled az édes pezsgőt,
de szárazon csak az elmédig hatol.
Lejtőn érkeznek szekereken a csillagok.
Vesd meg ágyadat a friss pázsiton,
míg az alkohol lovagol a kobakodon.
A nap vánszorgó sugarai még messze.
Ha édes szerelmükkel ölelnek át a lángok,
szerelmed megbocsájtott neked s mellette ébredsz.
Talán mosolygó sugaraival s meleg ölelésével.
Tél elején
Álmok hajóján jegesedik a december. Az első hó jön érdeklődni, szabad - e a terep?
A hó hullási engedélyt kap és leejti magát az égből, de szirmait nem őrzi meg a hóvirág ölelte december.
Pára vígasztalja a hótól megfosztott decembert és köszönti a kikötni készülő álomhajót.
Andalog a folyó vize a decemberi mederben, jégvirág fogadja horgonyát. Vasmacska, ugrándozz a mólóra és jegeld a hajót.Dorombolj a hóvirágoknak, rejtenek - e egeret.A hajó helyet kér magának utat vájva a jégben.A folyó decemberi álmát alussza,megágyazott neki a pára.
Askenázi Szopónyérc /fénykép alapján/ 2019.03.02.
Szemembe nézz, ha feléd sétál tekintetem! Barna vagyok, akár a lenyugvó nap. Ha búcsúzik. IIyen kabátot visel ilyenkor és rám adja. Láthatatlan ez a takaró, mert a szeretet is az, mellyel most átölellek. Feketében köszöntelek ugyan,
de kedvem nem borús, hiszen félmosolyom karol. Támadhatsz rám szavakkal. Kék - barna pillantás fogadja ostromodat, melyet elnyel az engem óvó, fehér fal. Körbe - körbe ugrálok, míg a döntést meghozod. Most fehérben mosolygok rád, tündéri, angyal fehér fogaimmal. Fekete köntös karol át téged, nékem most is fehér fal a szerelmem. Ő vigyáz rám, mióta óvja kobakomat a szürke, kötött fedő. Rám nézz! Most nem feléd, rád nézek! Szemed tüzébe! Mosolygó ez a tűz. Alig tavaszodott ki, sziporkázó színekben pompázom s bokára ereszkedve ábrándozom. Mosolyom hívja a tavaszt, ugye jön? Míg megjön számodra válaszom, eléd terítem a merőleges, avar takarót! Karjaimban száll!A sötét hazaviszi mindkét lelket
Köszönök A Sötétségnek 4.
Az éjszaka gurul mellettemés ígéri, hazavisz.Holt lelkek lebegnek az éj minden sarkában.
Kóbor világító testek minden járda szegélyen,amerre csak csillagoktól csillogó szemem ellát.
Kötélen lóg a nap, számára még órákig ismeretlen vidéken poroszkálunk.
Pedig minden egyes új világot jelző kanyarnál felduruzsol, a minket szállító szekér kereke.
Egy elhagyatott vasútállomásál a szekérnek mennie kell, új lovak után kell nézzek.
Az éj rám és szőke társamra borítja leplét.Csak egy szerelvény, de pöfékel.
Szőke angyal szárnya hinti felénk a levegőt,ez a járat a hideg északra megy.
Futás le erről a vasparipáról, mert ez egy folyó melléki városba zakatol el.Az új világba.
Mielőtt az éjszaka betakarna minket hűvös lepedőjével,melyet az itt honos szelek fújnak hideggé,a remény ágyán pöfög az északi szelek irányából egy másik vasparipa.
Meg sem kérdezem az éjszakát, ez délnek tart.Helyet foglalunk az ablakban.
Ott hagyjuk magányában a betakart várót. Tőle legközelebb reggelre távozik a magányos éjszaka,hogy magával vigye az éj fújó,hideg leplét.Átöleli viszont a magányos kalászokat, a csillagok fényében a szőlő vesszők tengere.
Az előbbi szerelvényt már megette a távol,minket köszöntenek az éjszaka új fényei.Apránként sűrűsödnek.
Mögöttem alacsonyodnak a dombokés előttem terülnek az alföldek.
Köszön a sötét takaró
Autóbusz járatról kísér le az éjszaka,
fák és koronáik veregetnek vállon.
Egy méretes ág meg is csapja gyönyörű mellényemet. Elbújt az éj meleg törzse mögé.
Fáj, de nagyon fáj a hátam. Körbe nézek a faleveles hullás szél ölelte csendjében.
Nyílik a fák fenyegető koronája és nem fáj a hátam!
Az erdő a hátam mögött, közérzetem a régi. Ahogyan a buszozás előtt is volt.
Nézzük, most hová visz a lábam az erdős sétányból!
Még súgják pletykájukat a levelek. Ők ott, az éji hosszú sétány gallyai között.
Én megyek tovább, lábam csuklik most kopár fákhoz.
Hová lett a lombjuk? Nem baj, van még időm ezen szárnyaltatni ősz hajamat.
Félkanyarok előttem és végig lllatozó, barátságos levegő sétál velem az úton.
Csak óvatosan! Erre még az elmúlás se jár. Azért csak vigyázni a poroszkáló autókkal.
Felpattanok egy szekérre, mely erre jár. Végig zötyögök rajta a kopár fák mellett.
Hatvan perce utazom itt egyedül a sötét zöld borította úton társaságként és kóbor köd csókolja magát.
Minden kezével kérleli az éj királynőjét, az általam közben elért korona nélküli fák legalább a hajnali délibáb előtt legyenek újra dúsak.
Fehér, lakott és népesebb, de asztal sík majorságon visz a szekér. Nagyon kedves, hogy továbbra is utazhatom ezen. Az üde levegőt magamba szívva.
Karcsú a kocsis maga, ahogyan kezeli a gyeplőt. Megfordul, amikor paskolom a vállát. Ez egy gyönyörű nő. Végig kocsikáztat és nagyon kellemes találkozni e szekéren a járdán, járókelő emberekkel.
Egyvalakit felveszünk. Fiatal lány stoppolja le a szekeret, ez négy személyes. Hellyel kínálom. Felhelyezi magát.
Másik útvonalon megy a paták barátságos ropogása haza utunk felé.
A leányzó buszra száll fel. Én haza gyalogolok.
A nő el kíván vinni, nagyon kér. Elgondolkodom.
Vigyen el akkor még egy máik irányba, merre még nem mentünk.
Minden éjszakának vége van egyszer, le is tesz egy ház előtt. Én alszom, ő ránt mosolyogva a gyeplőn és elnyeli a hajnal leplén érkező sarok.
Kis huncut hamis. Egy utcányira lakott csak tőlem. Hallom, ahogyan elhallgatnak a paták.
Pata csattogására és ló nyerítésére ébredek. Dobál engem az ágy. Úgy emlékszem, a lány a házamnál tett le. Azt feleli kérdésemre, mindenre jól emlékszem.
Egy apró menet erejéig megnézem a fákat? Koronájuk van!
A szépnél is szebb ruházata van és, ő lenne az éjszaka lovas asszonya?
Már az első szekér kirándulásnál is a gyanú hegyi fuvallata járt körbe engem.
Utána tényleg hazavisz és ő is pihenésre fekteti mosolyát.
Elnevetem magam és mondom neki, csapj a lovak közé, majoros mosolyú kisasszony!