Övegh Zoltán

A világgal nem az a gond, hogy létrejött. Még csak az sem, hogy tönkre tették. És akkor egyeseket mért is hagynak életben? Hogy újabb szörnyeket szüljenek? s mi van akkor, ha az a szörny nem hajlandó szülni? Például nem akar életet adni annak a halálnak.

Az ember a sajátjait tudja idomítani, a természetet nem. Azt hittem, az emberiség a jövőben tanult a múltból. Azt megtanulta, hogy jelenje nélkül nincs létezése. Mást nem és ez is az, ami zavar a legjobban.

Hajóm az nincsen, mert elpusztították a dögök és még az se aggaszt annyira. Még csak az se, hogy nincs férj mellettem nőként. Pedig kaptam lánykérést. Az zavar, hogy a zsoldosokat pénzelők még mindig az erőből értenek és nem az észből.

Kit érdekel, hogy én mikor halok meg (amikor már halott vagyok)? Az is igaz, hogy biztatnak. Még nincs minden veszve. Legyen igazuk. Annak én csak örülök, ha van még remény. A válaszom NEM. 'Nem' arra a kérdése, hogy önzően meg kell dögöljünk. Csak ezek a gazemberek akik a barátaimmal szemétkednek, nem hallgatnak rám.

Azt mondják, hogy menjünk haza. Mert itt már minden halott. Jó, és hol van az 'otthon'? Az a robotoknak is tetszeni fog? Három is van a fedélzeten, az egyik Én vagyok. Biológiai példány, bizonyos értelemben. Azt mondja a legénység, hogy induljunk és hagyjuk itt ezt a naprendszert?

(alien resurrection, Feltámad a halál 1997)

1. változat: Az életkedvem holt. Az élni akarásom viszont életet adó. Testemet erősíti a szívemen viselt sport melltartó. A barátnőm bal válláról lecsúszott pólója a déli trópusokon köszön az égnek és a végeláthatatlan tengerhez hajol a korlátnál. A gyűrődő habok eveznek a hajóhoz és a pánt alá spriccelnek üdvözletet a dekoltázsa fekete kosarába.

Én tartok a mélységtől a nőiességem minden dobbanásában. A fiúk merülnek elsőként és kapjuk meg a maszkot a palackokkal, öt méter mélyet kellene átvészelni nyitott kabinban s lágyan fogja derekamat a jó idő. A levegő kellemes ölelését váltja a hullámzás alatt élő szűrődő fény az arcomra. Csak az élet hangjait hallani, nagy fehér cápa az első vendég nem messze az öböltől.

Fel szeretnék jutni csak nézelődni, hogy a barátnőm lent lehessen ragadozó nézőbe. Ehelyett sajnos úszás mélyebbre, mert a rögzítőkábel elszakad és ragad minket fenékig a zuhanásba. Egyre inkább nem látunk semmit és a törött fémdarab belegyógyul itt a fenék alján egy szirt kövébe. A kijutási utunk vissza ezzel rövid időre elvágva.

Milyen mélyen lehetünk? Mikor legutóbb a számlálóra néztem, harmincat mutatott. Negyven alatti ezúttal az érték, a homályba csökkenő fény lepi el az életünk. A nyomásmérő nem csökkenhet ötven alá, szabaduláshoz nem fér ki a test teljesen haladáshoz.

A buborékok közlekedő zengése az egyetlen hang, tapasztalatlan búvárként e félresikerült merüléshez könnyelmű voltam. Én nem merek kievickélni a fenék szüntelenül ázott homokjára, addigra a barátom kiássa magát és tér vissza mindössze egy szerzett zseblámpával. Meséli, hogy nézelődés alatt a nyomába eredt egy cápa. Az én vendégem ezalatt a ketrecet szétfeszíteni kívánó másik példány volt, de csak kitágította.

Fény a távolból velünk szemben. Mozog, azonban nem békázik el egészen hozzánk. Huzal közeleg fentről, akasszuk bele a ketrecbe? Remeg a testem, a lelkem tartja magát. A szívverésemet is elnyomja a pulzusom után a kifújt levegőm felfelé guruló buborékcseppje.

Korai az örömöm, pedig a sebesség nyomásával emelkedünk húsz métert. Leesik a sérült házunk újra és könnyebb sajnos a palack a vállamon. Fázom s nem látom a medert, a hajó kapitánya dob nekünk idele fegyvert tartalék levegővel. Az ujjamat megvágom véletlenül, segítség nélkül a további oxigénhez hozzájutok és nagyokat sóhajtok.

Letelik a félóra, hallucinációban kimászok a társammal a sérült kalitkából. Segítek neki szintén fáradt levegőt cserélni az új lélegzésekhez. Megküzdök az életemre törő cápával és jutunk fel a hajótestre, de miért halkul előttem a kapitány hangja? Ébredek a kábulatból, fáklya gyújtásánál van körülöttünk három tiszteletkört úszó cápa s szerencsére csak néznek minket.

A nitrogén végett félre beszélek, ezúttal azonban lámpa helyett férfiakat látok. Csak hallok dolgokat, mert engem jobban kell fogni szállításhoz s állítólag visznek minket fel a felszínre. A nyitott szobánk az öböl külterületének alján marad a homokban? Tartja valaki a testemet és nyom felfelé, gyakorlott búvárok kezeiben emelnek minket a percek.

Némelyikük kezében szigony, engem át kell fogni a nyomás okozta sokk végett. Őt elég kevésbé segíteni s inkább kísérni. Ő látja a fényt, akkor másodpercek kérdése és felérünk az áramlat érintésére? Tisztul a fülem, a látásom, a tudatom azonban még nem, egyenlőre erőt kell adnom magamnak a nap sütésében lélegezni.

2. változat: A déli trópusokon köszön az égnek a hajóról a korlát. A gyűrődés habjai eveznek a hajóhoz és spriccel a tenger üdvözlete.

A szív tart a dobogás mélységétől, a merülő test pedig a nőiesség ruházatának minden dobbanásától. Maszk az van, de palack úgyszintén nem véd a cápától. Öt méter mélyet Öt perc ez a rozzanás kabinjában és legfeljebb a lélek mocsaras. A levegő a szoruló csörlőt öleli, a szél az árbócot váltáshoz támasztja. A hullámzás alatt élő szűrődő fény elterülést vet az arcra. Az életet hallani, a nagy fehér cápa meg mást is hall.

Gyerünk fel a fedélzetre ragadozó nézőbe. Úszás mélyebbre és fenékig a lápba. Egyre inkább nem látni semmit a bájaink rögzítőkábelén felül e testen. A törött fémdarab belegyógyul a fenék alján egy szirt kövébe? Akkor a büdös életbe' nem jutunk fel a víztükörre ezen a napon és itt ragadunk a nagy nyomás veszélyeket lüktető mocsarában. Eleve csak belógattak biztonsági cáparácsban cápanézőbe épp' a felszín tükörje alatt fürödve búvártestben.

Milyen mélyen lehet a kétségbe esésünk? Mikor legutóbb a számlálóra nézett a szem, harmincat mutatott. Negyven alatti ezúttal az érték, a homályba csökkenő fény lepi el az életünk. A nyomásmérő nem csökkenhet ötven alá, szabaduláshoz pedig gyűjteni kell gyöngy cseppekben az elszántságot.

A buborékok zökkenő rezgése olyan, mint a közlekedő áramlat zengése. Olyan, mintha félmeztelenül lenne ez a test ázottan kiesve a part homokjára. Annyira dolgozik az emberben a reménykedés ahhoz, hogy mielőbb partot érjen a lába. A bájak itt előttem kiássák magukat a dekoltázsból e csodálatos víz alatt, de az egész testnek ki kell jutnia. A szerzett zseblámpával folytatni akkor a cápalest s segíteni ehhez a szemnek kinyitni magát a szemhéjban és még ha félve is, de nézelődni a ki illetve feljutáshoz. Meséli az újabb és újabb buborék, hogy nézelődés alatt a képzelgés áldozatot szedett s így: mielőbb a halászhajóra vissza kellene jutni. Oda, ahonnan érkeztünk ide le. A ketrecet szétfeszíti ez a mási látomás, de kitartás! Azonban el kell tűnni innen gyorsabban, mint ahogyan örvény alatt befodrozódik a víz. Kettő védtelen női test, de még egyben vagyunk. Csak nyugalom! Kitágították azt, ami védte az épségünk. Ez itt lent illetve bent minden, ami embert megvédhet a tenger királyától.

Fény velünk szemben, de azzal hosszútávon semmi nincs kisegítve. Mi az, ami nem békázik el egészen hozzánk? Huzal közeleg fentről, akasszuk bele a ketrecbe? Remeg a test, a lélek tartja magát. A szívverést is elnyomja a pulzus után kifújt levegő felfelé gördülésben guruló buborék cseppje. Testet rágja a homok rákja, itt nincsen rája, de a tenger se beszél a nőhöz. Márpedig abból most kettő is nézelődik cápamentes sós fényért.

A korai öröm a sebesség nyomásával emelkedik húsz métert. A könnyű palack a vállról le nem esik, de szívesebben lenne e test újra kényelmes ingben. Fázom s nem látom a medert, ez a kísértet itt valami szablya tartalék levegővel. Mi vágja meg az ujjat véletlenül? Segítség nélkül a további palack magamhoz pecálva és használatlan oxigénhez jutva nagyokat sóhajtok.

Letelik a félóra, képzelgésben mászás a sérült kalitkában. Mocogásban segítés a társnak a fáradt levegőjét cserélni az új lélegzésekhez. Megküzdeni az életre törő cápával és jutni fel a hajótestre! De miért halkul előttünk a kapitány hangja? Ébredés a kábulatból, fáklya gyújtásánál van itt három tiszteletkört úszó cápa s néznek minket.

A nitrogén végett félre beszélek, ezúttal azonban lámpa helyett férfiakat látok. Csak hallok dolgokat, mert engem jobban kell fogni szállításhoz s állítólag visznek minket fel a felszínre. A nyitott 'szobánk' az öböl külterületének alján marad a homokban? Tartja valaki a testemet és nyom felfelé, gyakorlott búvárok kezeiben emelnek minket a percek.

Némelyikük kezében szigony, engem át kell fogni a nyomás okozta sokk végett. Őt elég kevésbé segíteni s inkább kísérni. A barátnőm látja a fényt, akkor másodpercek kérdése és felérünk az áramlat érintésére? Tisztul a fülem, a látásom. A tudatom azonban még nem, egyenlőre erőt kell adnom magamnak a nap sütésében lélegezni.

(Negyvenhét méter mélyen 2017)

(Ezek az én feljegyzéseim és senki másé.) (Olyan a helyzet, hogy) nem szeretik a saját véleményt képviselőket. Pedig én csak túlélési tudást adok a rámbízott embereknek. Az is igaz, hogy ezek itt fegyencek s mindenhonnan válogatva illetve túrva egy ilyen gödörből vagy gödörbe. Olyan mélyedésből, ami sár (csak másé).

Nekem van igazam, de az senkit nem érdekel. Belemegyek ebbe a hülyeségbe vagy kezelhetetlenség végett megyek a rács mögé. Azt mondják a tábornokok, gyakorlati érem nem létezik. Valahol igazuk van, na munkára. Egyvalami biztos, hogy nekem nincsen igazam (de most a szél beszél). Na, most meghallgatom vagy kivárom a szélvihart? Csatában nincsen csend. csak lapuló reménykedés. Az meg vagy eljön vagy nem. Az igaz, hogy tenni is kell érte.

(A legtöbbet érő ez) a saját elvekkel rendelkező katona (azonban hát). (Sajnos Ő se tökéletes, egyszerűen) csak a rosszat látja a dolgok nagy részében. (Tehát) amint megjelenik az őr. Azt hiszi, az az ingerek keltéséért van ott. A rendben nem hisz és abban sem, hogy van értelme bármiért harcolni. A segítségnyújtásban hisz (és semmi másban nem). (Egy igazi polgári zsoldos a lelke, de) az ilyenek nem alkalmasak békefenntartóknak.

Oké, nézzük meg a következő éjszakát. (Például ott nincs igazam, hogy) ezt a szentelt írást szagolót (valóban) haza kellett volna küldeni. (Ezzel a felvetéssel csak az a gond, hogy) még egy vallásos ember is jobban értékítéletet tud hozni. Ez az elítélt szinte minden egyes szavában azt a könyvecskét (ott) idézi. (Lehet, hogy nincsenek is saját gondolatai? Nem. Szerintem az lehet a megoldás, hogy) az szerinte az élet tintában fogant megtestesülése. (Még ezt is elfogadnám, de) akkor legalább az imákból tudna valamit. A többi csak egyszerűen legfeljebb szenvedélyes (Igaz, ezt a szót ne erre a közegre tartogassuk).

Jobb az élet a Roxfortban, amióta McGalagony professzor asszony vezeti. Az alakot felvesszük, amint felérünk a lépcsőn és így az igazgatónő fogad minket. Azt mondja Minerva, megadja Lupin tanár úr címét. De előre szól, az elátkozott gyermektől óvakodjunk. És valószínű, hogy nem fogjuk megtalálni. Hát az nekünk egyáltalán nem jó hír. Egyáltalán Cornelius még a mágiaügyi miniszter? Azt mondja a Roxfort vezetője, egy helyre még elmehetünk. Az azonban veszélyes és Ő maga nem is járt ott, Henry Polter s Hermione azonban igen. Na, nagyon meg nagyon sovány vigasz. De akkor induljunk. Azért tanakodásra még összedugjuk a fejünket odalent.

Az egyik csaj megszólal, Ő Ronra is emlékszik. Ronald Wisley - re, hogy Ő is járt a Malfoy házban. Ma este meglátogatjuk a Malfoy házat. Itt senki sincs egy langyos kandallón kívül, ügetve megérkezünk a többiekkel e házba. A csajok illatot éreznek és megfordulok, Luna? De miért egyedül van? Amint meghallja, kit keresünk. A pálcáját leeresztve csóválja a fejét. Azt mondja, ilyenekkel nem foglalkozik a mágiaügyi minisztérium. Akkor menjünk, ne tartsuk itt fel Luna - t s apját. Ekkor egyvalaki tűnik fel, de ki az? Dobby, és közénk jőve adja elő a foszlányokat.

(Felvesszük az emberi alakot, hátha akkor többet is hallunk Dobby - tól. Arra kér minket, kövessük. A pince felé veszi az irányt és csettint. Ahová megérkezünk, azt mondja, innen Ő nem megy tovább. Megbízom e manóban, a bodza pálcámat is rábíznám. Emlékszem, mit mondott a házimanó. E környék a mi erdőnk után van. Körbeölelik a mi környékünk hegyei ezt az erdőt s ez erős alkony, amikor neszbe ütköznek a füleink ez úton. Egy fiatalember lép ki a fák közül és beszélve ránk szegezi a pálcáját. Itt valami tévedés lesz. A manó azt mondta nekünk, hogy ez egy vadember és nem tud beszélni.

Megnéz minket, ránk néz. Aztán ránk lő és mindannyian elveszítjük az eszméletünket. Én nem értem, de a többiek sem pár dolgot. Amikor éledezünk, ez egy elegáns kunyhó s akkor találkozunk Thaddeus Malfoy - jal. Azt mondja, megszökött otthonról és a törvények elől csak így tudott elrejtőzni. Nem a szüleivel van gondja, hanem a törvényekkel. Itt, ennyire bent az erdőben meg távol a hegyektől még a háklis halálfalók sem találják meg. A másik felvetésünkre nincs jó híre. Fogalma sincs, ki taníthatná e nemzedéknek a sötét varázslatok kivédését.

Valószínű, hogy tovább nem maradhatunk. Mert gyorsan a téma bezárására tér át. Átad nekünk egy tárgyat meg papírfélét írással rajta s azzal távoznunk kell. A homlokunkat érinti a pálcája mellett és immáron nélküle az általunk előbb érintett tisztáson vagyunk erdőben kicsi illetve kezdetleges ködben körbe ölelve, aminek hurkából kikerülünk végül. Elérünk Dobby - hoz s örömmel látja, nem üres kézzel vagyunk visszatérve. Azt mondja, nem mondhatott mást. Ezek más idők. Annyival vagyunk előrébb, hogy tudjuk, hogy az elátkozott gyerek jól van. Semmi egyéb többel. De a többiekkel ezt meg kell beszéljük, hogy hogyan tovább.)

Hermione - t otthon találtuk és azt mondja, átvette a hatalmat az iskola felett egy másik kor. Most mitévők legyünk, cimborák? Ezt a helyzetet mi pusztán nem tudjuk megoldani, akárhányan vagyunk a falkában. Talán menjünk el Rémusz Lupin tanár úrért? Csak attól félek, Ő még nem látott beszélő szürke ordast. De itt hiába ácsorgunk az iskola kastélyának előterében. Keressük fel a holdat és hívjuk a többieket. Norbertet is lehet hozni sárkányként, de Ő itt nem zongorázik.

Menjünk túl a tiltott rengetegen, ahol már csak a hegyek lélegeznek és nyugdíjasan hajlongva integetnek a fák. Komolyfekete jó lenne, de Őt sajnos megátkozta a nagyúr második embere s síkok között lebeg. A pókokra ügyeljünk, habár ránk nem jelentenek veszélyt. Az a baj, fiúk. Hogy nem sokat tehetünk, de azért fel a fejjel. Srácok és lányok, mi legyen? Menjünk a bérceken túlra? Ott a mi birodalmunk határa van, de nem kapunk segítséget. Csak Minerva - hoz mehetünk, oda a galagonya bokrokhoz. Ez az ötlet támadt, nem tudunk máshoz fordulni. Ő vezeti most az iskolát.

Hölgyek, gyertek ti is. Bátran, szerintem rátok is szükség van. Most rögtön indulunk, másodperceken belül. Mindenki igyon, galoppolunk vissza az erdőn át a rengeteghez és be a Roxfortba. Tanácsot kérünk, miképpen beszélhetnénk Rémusz tanár úrral. Az elátkozott gyermeket a farkas vére találhatja meg leginkább s az igazgatónőn kívül nincsen más, aki át tud változni. Segítségre van szükségünk. Nem, nem törünk be éjjel. Megalszunk a kastély előtti lépcsőn. Emberként akkor mehetünk be, ha elmúlt már nyolc óra. Állatként nem fogadnak minket, márpedig Ő talán tudja. A választ arra, hol lehet az elátkozott gyerek.

Nem, nem kell gyorsabban vágtatni. Megérkeztünk, csajok. Még ki is fújhatjátok magatokat. Fújja ki magát mindenki. Ez a Roxfort kastélyiskolának az előtere. Itt, innentől varázslók is vannak. Mi boszorkányok vagyunk. Régi vágású, régebbi korok boszorkánymesterei. Szunnyadjunk egyet, pár óra és felvehetjük alakjainkat. A lányoknak ott oldalt láttam vájút meg itatót, tudnak inni. Hol most nincsen, de a kastély éji fényei adnak nekünk ideki fényt. Mindenki nyugodjon meg, símogatja szőreinket a fáklya fénye. Én is félek. Most pihenjünk. Félek, hogy nem leljük meg még McGalagony professzorral sem az elátkozott gyerek rejtekhelyét.