MotoszkaDaniel blogja

Újabb éj üti fel a fejét, Ordas kislányok derűje indul díszgála kifutóján. Kezdődik egy második vadász idény? A kebeljeik mind szépet ígérnek, de közülük hány akarja igazán, hogy te másnap is felnyithasd gyönyörű szemeidet? Lépteiken csúszkál és fordul a gyönyörben izzó felszolgálónő, mögötte egy magas, mosolygó tálca. Kisebb dekoltázzsal. Hogy szándéka mi, azt eltakarja egyenlőre a nap. Ápolt haján a remény lobog le. Teste fürdik az olajban.

A huszonkettő óra kapcsolja le a villanyt, négyig tart a műszak. Az ivó induló estjének és ezen nívós, csábos cselédekkel a férfiak szobára mennek. Nem mind angyal, kinek hiányzik a mosolya s nem mind aljas, kinek elméjében kalózvér adta szoknya arca ácsolja a tutajt!

A pokol pincéje fagyasztó igézetét zárja a főajtó nyikorgó csukódása. Asszasszinok, fel a portyára! Körbejár engem az előcsarnokban a baráti kegyetlenség. Éles, vakító glóriájával…, fenyegető tekintetével érkezik. Vállamat szorítja, fülébe lyukasztva a rangja.

A hangulattal már végzett az előszobát mérgével átszőtt kétség. Kalózkalap érkezik a porondra őszinte ezüstjeivel ujjain. Ne téveszd szem elől a kardokat s szablyákat a halálfej zászlaja alatt: de tudd, kit választasz! 

Fényűző az elegancia kellemes lakja, de a többi szobát a rettegés hangulata uralja? Mindegyikből nyílik egy másik, a folyosók vége vezet minden alkalommal a bizonytalan gyönyörbe. Fiatal, sudár lány a kezeim között, fel kell érnünk a biztonságba az emeletek között! Egész lényét és testét áthatja a félelem. Szeme minden reménye bennem, nehogy mellőlem elvesszen! Aranyból van a szobánkban minden, neki mégsem a megtévesztő dicsfény kell. Kezét mindig keresi az enyémhez, anélkül egy lépése sem rezzen. Nem fojt minket a sötétség, az ideforduló nap könyököl csak ránk.

Nem láthatom a hont, a kerékpárom megvár itthon? Kihűlt nyereg sóvárog, A szerető anyaföld községéről idegen vidékekre vezérel az éjszaka szava. Utcát seprik a munkások és az utat kerülik. A tömegben, itt az ember elveszik. Széles szeműek bilincse kattan kezemen, spanyol főnemesek zárkája ez. Ők ezen a földön maradnak az idők végezetéig, de én haza kívánok jutni!

Toronyban ébredek és házasságba löknek. Papír szükségtelen, csak vedd feleségül a báránybőrbe bújt lidércet! Ha beszippant kedvessége s igéző szeme, reggelre már fel nem ébredsz. Te pihenni jöttél ide, ő viszont vadászni! Számodra idegen ez a föld, neki pedig a szabadság nyitott börtöne. Ha nincs ismerősöd vagy jóakaród, életedet e pokol falai között töltöd le.

A kelő nap országához érkeztél. Gyönyörű, de veszélyét alá ne becsüld, míg talpad a járdáin lépdel. Tőr villan a besötétedett szálló tornyában. Sikolyok és segélykiáltások tarkítják az ágyakat. Te elmélyedtél a csókban és a testi örömökben, de szerencsés személyek közé tartozol, hogy még életben lehetsz! Férfiak vagy nők, fiúk s lányok. Asszonyok! Kopogtatja ablakotokat a pirkadat csicsergő rikoltása. Egy lány már nem látja meg a hajnalt! A sötét s gonosz köd angyali fényben támadt és öleli magához a gyanútlan áldozatokat.

Kitikkadtan, és ágyam lepedőjén les rám a banda kétszáz emelet magasan. A hatvan perc fele letelt, azonnal hagyjam el az épületet!

A karórám és szemüvegem az enyészeté, életem a, talán reményé! Farkas lányok fegyverkeznek s egy szál mamlasz legény olcsó szavalással sertepertél. A férfiak a nők oldalán nem érkeznek meg mind az ebédhez.

Ringatózik a lavór habjain, hat korong is! Hullámot vetnek a partra. Küldik őket a móló felé.


Körcikkbe szelik a túlsó parti hegyet, egy hátulról meg nézi.


Az óvatos háttérben vitorlás igyekszik az alkonyhoz. Nehogy megzavarja.


A nagy tenger árnyékán közelíti meg ezt a kék vizet, az isteni víztükröt az alkony.


Apró szőnyeg az izzó tűz alatt. Oly udvarral köszön el, belevakítja szinte a tó kajakját.
Azért remélem: ott fent az a szőnyeg le nem perzsel. Ha már repül a tűz mellett.


Sikerrel is jár, mert elhalványul a kajak. Szép, homályos fehér viszont a ringatózó víztükör.


Odatükrözöm egy nem létező sellőt. Vakító, éles szép alkony jön. 
Magával viszi a bérceket óriási leplével.
Próbálom vékony tenyerem takarásával nézni a hegyet.

Minden alszik, még csak most ébred az ég. Kel a világ, kéri a szót a pirkadattól. Arcomon mászik a hajnal, szememet még nem kéri. Később nyitni akarja. Lábaim biccennek, füst odafentről. Az éjszaka átadja kabátját a reggelnek. Kezeim arcom alatt, a finom és illatos kabát álomba ringatja.

Mászni kezd a sötét is és fekete sarokban fény!

Ébredek, amit sóhaj cirógat a fülemre. Öt óra tájt vissza aludtam magam és most szikra lovagol a tájon. Engem nem zavar, sőt! Lendüljön az a gyeplő!

Fekete füst kelti az ezer ágú sugarakat? Gyalogolnak a dombokon.

Szőkés fehér szín? De hát olyan nincsen. Ilyennek látja a hajnalt gyöngy szemem.

Ásítok és nyújtózom. Magam alól véletlenül a ketyegő, aranyos órát lerúgom. Felállítom, ciripeljen. Ketyegjen csak szépen.

Hány óra lehet szerinte?

Varjú és cinege csiripel az égbe, valakit köszönteni kívánnak.

Kitotyogok, inkább kimászom vakítóan fehér kedvemben az ablakhoz. Tehát boldog vagyok, de mitől?

Kedvemet simogató árnyékok mögöttem. Csak nem elment az éjszaka és topog körülöttem a hajnal? Dehogynem!

Mély lélegzet. Hintázz, mellkasom! Be és ki! Friss füstöt hozott a hajnal. Dombok mögül hozza hátán a fényt. Az éjszaka most készül aludni, hogy lángokba csapjon át.

Ne haragudj, reggel! Hogy vissza aludtam magam. Mindjárt megnézlek. Csak pár perc, kicsi türelmedet kérem. Nyisd meg a szememet, kérlek! Megnézhetlek téged?

Tüneményes táj ez óceánnal és az égalj a karmester.


Tűz nyelve öleli körül 
és zátonyok fogják kezét.


A víz köszön nekem, 
hogy nézzem meg. 


Felhők a vendégek 
és nap sejlik fel.


Nem létező sziget a távolban, 
mégis olyan szép.
Talán a nap mellett van? 
Hogy ne legyen oly egyedül.


Hullámos hab előttem, 
egy egész sereggel! 
A zátonyokkal barátkozik.


Helyet foglalok itt, az égaljnál. 
A nem létező szigetre kívánok evezni!


Szirén lehet a kedves hullámok között? 
Szólok neki, várjon meg a kedves hab leány.
Csak pár óra, talán három? És jövök vissza hozzá.
Csapkod farkával 
és mosolyog,
hogy megvár!