MotoszkaDaniel blogja

Gejzír olvasztja lábad alatt a köteleket, markod tartja az életedet. Szedd a lépted és igyekezeted lépcsőkön levezetve eléri a kincset.

Számodra a fény millió dollárokban csillog, az azték isteneknél magasztos s eszmei bölcs hatalom. Magad mögött hagyod az égő koporsót, a tűzjáró lélek útja megindul szekerén vissza a naphoz.

Boszorkány szerelmét a csókjával ne felejtsd a sűrű parton. Le nem veszi rólad s rólatok a szemét a tábornok!

Szeretnéd őt feleségül venni? Szereted e szőkeséget? Óvd az értéket, mi most már zsákotokban hever és nem arra ébredsz, hogy álmodból gerillák vernek fel!

Remeg a templom padlózata, a futár az alagsorban. Esztendők karcolnak a talapzatban, és lépcsők fokain megakad. A könyvek polcokba kapaszkodnak, halvány fáklya homályában oson a fény.

A rejtély szoba cseléd felén arc szőrzete várja a reményt. Hiába pihen pápaszem orrnyergén. Táncba viszi őt a fehérnép, ahol megrázzák két fülét és elveinek pépjét. Trillázik a mosolya, humora a falban porba tapad. A megváltást kívánja, szavait keresi imára. Az nem érkezik, a szándék tátva hagyja eszméjét.

Pergamen üres, de bölcsességre éhes semmilye koptatja az asztalt. A sötét által aláírva az egyezmény, de lemegy a nap. A tüzes gömb elküldve alvásba. Itt már nem ficamodik ki sehol senki lába. Az éjszakának viszont vége, új kor veszi kezdetét reggel.

Úgy égsz a szigeten, mint egy örök mécses. Valahányszor felemésztene a láng.

Foglald el trónodat a Temze partján. Felhők szeme alatt kúszol s nem sírsz a századok telte közben. Pedig itt fent az északon, a hideg sarkok előcsarnokában mindig esik az eső.

Mária oltalma legyen veled mindörökké. Innen csodállak most esernyőm alól, a déli partról.

Kezdd meg a nyitótáncot, dögös lány. Nem kérted, de szereted és tetszik neked. Partnered kéri ajkadat e megtiszteltetés után s fogad a tapsvihar. Elsötétül előtted minden egy villanásra, amíg a csók öleli arcodat. Olyan, mint egy örökké valóság a mennyországban? Folytasd az ütemet topánodban!

Sírodra helyezed barátnőddel a kegyelet s tisztelet virágát. Édesanyád ezt nem érhette meg, de ne ítéld el őt ezért. Ródd le tiszteletedet s itt, a napfény városában a segítő kéz távozása után kezd meg új életedet.

Ne feledd, barátom: Nem biztos, hogy minden varázsló rossz.

Ha égeti ajkad minden vágyódó szélét az a bátorító érintés arról az estéről, keresd fel ott, a partvidéken, a morajló édenkertet. Még látjuk egymást, csak az energiával vigyázz!

/Köszönök A Sötétségnek hét/

Még nem tündököl fehéren az ég boltozatán, amikor vándorlásom léptekben cseng.

Mohó lelkek hangjait hallom, kiknek az örök lét oly mámorító. Gőgükért cserébe nincsen többé a tüzes gömb fénye, csak homályban a szentjánosbogarak mécsese.

Az ősök nem járulnak színük elé, aláaknázott csarnokokban tartanak a jövő felé.

Egy árva cserép darabját sem hagyják örökül a következő nemzedék bajor nyomaira, az utókornak idegen lehet e szürkés kőzetből épül kastélyok tisztasága.

Szigetország templomainak kriptája nyílik, temetők alatt boszorkány barlangokban, a manók megbújnak. Azon, rég élt, apró teremtmények ők, kik lakják ezeket az Óvilág létezéséig. Búvóhelyekről kántálnak nekem, melyeket helyenként más korabeli ember temetkezési helynek nevez. Ma is köztünk élnek ezek az apró teremtmények, fényes gömbökön közlekednek. Forrongó gömbök jelképének utalásai néhol a falakon, amik rám köszönnek. Egy altemplomhoz érkeztem, melynek tükörképe a közelében lévő kőfalon jelezve. Alattam, a földben.

Nyolvan láb alá megyek most le. Háborog ugyan a mélység, keletkezési idejét meg sem kísérlem.