Övegh Zoltán

Könyvem, könyvem. Mondd meg, nékem. Ki a legokosabb a világon?

Tanulók, a folyosón gyülekezzetek!

Varázsló tanoncok bújják fáklyák vigyázó oltalma alatt jegyzetek oldalait.

Álhős palást drapp varázsával. Viselője oly mafla, kifog rajta a pálcája.

Diadala helyett szorul rajta a kényszer zubbonya s ő magának fogalma sincs arról, hogy kicsoda.

A kalapok büszkén pihennek a varázslók fején.

Őrcica, vigyázz óra alatt a fáklyákra.

A nebulókat melegíti most a tanterem padja.

Ha kijönnek viszont, ki ne aludjon a tűzfa lángja!

Minden diák besorol a hálókörletébe, animágus őrzi a lakó övezetet macska képében!

Léptek melegszenek lépcsőfordulókban.

A fáklya nem szerelmes,

de szerelem jelenlétét érzi a suttogó doh levegőjében.

A kastély megsemmisülő sötétjében,

cserfet átölelő eszével,

a mesés szépségű boszorkány.

Kezei között pársza szó nélkül az érzelem lovagja,

de nem kell oda bájital!

Pálcákkal csap össze játékosan fiú és máguslány.

Csak úgy rohangál a falakon a villám.

Az éj leszállt, az ablakok alszanak.

Ők is mennek aludni a sétáló éjszakában,

csak előtte csókban összeforrnak!

Tűzokádó sárkány őrzi alant,

ott lent a boszorkány mosdó titkát.

Csak pársza szóra nyílik a nyirkos kamra szája.

Viszi a házát, de havazik a táj. 

Hó hull lakjára, mert nincs tető rajta. 

Esik a pehely és száll a hó, fázik a lakása! 

Ponyva védi őt, hógolyók nyugdíjban vannak mára.

A falat nézi és várja a hó végét. Olvadás hangulatának hatalma, cseppek esnek rája.

Zöld mindene, a tavaszt lesi. 

Ellopta magának a kopogtató tél. 

Márciusnak tilos táblát mutat a bekéredzkedő hóesés.

Miért fedetlen a dézsa a hátán? Igaz, gyerekméret. 

Csendül szemeiben a harang, 

ez a hó s a kései didergés mikor ér már véget?

Ki szól hozzám? Felhők alatt süvítenek bárányaik és csendes a tó. Kéken lebeg ágyán a horizont végén ott messze valahol. Habokat ringatja a hullám, ébred és tüzel. A mólót kelti, az már nem aludhat! Számára szól az evezőlapát, hogy hasára olvad e percek tüzes gömbje s ágyából tessék kászálódni kifele.

A part nem jut szóhoz, hadd aludjon! Horgászok ekkortájt a tavon már. Alkonyat villája a magasban. Kikötést váró oszlopok, a hajók tova úsztak. Rajtuk a láncok ébredeznek, azért még nyújtózkodnak.

A párna pihe ott fent készül kürtjébe ébresztőt fújni s csipkedje magát a móló, mert a tó kék vize fodrozódik delta habjai lovagjain ide. Csak szép lassan, van még idő! Kettő csomónyi negyedóra egérút futkorászik tempózásával s Ötvös Csöpi nézelődik most már a parton, kezében horgászbotjával.

Szemem nyílna, de nem tud. Feszíti a part sötétje. Melegednek a deszkák a kelésben, a tavaszi szerelem szele hessegetné el a tél hidegét, hogy jöhessen zúgó ladikjával a ketyegő hét.

Nemrégen sütött ide a hat óra! Megérkezett a tüzes gömb és pilács ecsetjével rajzol sárgát a felébredt partnak. Visszavonul az égalj sötétje, nyolc óra van.

Csöpi a keltében nézi a kapást siltje alatt és botját tekerve orsója keresi valahol a láthatáron a kilenc órát. A nyolc, kezdi belesompolygását a sugarakon, a magyar tengerbe!

Ki szól hozzám? Felhők alatt süvítenek bárányaik és csendes a tó. Kéken lebeg ágyán a horizont végén ott messze valahol. Habokat ringatja a hullám, ébred és tüzel. A mólót kelti, az már nem aludhat! Számára szól az evezőlapát, hogy hasára olvad e percek tüzes gömbje s ágyából tessék kászálódni kifele.

A part nem jut szóhoz, hadd aludjon! Horgászok ekkortájt a tavon már. Alkonyat villája a magasban. Kikötést váró oszlopok, a hajók tova úsztak. Rajtuk a láncok ébredeznek, azért még nyújtózkodnak.

A párna pihe ott fent készül kürtjébe ébresztőt fújni s csipkedje magát a móló, mert a tó kék vize fodrozódik delta habjai lovagjain ide. Csak szép lassan, van még idő! Kettő csomónyi negyedóra egérút futkorászik tempózásával s Ötvös Csöpi nézelődik most már a parton, kezében horgászbotjával.

Szemem nyílna, de nem tud. Feszíti a part sötétje. Melegednek a deszkák a kelésben, a tavaszi szerelem szele hessegetné el a tél hidegét, hogy jöhessen zúgó ladikjával a ketyegő hét.

Nemrégen sütött ide a hat óra! Megérkezett a tüzes gömb és pilács ecsetjével rajzol sárgát a felébredt partnak. Visszavonul az égalj sötétje, nyolc óra van.

Csöpi a keltében nézi a kapást siltje alatt és botját tekerve orsója keresi valahol a láthatáron a kilenc órát. A nyolc, kezdi belesompolygását a sugarakon, a magyar tengerbe!

Baráti sötéttel ölel át az éjszaka. Nem bánt, mégis félek. Egy új virradást ver a vállamra a reggel.

Ez nem a támadó pirkadat, sem a bizonytalan hajnal. Magabiztos korona rázza az elmémet, hogy még ráérek, de ébredezzen az engem beburkoló lepel!

Az ő vekkerük már alig négy óra végén megszólal, csak idő, míg az éj ott náluk átöltözik s lefekszik aludni! Ez az a csörgő, mely minden alkalommal hálósapkát dúdol a tomboló csendnek. Ugyanabból a kottából játszik mindig, ezúttal azonban nyugovóra térését ásítás nem kíséri.

A reggel vert rá mindössze a vekkerre, hogy tüzesebben ropja a táncot a cica által őrzött erődítményben. A terem falai visszaverték a hangot s bele is rengett a nagy lepel. A takaró, minden kék árnyalatában az ágyban van s a fekete macska őrző szeme az éterben.

Nyávog a tücsköknek, indulhat a kotta keringő. Megérkezik sugarak nyergén egy aranyló lovag. Üzenetet kapott, hogy karjaival rázza tovább álmain a hangjegyeken alvó éj búcsúját.

Nem szorul már rázásra paplanja. A nagy lovag az égen kecmereg fel. A kotta zavarnak hűlt helye, aludhat az ide vezényelt ciripelés zene