Övegh Zoltán

Megkönyörül a város szíve a gerinc hátán, ha valahol a haldoklás halódásában: hallgatásba zümmög a közösségi élet s a tücsök is alig ciripel a zenegépből. A férfi pultos már kint, a nő máris követi. A tükör előtt fésülködve készülődés és meg kívánja vizsgálni, a fekete fehérneműje vendégcsalogató - e ha megmutatja? Ez megfelelően jó lehet, alig kettő gomb maradjon begombolva.

Minden nyelv vizsgája egyforma, Viki van a megmérettetésen és elébe kerülök. Az enyém csisszre, de megvan. Most fog bemenni, mi lehet a ruhája alatt? Csak a szemem játéka, ám kiolvassa az arcomból. Mindent lehet s ha átmegy: megdugom? Annyira a szeme rabja vagyok, nem is látom az ajkát.

Amikor pompázik a bundája, a szélnek is jobb kedve lesz és kölnit fúj. Erre a nyúl muszogja a füvet tovább ringatózó füleiben s noszogatja gondolatait, vajon ez mennyire friss fű? Ha ilyen jó illata van, nemrég adhatta oda a mező. Ez azonban most más illat és másvalakitől.

Mit vacakolnak ennyit az emberek? Ezt gondolhatja a nyúl, mikor a locsolkodást nézi. Szövegelnek a legények, aztán meg valami folyadékot locsolnak a másik nyakába derűsen. És ha szerencsés a legény, jó illatú kölnit csíp ki.

E hét úgy mutatja magát meg, hogy mesésen hűvös s ezúttal gördül a sziporkázó és lágy esőben. Kopog a falakon meg az ablakon, én azonban nem engedhetem be. Énekelni kell a gyerekekkel, a délutánt viszem el a gyerkőcökkel. Roland futár hozza, amit hozni kell. Csók nélkül nem is engedem el.

Meg szeretne örökíteni az öltözőben, mielőtt tovább menne. Azt nem mondta, miképpen álljak neki modellt. Lengére veszem az öltözéket és a kép mehet! Testet melengető fekete lábbeli ez rajtam csizmában, Roland nyomja nekem a kilincset.

A kölyöksereg sorba feláll. Leintem őket, üljenek csak le. Na, mit tudnak a gyerekek!? Borongós öltözék immár rajtam, a nevem Salto Piroska lenne.

Énekelnek a kisgyerekek, megfordulok nekik a teremben. Az asztal mögül nézek rájuk, a melegedést váró finom karjaim beállítva hadrendbe. Mostan felállok s újabb nótákra énekeltettem őket. Beguggolok közéjük szólamokat ösztökélve.

(A mosoly ezen arca II. fejezet)

(Bob Fess vagyok és most) magamnak megyek vásárolni e zűrös város nyűgös hallgatásába(n). Búcsú(zóul) csók az asszonynak, máris jövök e pedálszekéren utazva. Kell még tej, de magamnak is hozok valamit meg még más egyebet. (Ezúttal) felzúg (úgyszintén) a szél fagyos pókhálója a viseltes ajkán vagy csak fáradt ökörnyálakkal találkozom (a fákról leválva)? Egy erét felvágott levél válaszol az útról, beletekeredtünk az őszbe?

(Igen, de attól még lehet szép az idő) Mi ez a rengeteg szárazra fagyott mosoly a fehér arcokon? (Vagy Jack apja még mindig nem felejt? Ezt beszélje meg a széllel meg az apjával, mert az) gyorsabban zúg, mint ahogy az Ő szelleme az Én agyamat szívja. (A kést tegye el a sötét és zárt köpeny alatt) ez a temetőgondnok az utcán (surranóban libbenve). Én gyorsabban forgatom (meg) a fogpiszkálót a szájamban, mint ahogyan Ő a fejével biccent(get). Mindjárt elérem a lábaimmal a közértet. Már csak pár lépés, letettem a kerékpárt. Az ég kebelje hordót iszik, kékülnek a felhők a sötétedésbe. Én itt gyorsan meg is leszek meg aztán, most nem is jöttem el olyan messzire. Csak pár dologért szottyantottam a hátsó felem nyeregbe.

A felhők eltűntek, az előbb még szóródott rám valami. Megjelentek a neszek és hányódnak a fák. Én meg hánykolódom haza, mielőtt le nem fúj a szél a kezébe. Hagyjon csak engem a nyeregben! A felnőttek sehol, beijedtek a késesek? (Na,) nem hiszem, hogy tőlem. Fejezzük be a vásárlást. Már úgyis mindent begyűjtöttem a kosárba, a pénztárnál vagyok. Bob bácsi pakol, célba venni a cangát és irányba léptezni a bolt kijáratát. Hát itt ugyan semmilyen maszkos nincs. Ezek rémült emberek. Sötétedő könnyek az arcokon, de nem szomorúak. Inkább a derültségben elszürkültek.

Hol is az a pedál meg melyik az? Ideje elindulni, minden megvan. (Hát,) talán nem fúj le a szél a kerékről. Nyugodt a levegő hangulata a karosszékében. (Na, akkor) rajta és adjunk is a láncerőknek. (Basszus, kicsit) elaludtam úgy másfél másodpercre a kerékpáron. (De nincs semmi baj, csak) túlmentem pár utcányit. (Úgy,) talán hármat? (Majdnem a városközpontig). A legutóbbi (alkalom) út távolságának feléig. (Na, hátra arc!) Olyan szürke idő van, egy képzelt havaseső fúvása. Persze, hogy elalszik az ember a szekér nyergében.

Tisztul az ég? (Na, látok valamit). De mindjárt otthon (is) vagyok. Kidugja az orrát paplan alól a nap és félrehúzza a függönyt ablakáról. Na, az én szamaram meg kanyarodik (, mert ez a nagybetűs utca). (Az itthon, mostantól csak) méterek vannak (hamarosan) hátra. Hosszú utca, csak ezen nem kell (már) végigmenni. A szél még mindig hánykolódik a hátamon meg az mögött. Mindig beszél, mert olyan a házak rendje. Olyan, mintha beszélne a fuvallat családja.