MotoszkaDaniel blogja

Felkavart arcom állva takar. Homlokomat a fújás vájja.

A függöny gomolyog és felüvölt, amint meglát engem.

Fehérre vérzett ki a fázó pillér, a szemem szürke tájat vizslat. Terep szúrja a testemet?

A vihar örvénylik és kavarog. A közlekedő, bal láb zsebében, persely bíborlik.

A hurrikán, karjával, egy gödröt ás és nem jut lejjebb, mert megvájták a beállt tavat.

Boszorkány hívek fagytak le a tájban s árnyékaik egymást váltják. A hegy oldala magányos lejáratba torkollik, a szél forgása elkap egy süvítő csókra. Fehér bársony puhasága kap el és nem vakít el átok. Ő engem lát, Én meg őt látni, szintén nem akarom!

Kristály tornádó rázza ott kint a kvarc öklét, és a levegő tálalja fel. Véletlenül eloson mellettem a gonosz és fázik. Engem nem vesz észre s maradjak is rejtve!

Megőrült patkány szarkofágja zsugorodik s igazítja gallérját egy mélyben fekvő csarnok oldalán, a fedele az arcom közepére billenve megáll. Majd fentről az árnyék elhal s elfekszik ide le, ránk, újra a nyugalom. A szellő nem haragszik, mert odafent a ciklon elvonul. Ki lehet fáradni a vágatból, ha úgy tetszik!

Az ajtó kilincse a kürtő mélyén félholtan nyílik, alagút földeli a békéjét. Hideg erőm megfeszül és nyomja tenyerembe a kezem, nézzük meg a száraz zivatar utáni fényeket!. Megvetettem a lábam és ocsúdom fel a mélynek puszijából. Dühöngés ébred másik vágat aljából, talán barlang omlás? A kapu sikolt, és zuhan le. Egy lyukat temet csak be, ami tátongott. Győzött az igaz csók lehelete, meg szeretném nézni odakint, állnak – e a sok oktávban üvöltő zivatar után, a megviselt pillérek.

/A kilencvenes évek lapozgatós játékkönyve, a Hóboszorkány barlangja alapján, de a téli utalásokat egy az egybe kivettem, hogy az olvasó esetleg ne fagyjon meg! Más irányba kívántam vinni az általam megjelenített eszme megfestését. Az további segítség lett volna csak, ha a télre, mint olyanra összpontosítom az 'irányvonulatot'. Az évszakra 'támaszkodást' kihagytam inkább./

Édesanya a lépcsőn lefelé lohol, minden futólépése Károly után dobog. A jelek világítanak. A remény ott van az összes, fellelhető fokon.

Ferde farok árnyék libbenésében terel minket a csiga lajtorjája. Pont ezért haladunk ügyesen, ha fal mellett osonunk s a tempónknak néma a visszhangja, nem pedig a téglák csörgése. A villás bojtú ragadozó teszi ránk kezét a sarkokon. Ha nyála csöppen: Addig iszkoljunk onnan, míg nem vörös a padló!

Ha jegyet váltasz a túlvilágra, síkok között rekedt démon állhat ki némely szirtből. Itt soha nem kel fel a nap. Keresd az örök élet gömbjét s cserébe a holtak földje alól nem a tehén vészjósló bőgése fogad.

Ha istennőt éltetnek a lányai, jó helyen masírozhatsz. Elátkozott gyermeket vedd magadhoz. Zárd le a kapukat és hagyj magad mögött minden holtat.

Hajlik kulcsra az aranybánya ajtaja, hagyjuk az élőholtakat magukra. Az ő lelküket majd más felszabadítja. Te rohanj fel a fényre, egy gyermekedet már eltemetted ott a mélyben.

A sötétség földjén örökké alszik a fény. Ha erre pár szál gyufát lelsz, a tudatod egy szerencsés lény. Örömöd csak úgy csapódik barlangok peremének szélén.

Kijutsz a levegőre? Bokád a lábadon megbillenhet s akkor meg testedet a meleg edzheti meg.

A gonosz uralma szívja energiádat s gyermeked után a démon lehel vágyat.

Lámpás József minden éjjel szüntelen keresi tolvajkulcsát, hogy lakotokat meglelje. Az erre, helyenként hirtelen feltámadó légörvény minduntalan a sivatag homokja alá fújja s ha óvatlan vagy, az, alattad is megnyílhat.

Sűrűn kell szorítani az ajtót s védeni a szabad levegőt, napnyugta után nyisd odafent csapótetőd! Éjjel az Ő szeme is kevésbé éles s tart a porvihar sűrű marásától.

Leszállt gömbjével a nap? Ne indulj már ilyenkor portjára, a rossz szellem elfújhatja gyertyádat.

A barlangban ha megvan a lámpád, kortyolja a mécses az olaját. A szál pedig körmödre éghet. Nézz rá mindig a szél sebességére.

A vámpír az éj megérkeztével lélegzik. Háztetők kéményeit érintve, vadászik. Szemével a tekinteteket lesi. És ha kialudtak a gyertyák, fogaival a nyakakat keresi, miután a kezeket az ágyakhoz kötözi! Mindig nézd meg, kulcslyukakon át az életet, ugye semmilyen fürkésző kíváncsiság nem nézi?

Szélén áll és néz. Farokkal csapja felhő a templomot. A pálmának koronát ad. A glóriának sétabotot. A dómnak csak egy disznó feje alatt a nyaka jut. Az alvó épület megszúrja szárazon a sikló szánkót az égen. 

Az oszló felhők hűtik a járdát, talán melege van? Pál rövid gatyájában élvezi az ébredő tüzes gömböt. A gyalogátkelőhelyet növényi olaj marja, hogy jobban csússzanak rajta a szandálok.

A róka szelleme ravaszkodik alá az ég alól. Tüze nincsen s nyögése sem. Szárító lehelete igen. Támad fel valami a reggel végéhez közeledve?

Úgy égsz a szigeten, mint egy örök mécses. Valahányszor felemésztene a láng.

Foglald el trónodat a Temze partján. Felhők szeme alatt kúszol s nem sírsz a századok telte közben. Pedig itt fent az északon, a hideg sarkok előcsarnokában mindig esik az eső.

Mária oltalma legyen veled mindörökké. Innen csodállak most esernyőm alól, a déli partról.