Övegh Zoltán

Ébred a hegy a domb érkezésekor, kövekkel dobálja előbbi az utóbbit (a nap a talpában nyargal és felhőnek ébredésért szaval). Azok az apróságok javarészt mocorognak, mert látni szeretnék a felkelő zajt. A szél kapirgál, fagylaltot kér s hordalékkal fizet az ízért. Az apró forgószél a fizetés alatt tartja neki a tölcsért.

Terjedelmes fa és társa nyújtózik, hogy talán a levél nyitja a szemét s zizegésben a levegő tart a koronához korai kávéért. Cukor a gallyakon, tej a bőgésbe kezdő harangnál a fű aljában illetve e gyep azt továbbítja a külvárosnak. Aki simán issza, egyszerűen sorbaáll a napnál szám tépéséért ahol ilyentájt nincs tömeg sorszámgépnél. A rotyogás a kürt és a házak ablakot is nyitnak az illatra.

Csokor a virágában nyílik masnira és a napsütés leleplezi a kötést kioldót, csak éppen miért ilyen szégyenlős a szél? A toronyórák tudják a választ? Menjen hozzájuk a szellő bátyja ébresztő vízért. A bokrokat nem rázta még fel a kalap dala ott a most már utcára zsizsegő emberek kobakjában.

Csészéket vissza a fának majd ha jókedvében rángatózik és a kérgének is van kedve beszélni. Az illatból ihletet merít a felhő, hogy mikor oszoljon arrébb szimatot vinni a karjában. A lábának még korán van, mert a napokban az eső már járt itt. 

Eljő az éj, hogy egyen. A napnyugta megeteti a csillagokat. A leszállt éjjel megágyaz az égboltnak, talán nincs áthűlve a párna. Éjfél estéjén a tücsök szaval fűben, még nem álmosodott el.

A magaslat beszéde fűti az arcot, a híd szemén át látni a csúcsot és a gondolat lehelete érintésben fürdik. Tiszta s kendőzetlen, szél se hintené feljebbre az érzelem hintázását. Ebben a ringásban a szédülés mámor, az érintés hő simította keze a lángolás határozottsága. Ez már tábortűz s magasabbra mi lövellne?

Halottá lesz a barátság, a hegy szemét lesi a felgyulladt szív, miben fürödjön? Az csak lehunyja a szemét és mért nem küld haza? A busz se enged csak úgy útra, mit ne hagyjak itt? Egy töredék szó ránt vissza, csak egy kicsit még!

Meddig lehet egy ölelést az érzelem kádjában két tűzben fojtani? Amikor a hegy oldala mássza az ajkad a patak sodrásában és még onnan is teper a maradás paraszt széke, néhány másodpercig s onnantól a szenvedély dobog. Az mássza a láb helyett a lépcsőket indulásnál, a szív képtelen rá.

Minden hazaútnak van egy vége s az micsodának az eleje? Semminek, a Nő karja hív és annak a szavára hallgasson az ajak. Itt ilyen magasan a tó vállán a csillogás szavát hallgatva a nap mondatait lesse a szem, ha már lát. Akinek kérdezésre van joga, azok a fák.

A levél a küldönc és még vár. Sokáig ne, mert a felhők itt fent összeállnak ide hazaváró várrá. Marasztal az ajak minden lépdelő érintésével a vad hullámán s nem akarok hazamenni, de: kell! Nehezen is eresztenek el a szilaj érintések dörgölőző forróságai a buszra e tetőn a tájjal vitatkozás, hogy miért kell elmenjek?

A táj zárszót csapdos a szél dobján, min az ütők Bakony betűt zakatolnak és az ég döntésre kell hozza a cuppanás elmaradt csapkodását. Itt más a heves s a mondatok értik az érzelem lökését, az eső is később mossa fel a hegyet. Ez a busz nem megy innen sehova, még picit fűtsék egymást az ajkak. A táj villant a szemre, hogy a talpak is átforrósodtak.

A felhő lemossa a buszt, az ajkakat már átmosta a pogózó szenvedély. Utóbbit a nap ápolja le pihenésre. A tetőről villám csúszdázik, csak azt nem a felhő küldi. Az a hiányzás szikrája, hogy menni kell. A test menjen, a szellem maradna! Igen, csak egyik nincs a másik nélkül. Ezt a tetőt megtartja a most még lángolásban utazó vágy? Az a szél tolja haza a buszt, mert most már felszállhat a gyúlt szerelem a buszra. Ki fogja azt eloltani? Még senki, mert ezt a záport még viharrá kell gerjeszteni. Ide a tetőre feljöttem kilátást nézni Vele, Na most le is kell jönni! Az érintés nem ért véget, inkább később más formában zötyög a szív hajtásában. Ezt nem oltja el a várakozás sem, mert még mindig lobog és bíbor a színe? 

A napsütés kedve elmegy, attól még vidámsága töretlen. A felhő meg foszlányai az ég asztalán váltják a széket egymás között. Ha a hegy szól a dombnak, elküldi oda a fuvallatot kézben. A villám éjjel segít ezt nézni, nappal erőt ad a mezőnek a füvet nevelni meg a vakond örömére.

Van, hogy dörgés köhög. Ha összeverekedik a felhő, az égbolton lehet kevés a hely és ilyenkor közbeléphet a fényesség szeme. Ő amint kint van a kék asztalon, a villámot leszámítva mindennek parancsol e rikító szemű rög. Ha az ember nevű porszem nem ért a szép szóból s a hurrikán kevés, a karattyolás közé beküldi a tornádó óvatosan válogató illetve méretes szemét szemlére.

Loholó lépések dobbanása. Elhaló köd szemöldöke botorkál lépcsőfokokon, a folyosó árnyékában pulzálás csusszan elhalt pókháló egykori ágyán a falak között bezárva. Elhagyatott sírban elhagyottak sírnak, némelyikük őrült kételyben zokog. Mintha a hold beszélne, mert felzavarták álmából.

Szétlapátolt deszkákon egyensúlyozó árnyék, csoszogások terelik a libbenést a fal mellett osonva.

Visszhang áll a téglák csörgése helyén a kopott malterban. Haldoklások csöppenő foltja hinti vállra a kezét, csapdába esett léleknek mindig vörös a padló s az még ugyanúgy szárazan cseppen lefelé és ez nem festék a talán nem lucskos pulóver vállán.

Ott kint síkok között rekedtek a démonok, kővé dermedt ajkaik mit mondanak az éjjelnek? Az ördög füstje színét vesztett gázt szivárogtat. A vérfarkas nem bőg, mérgezett legelőn üvölti az éjt és aztán szellembárányt vesz üldözőbe. A kutyák átkozottan köhögnek, hat rájuk a kővé dermedt démontestek tátogása?

Kísértet bűnözővel fürdőző szellemlánnyal a medencében, mely gólemeket megfaragtak. De biztos nem mérgezett az a víz, melyben e kísérteties faragványok úsznak? Különben is, egy szobor mióta tud úszni? Ellapátolt szemét keresi a kirohadt avar ágyát. Kútban magához térő hulla hagy maga mögött minden holtat. Aljára fulladásban zuhan vissza és csobban, talán nem keltette fel a vízbodor a pokolt.

A látóhatár nyitja az égbolt ajtaját. Bíbor főzi a boszorkány halászléját, itt mindig van hozzá erőspaprika. A bánya bejáratára ráomlik a sötétség paplanja s a pokoli tűz cirkáló hamuja tűzre lobbanva élőholt harcosokat robbant életre bányában való kísértésre. Ki itt bent ragad, ki már nem jut ott lent. Csak akik a felszíni tárnában laknak, a többieket elfogyasztja az ördög serege. E harcos katonák összegyűlnek démonidézésre könyékig a mocsokban, közlekedő kántálás hangját viszi a csille. A lopakodó árnyékok törtetésében az élet sikítására ráomlik a halál keze és eddig se volt világos, a fekete éj érkezése ez?