Övegh Zoltán

A környék tisztogatása a teendő s Barkas-szal szállítandók a munkások a területre. A műszak leteltével művészlelkek közelébe férkőzhet a munkás s ezen személyek szinkronizálnak is a színjátszás mellett? Melinda kér félre, hogy a vécézés meg étkezés után van kedvem pár szót váltani vele a mezőn? Miért nem szólt? Persze, hogy megQrom. Ha azt szeretné. Kellemes itt a levegő s az időjárás is jó. Ízlésesen gyönyörű a haja. Alkony és vissza a munkavégzés támaszpontjára, hol is kilences a kulcslyuk s alatta mi ez a kis kicsinyke nulla? A férfi munkások nem rendeznek jelenetet belőle, hogy velük nem feküdt le Melinda művésznő ('hangosan' barna a haja, annyira sugárzik az életkedve az aranyosságtól). Szerintem még negyven s harmincéves sincs. 

A kanyargó és szakadt beton az otthon s azon túl az idegen terepre nem lép a tapicska, itt szabad a játék meg a kergetőzés. Kettő fiú van egyszál kislánnyal, ki tud gyorsabban néhány métert drótszamáron elkerekezni? A két társ András meg Helga e parányi úton, sötétedésig itt minden fa illetve mászóka barát a vigyázó szemével valamint nekik nem kell mentegetőzés.

Főleg a cangák játéka ez. Ha mást nem, az út szélessége felosztandó egymás között. Egy perc alatt mindenki tud pedálozni és van akié ez a mennyiség húsz lészen. A por nem száll fel, valamiért érzi az arcunkat s koszolja azt be a tavaszi köd. 

Magas hegynek magas a kedve. Élményhez fel a kedv után a lábnak, szabad a terep a csatához. Mászásához indulnak a tekintetek. Minden magaslat elérhetetlennek tűnik, be kell célozni a masírozást poroszkáláshoz. 

A magaslat beszéde fűti az arcot, a híd szemén át látni a csúcsot és a gondolat lehelete érintésben fürdik. Tiszta s kendőzetlen, szél se hintené feljebbre az érzelem hintázását. Ebben a ringásban a szédülés mámor, az érintés hő simította keze a lángolás határozottsága. Ez már tábortűz s magasabbra mi lövellne?

Halottá lesz a barátság, a hegy szemét lesi a felgyulladt szív, miben fürödjön? Az csak lehunyja a szemét és mért nem küld haza? A busz se enged csak úgy útra, mit ne hagyjak itt? Egy töredék szó ránt vissza, csak egy kicsit még!

Meddig lehet egy ölelést az érzelem kádjában két tűzben fojtani? Amikor a hegy oldala mássza az ajkad a patak sodrásában és még onnan is teper a maradás paraszt széke, néhány másodpercig s onnantól a szenvedély dobog. Az mássza a láb helyett a lépcsőket indulásnál, a szív képtelen rá.

Minden hazaútnak van egy vége s az micsodának az eleje? Semminek, a Nő karja hív és annak a szavára hallgasson az ajak. Itt ilyen magasan a tó vállán a csillogás szavát hallgatva a nap mondatait lesse a szem, ha már lát. Akinek kérdezésre van joga, azok a fák.

A levél a küldönc és még vár. Sokáig ne, mert a felhők itt fent összeállnak ide hazaváró várrá. Marasztal az ajak minden lépdelő érintésével a vad hullámán s nem akarok hazamenni, de: kell! Nehezen is eresztenek el a szilaj érintések dörgölőző forróságai a buszra e tetőn a tájjal vitatkozás, hogy miért kell elmenjek?

A táj zárszót csapdos a szél dobján, min az ütők Bakony betűt zakatolnak és az ég döntésre kell hozza a cuppanás elmaradt csapkodását. Itt más a heves s a mondatok értik az érzelem lökését, az eső is később mossa fel a hegyet. Ez a busz nem megy innen sehova, még picit fűtsék egymást az ajkak. A táj villant a szemre, hogy a talpak is átforrósodtak.

A felhő lemossa a buszt, az ajkakat már átmosta a pogózó szenvedély. Utóbbit a nap ápolja le pihenésre. A tetőről villám csúszdázik, csak azt nem a felhő küldi. Az a hiányzás szikrája, hogy menni kell. A test menjen, a szellem maradna! Igen, csak egyik nincs a másik nélkül. Ezt a tetőt megtartja a most még lángolásban utazó vágy? Az a szél tolja haza a buszt, mert most már felszállhat a gyúlt szerelem a buszra. Ki fogja azt eloltani? Még senki, mert ezt a záport még viharrá kell gerjeszteni. Ide a tetőre feljöttem kilátást nézni Vele, Na most le is kell jönni! Az érintés nem ért véget, inkább később más formában zötyög a szív hajtásában. Ezt nem oltja el a várakozás sem, mert még mindig lobog és bíbor a színe? 

A napsütés kedve elmegy, attól még vidámsága töretlen. A felhő meg foszlányai az ég asztalán váltják a széket egymás között. Ha a hegy szól a dombnak, elküldi oda a fuvallatot kézben. A villám éjjel segít ezt nézni, nappal erőt ad a mezőnek a füvet nevelni meg a vakond örömére.

Van, hogy dörgés köhög. Ha összeverekedik a felhő, az égbolton lehet kevés a hely és ilyenkor közbeléphet a fényesség szeme. Ő amint kint van a kék asztalon, a villámot leszámítva mindennek parancsol e rikító szemű rög. Ha az ember nevű porszem nem ért a szép szóból s a hurrikán kevés, a karattyolás közé beküldi a tornádó óvatosan válogató illetve méretes szemét szemlére.