MotoszkaDaniel blogja

Felkavart arcom állva takar. Homlokomat a fújás vájja.

A függöny gomolyog és felüvölt, amint meglát engem.

Fehérre vérzett ki a fázó pillér, a szemem szürke tájat vizslat. Terep szúrja a testemet?

A vihar örvénylik és kavarog. A közlekedő, bal láb zsebében, persely bíborlik.

A hurrikán, karjával, egy gödröt ás és nem jut lejjebb, mert megvájták a beállt tavat.

Boszorkány hívek fagytak le a tájban s árnyékaik egymást váltják. A hegy oldala magányos lejáratba torkollik, a szél forgása elkap egy süvítő csókra. Fehér bársony puhasága kap el és nem vakít el átok. Ő engem lát, Én meg őt látni, szintén nem akarom!

 

Kristály tornádó rázza ott kint a kvarc öklét, és a levegő tálalja fel. Véletlenül eloson mellettem a gonosz és fázik. Engem nem vesz észre s maradjak is rejtve!

 

Megőrült patkány szarkofágja zsugorodik s igazítja gallérját egy mélyben fekvő csarnok oldalán, a fedele az arcom közepére billenve megáll. Majd fentről az árnyék elhal s elfekszik ide le, ránk, újra a nyugalom. A szellő nem haragszik, mert odafent a ciklon elvonul. Ki lehet fáradni a vágatból, ha úgy tetszik!

 

Az ajtó kilincse a kürtő mélyén félholtan nyílik, alagút földeli a békéjét. Hideg erőm megfeszül és nyomja tenyerembe a kezem, nézzük meg a száraz zivatar utáni fényeket!. Megvetettem a lábam és ocsúdom fel a mélynek puszijából. Dühöngés ébred másik vágat aljából, talán barlang omlás? A kapu sikolt, és zuhan le. Egy lyukat temet csak be, ami tátongott. Győzött az igaz csók lehelete, meg szeretném nézni odakint, állnak – e a sok oktávban üvöltő zivatar után, a megviselt pillérek.

 

/A kilencvenes évek lapozgatós játékkönyve, a Hóboszorkány barlangja alapján, de a téli utalásokat egy az egybe kivettem, hogy az olvasó esetleg ne fagyjon meg! Más irányba kívántam vinni az általam megjelenített eszme megfestését. Az további segítség lett volna csak, ha a télre, mint olyanra összpontosítom az 'irányvonulatot'. Az évszakra 'támaszkodást' kihagytam inkább./

Szélén áll és néz. Farokkal csapja felhő a templomot. A pálmának koronát ad. A glóriának sétabotot. A dómnak csak egy disznó feje alatt a nyaka jut. Az alvó épület megszúrja szárazon a sikló szánkót az égen. 

Az oszló felhők hűtik a járdát, talán melege van? Pál rövid gatyájában élvezi az ébredő tüzes gömböt. A gyalogátkelőhelyet növényi olaj marja, hogy jobban csússzanak rajta a szandálok.

A róka szelleme ravaszkodik alá az ég alól. Tüze nincsen s nyögése sem. Szárító lehelete igen. Támad fel valami a reggel végéhez közeledve?

 

Úgy égsz a szigeten, mint egy örök mécses. Valahányszor felemésztene a láng.

Foglald el trónodat a Temze partján. Felhők szeme alatt kúszol s nem sírsz a századok telte közben. Pedig itt fent az északon, a hideg sarkok előcsarnokában mindig esik az eső.

Mária oltalma legyen veled mindörökké. Innen csodállak most esernyőm alól, a déli partról.

 

Kezemben a toll, ami nem lohol. 

Nincsen semmi gondom. 

Így kezdődik garmadikus gondolatom.

Hegedűszó hasal hozzám, 

megpöccintve fülemet.

Táncra perdülnek hajszálaim.

Pianínó kíséri, aranyos kis hangvilla.

Tovább csábítja szemem a fuvola.

Székem ropog, pedig nem mocorgok.

Szétesik alattam? 

Keringőre kér kicsi kis agyam.

Végtelen országutakon rója kilóméterét figyelmem, nem is tud választani.

Melyik áraszt nékem nagyobb pátoszt? nem tudok választani.

Lehengerlő lánggal kis mécses lobog az oltáron.

Fényt hoz nekünk, magamhoz is térek talán.  

Keresik székemet hátulról, de hogyan is reagálhatna? 

Ő is elmerült az autópályán.

A mellettem lévő mozdulatlanul ül és figyel.

Számára is megszűnt az idő.

Az órámra nem nézek, csak felocsúdok. 

Máris vége van?

Estélyiben van a férfi, Ő miért beszél?

Rendeződnek gondolataim, össze tudom már rakni a szavakat.

Köszönöm, hogy ilyen szépet álmodtam.

Még csak szerda van, mégis megmaradt kezemben... a tollam!