Övegh Zoltán

Cserben hagytál, de megbocsájtok.

A hidegbe löktél engem, és mosolyomat olvasztod?

Harisnyádra nézek

és szemed tengere terít be.

A csókom óceánjára sóvárog a lelked.

Elég mélyre merültél már

vagy a víz hullámzását ott lent sósabbra kéred?

Ajkamat és széles mosolyomat odalent nem találod meg,

felszínen a hullámzást keresd.

A mély leláncol magához hamis istenekhez

és a szirének áléneke megfelel neked?

Fojtó csók a bizonytalanba

vagy emeletes hullámzás a levegővel tornádózott üde érintésre?

Egyik felemel a mennybe,

a másik foglyul ejt a mélyben.

Neked egy pár elsuhanó jelentéktelen perc,

nekem az maga a világegyetem.

Nyeregben ügetek a félsivár pusztán

és én vagyok a gondolkodó Zorro.

Kérdéseid ütlege csapódik a lovamon

s hamarosan egy szakadék széléhez nyargalok.

Ott dübörögnek patáid mögöttem,

mégis itt mellettem.

Helyetted miért a szél hozza kérdő kételyét,

hogy nem engedsz magadhoz közelebb?

Vad ló vágtázó gyeplője a kezedben,

de se kalapod,

se kendőd feketesége.

Szabad szíved a börtön pályájára zárod,

csak kardomat látod.

Penge helyett éles csatazaj a mámor.

Jobb a hüvelyben a kard!

Ne zuhanj le a katlanba!

A pillantás villámlik,

ha lovam felnyerít.

Villámom engem nem sebez meg,

csak a kétkedő embereket sebzi meg.

Belecsíp a szemedbe,

ha megremegsz.

Tehát húzzam vissza a lovam s kardom?

Nem suhintok

és nem villámlok,

de paripám várja a választ ott valahol az arcodon!

Forró léptekkel araszol nedves lábain 

és hajnalt kolompol.

Közhírré tétetne, 

hogy ébred a vendég, 

de zsákjában a suhanás ellopja hosszú útjára a szavakat.

Meg szerettem volna kérdezni, 

mennyi hely van még a tarisznyájában,

de a nyirkos sietség messze jár.

Szó száll fel a nyeregbe,

de nyomába már nem ered.

Az éjszakát álmosítja a gömb tükre.

Kátyúban aludna az éj,

ázott pirkadat segít betakarni őt az ágyába.

Eső áztatta gömb rázza magát korán a kátyúkon,

gyakran megbotlik.

Ez nem állhat a duplán kitaposott út útjába.

A duplikált ösvényen piciny papír repülőgép.

A gömb keltétől várja a felszállására az engedélyt?

A pislogó úton vet keresztet a zseblámpa,

bár csúnya szemcse az útját állja,

de csak zavarja.

Meg nem állítja!

A kedves kátyúk köszönnek a lámpának.

Vörös kalendáriummal támad lábain a gömb

és a villany a póznáin köszönt?

Ezt már nem tulajdonítja el semmilyen szellő vagy nyári szerelmes fuvallat,

mert ahogy látom,

egy másik kereszten összevesznek 

s gyönyörűen ringatóznak a semmiben a hajladozó ágak.

A keresztek most alább hagynak a gallyak molesztálásával,

hogy kaput nyithassanak.

Az első már tüzes 

s szerelmét adja át a másodiknak.

Halad aranyló piros útján a fél göncölszekér.

Jobbján újabb két kereszt,

gurul görgőin a váratlanul csörtető csodás bogrács.

Ásítanak az erdők,

bájos vágással fog velük kezet egy alvó csillag.

Cserje kiált a vendéghez,

hogy fázik a pusztaság

s nem látnak.

A nyeregben eltűntek a kátyúk

és árnyak lovagolnak az égen,

a megérkezett vendéget nézik hullámzó mindenében.

Szárnya nőtt a megérkezettnek

s magas,

mint egy zsiráf.

Szomját onnan nehezen csillapítja,

mi rejlik ilyenkor a sóhajtó leveleken?

A bogrács a lovagok felé száll

és a kátyúk fürdenek árnyaikban.

Megindul ott a magasban,

be szeretné venni a kanyart,

mit sok parányi szemcse vet

és búza táblák a fagyos permetben szegélyeznek.

Fázom, mert a takaró ölel.

Régen érzett testem ilyen hideg érintést.

Be van borítva minden tejföllel,

és csak a szállingózó hó kanalazza azt elém .

Na, indulhat a síelés? A hófúvás hangja siklott hozzám.

Undok velem ez a fehér táj,

miért rekeszt ki engem?

Nem eléggé fehér rajtam a sál?

Az volt, míg a hó be nem lepte kopaszodó fejem.

Mit tár elém minden hószirmával a fagyott ablak?

Hát ha itt totojázós vagyok, akkor a hideget.

Besötétedett, az is szegezi a tekintetemet oda.

Kesztyűt ki a zsebből s fel a kézre, az ujjbegyekre.

Szél láthatatlan árnya lovagol ott fent.

Patáival a lenyomat, patkó az égen,

mely szekerén talán szerencsét hoz.

Kocsis nincsen rajta, de a lökés gyeplője igen.

Falhoz simulok és hunyom be a szemem,

kerülje el a pirulás orcámat.

Rám húzza paplanját a sűrűsödő hóesés.

Reptetett puszi repül tőlem e tájhoz.

A szeretet repül, de szárnya dologtalan száll tova,

hóesés ragadja magával és az szoborrá pirul.

Cuppanás beszélget a hóeséssel,

azt nem nyelte el a fehér lovas közeledte.

Palástja borítja az éjjelt hófehérre.

Kardok csapása küzd a hidegben e cuppanással.

Megnézzük majd a végét?

Most ugyanis túl sűrű a hóesés!

A hó pirul, mert irígyli az orcámtól.

Ezt a civakodó testvérekre hagyom

és őket nézve inkább melegítem az arcom.

A sólyom fia a szerelem rabja,

Ben Solo a sisak mögött, Kylo Ren meghalt.

Snoke reménybeni lovagja a sötét lángot kioltja.

Kétség gyötri az erő világos s sötét oldala között.

A vörös csillag tisztít végül számára utat

és titkon rátalál egy roncsvadász lány csókja.

Jajj, tervezőm! Egyensúlyba kerül valaha az Erő?

Rey Skywalker hullám lovagol tengernyi hullámokon,

odabent a nagyapád szelleme höröghet rád a valaha csodás városként tündöklő HalálCsillagon.

Sith unoka és Sólyom sarj,

hozzatok fényt a Galaxisba!

Valaha, olyan régen, volt, sok távoli Jedi világban.

Leia kardja harcolt Han Solo nomádjai oldalán.

Rey Skywalker lépj be hajódba, Te tündéri roncsvadász lány.

A sithek ezer halálcsillag óceánjában sem tisztították meg kétélű,

vörös kardjukkal birodalmuk csillagát.

Hozd el az új köztársaság királyságát!

Darth Vader nagyúr szellemének szónoklata a sithekhez nagy csarnokában, a Halálcsillag vermeiben: Ezek a hitetlen szavak sértik a fülét, alábecsülik a sith hercegek az erő erejét.

Nagy szellő érkezik, 

mosolya igyekszik feltámasztani a fákat. 

Jó széllel száll a mezőn a szent, 

zsilip úszik mellette.

Tömény bajusz húzza meg vodkáját. 

Hűtőjében tartja tartalékát. A metakszáját.

Mordor torony néz a távolba, 

mellé csappan a hajómalom. 

Ismeretlenül szikrázik a napsugár. 

Sokfelé lép a parki fű zöldje, 

semerre nem lát.

A Duna fürdik hosszú téli álmából ébredve. 

Szakáll nélküli isten kemény grafit kerékpárján hajózik a Potyka csárda táborhelyeihez.

Forralt bor taszít le Türr István bajuszáról, 

eb ugrándozik fel elém. Harapni akarja a kerítést.

Fekete autó ismerné meg az életem, 

de csak rám ijeszt.

Ismeretlen vidéken barangolok, 

mégis oly édes számomra a halászlé szálló illata. 

Károlyra, az istenemre bízom magamat 

és hozzá rebegem szavaimat.

A fohászom meghallgatásra talál, 

de akkor is, ez a köz a kerítéseken, nincs rajta. 

Három ház biztat a pusztaságban 

s egy házaspár igenlő szava.

Csónak most a szőke isten itt velem. 

Régen volt már az, mikor azt sem tudtam, merre mentem.