Övegh Zoltán

Vers
MotoszkaDaniel•  2020. június 21. 01:00

Szódásüveg

Úsznak fel benned a kérdések, amikor a válaszok a mélyben lebeghetnek.

 

Buborék szökik lentről a felszínre, hogy lila hengerben a szifon a szomjadat eltüntesse.

 

Akad belőle Balatonkék és világos sárga is. Előbbi teltebb, utóbbi kisebb s zömökebb alakkal rendelkezik.

 

Óvatosan juttasd időnként a patront csavarásra, a feltöltődést kísérheti a nyomás durranása. Barátságosabb viszont a hatása, mint ma egy energiaital felbontása. Az a tested motorját kiütheti, ez meg az erődet a napra fellendítheti.

MotoszkaDaniel•  2020. június 20. 21:06

Nevető csap

A kanapén süppedek, a nap öleli ablakomat. Sziporkázik a televízióból a meccs. Ha elüti a munka napját a dél, tizenkettő csapja arcon a lapokat.

 

Idegeimet öli minden reklám, de az összes ilyen alkalommal várom vissza a bíró sípját. Egy letűnt világ örök fénye lényemnek ez a délután, valamennyi napjával. A tűz alá szállt gömbjével s éget engem az öröm.

 

A labdát kergeti a csatár, elérhetetlen a kapu. Mégsem érzi a szem ezt kilencven percnek, amikor egymást váltják a megmérettetések s vállamon úszik csak az óra. Az élmény kelti kezemet, hogy vége a napnak s a hosszabbítás viszi ágyba a labdát?

 

A szabályzó tüzeli fel kacsómat, majd holnap megint! A horizont nem lángol, mert fekete lett. Karosszék, ágy és konyhaszék. Most látlak benneteket újfent. ne haragudjatok rám, amiért magával vitt a mérkőzés, megosztom veletek kávémat! Hogyan telt a napotok? Megbocsájtotok nekem? Köszönöm, igen. Az órák alatt helyettem, vigyáztátok a rétet s velem együtt elviseltétek az odakint karattyoló népet! Mindösszesen négy évente kérem erre türelmeteket.

 

A mosdó nem ilyen elnéző velem. Igaz, pofon nem vág. Képen viszont teremt egy kacajjal, amint borítja be ujjaimat örvény nélkül a hab. A tükörre nézek bűnbocsánatért. Feloldozás nem jár, de érkezik valami búcsú kacsintás. A nap szemüvege néz rám és az ajkakon nincsen mosoly, csak alaktalanul suhanó fák.

 

Tisztelendő úr kéreti hangját az ajtón, az utca védőszentjét hallom. Ő itt van tizenkét esztendeje és a labda rúgásához ugyan nem ért, az örvény viszont megbocsájtott nekem. Mennie kell, vissza a mennybe angyalaihoz. Náluk ilyenkor már takarodó van, annyit azért még megjegyezne számomra: Aki az egyik kaput meg tudja különböztetni a másiktól, az rossz ember nem lehet!

MotoszkaDaniel•  2020. június 11. 21:18

(Óriás a) Tetőn

A sziklák között édes ez az édenkert, 

meg is vetett szeme számunkra kettő fotelt. 

A rémisztő magasokban tűz a nap sugara 

s kollégámmal el is merülnék a szerető parazsakban.


A perzselés üdvözli ezt a fennsíkot, 

de valaki nem kívánja, 

hogy behunyt szemünk a szirtek szintjeiben elmerüljön.


A szikla ura lő ránk, 

ki sisakja eleganciája mögül süvíti a terrort.

Az emberek menekülnek a hegy magasságú katona támadása elől. 

Mi is kénytelenek vagyunk barátkozni egy sarok árnyékával, 

mert e lövedékek súrolnak s nem vakok.


Óvom magam mellett a nőt, 

előttünk a pánikba esett emberek inalása. 

Pár perc múlva sajnos a hasadék tetején feltűnik az elszánt, 

de nem szuperintelligens katona arca 

s pislogó tekintete a magaslati síkságot pásztázza.

MotoszkaDaniel•  2020. június 5. 18:55

Április kettő

Pattog a kicsi szekér 

és a vadon sétál előttem. 

Ez a bolondok napja lehet, 

mert néma az erdő.


Borongósak a felhők 

és fákat rángat a szél.

MotoszkaDaniel•  2020. május 23. 11:01

A Tetőn 9. - Vasember előtt tisztelegve

Porból lettem és búrába születtem. A felhőket járom, ha látom az elesetteket. A titkárnőm mindent megtesz értem, és van, hogy figyelmen kívül hagyom benne, a gondoskodó igyekezetet.

Szelem az eget és van, hogy eszembe jut, úgy beszélek, mint az apám. Minden gondolatom szép és jó. még akkor is, ha helyenként önimádóan összekuszált. Ha én vagyok a sarj s ő már csak fentről néz engem, miért nem tart velem szárnyán a gyermek?

 

Talán a cseléddel gyakrabban kellene teát lefetyelnem, nem igaz? Nem szúrja őt a körszakállam, a páncélom gerjesztette villámok rajzolnak időnként az égre. Azt pedig megállás nélkül törlik az állandóan közlekedő fiai és lányai istennek.

 

Itt mindig sötét van, ha dolgozom. Az est van velem és az éjszaka a partnerem.

 

Szálljunk le az égből s le a búrát, titkárnőm parancsol le a magasból. Járuljak elé az ég barlangjaiból. Ott van pedig az otthonom, a sötét barátságos bizonytalan általam vigyázott, örök bizonytalanság uralta ösvényein. Ha Pókember alulmarad, én sietek le érte hálóját megvédeni.

 

Vasruhámban letalpalok s előttem állítólag az asszonyom. A barátom tol le, hamarosan mennem kell. Az asszony hívó szavát viszont teljesítsem. Utána másfelé időzzek!

 

A számomra örök nő túlbeszéli aggódásával személyemet, én ezt csókkal zárom le. Menjünk máshová kilátást élvezni a csúcsról, ez a tető most foglalt! Annyi baj legyen, akad erre annyi másik! Mindegyik magasan van, alatta pedig hatalmas iparváros virágzik!