Övegh Zoltán

Tilos csóknak tüzes a leve, ám loboghat a szenvedély araszolásában. Bűnös bájitalnak kétes élményben úszik a keveréke s ennyire jó a csaj? Fordítva, mivel a lányka száll rá a varázslóra és így utóbbi megismerkedett az ördög bőrével. Óvatlanságnak ájulás a neve, elutasította a varázsló a boszorkányt s ezzel fizet az eszméletlenségben?

Lélegzik a varázsló s boszorkányok vihogás közepette keltegetik. A hárpialányok hallgatnak, egy meg a rizsát löki az éledező varázslónak és hol a pálcája? Burkolt ajak érintésének biztató lehet a lepellel simogatása. E takaró elmúlik, most ébredni kell. Hermione hideg kalózüvöltésébe szédül bele a férfiajak s segítik fel a lányok az éledező fiút, ki magához veheti pálcáját a csajok ölében ülve e szünet végébe megérkezve.

Felszállva a csillag és könnyet mos a világ közepére, vajon mire gondol az elme: jövőre? Tegnapelőtt vigye döntésre a mindenség. A villanás a szem pillantása alatt radírozza a tudást. Hogy az merre lészen? A múltba, a biztos tudattalanságba. Ám van még fény odafent, a messzi biztos bizonytalanban.

A sötét erős, ám nem feltétlenül rossz. A kérdéshez a választ az adja meg, az érme melyik felét választja illetve látja az elme. A tudás annak jár, aki együtt tud élni annak birtoklásával. Jön a nyakkendő és az öltöny is (feketében), a világossággá válás nem a fehér ingen múlik. Az éj ráér, türelmes állat a varjú. Az önuralom gyűrűt terem, a nyugtalanság pedig károgást.

Fény akkor jön, ha van túllépés a sötéten. Melyik kell az elmének? Villog a lámpa, akkor még az utóbbit választja a játékos. Nincsen baj, legközelebb majd ismét kérdez e villámló bot s a választás újra élni fog.

Az emlék most e tollban, legyen egy tekintés oda fel. A toll már nincs itt, elvitte magával a napszemüveg. Miért olyan lényeges, miképpen működik? Eljő újra s újfent kérdezni fog, mindig a feleletre kíváncsi. Ezt nem másíthatja már meg tudat, a gondolkodás ideje van és a megismerésé. A tudásra vágy akad? Nincsen elveszve semmi, mert nem tud a döntés hozója a veszteségről. De 'Ő' odafent mindenről tud s mindent lát, vajon mindent érez is?

Felszáll az éj és letekeri magát a nap a roló horkolásába. A pirkadat felkapja a fejét a horkantásra, de csak zizzenő ropogások ezek az éjszaka alvásában. Ahol a forró korong mindig alszik, a pizsama se kell átöltözzön a pirkadásba. A fény szemüvege is durmizik a koromban? Nem, a szóbeszéd pletykáló lábán hazai pályán s éjjel osongat.

E pápaszem a kíváncsiskodókat hidegben tartja (a világosságában), nem minden tompán táplált sötétség rossz. Ha szorongatja az ébredést a tudás korai ismerete, nem a létezés szorítkozik halványulásra. Rövidíttessék meg az éledés kurtább szellemi koszttal. Egy pillanat ez és mintha az előbb a jelent törölték volna, hány pillanat számlál számolhatatlan jövőt most?

(Men In Black - Sötét Zsaruk, 1997)

Ahol sziklák szakítják meg az országút magányát, a senki indulatos és szennyezett dühe oda is elér. Ha még kábultan a menekülő nyomában lohol a csaholó kutya egyenkénti vicsorgása, a mosolyban romlott ital sem segít. Leszáll az éj s még ilyenkor is üldözőben a falka. Egyszerre támad, de nem egyenlő képességgel.

A bűn városává lett az egyenlőtlenség terepe. Van kérdés a szemben, hol a könnynek is fáj a múlt görnyedt hányattatása? Annyira csábító a hasznos tékozlás világa, onnan azonban nincs visszaút. Megvan a világ összes pénze, cserébe azonban az életen át menekülés.

A lókötés nem üdvözli az egyszerű élet porban unalmas tündöklését a szépben. A lépés dönt máshogy vagy az elhagyott országúton az élet hóhéra akaszt a sorson. A törvény délibábban egyszerű és többször kérdez. Az alvilág egyszer, merre fordul a tétova lépés az aszfalton?

(Az utolsó emberig 2016)

Nem énekel a harang és a múlt lángol. Ez nem a szerelem lángja, mert az nem pislákol s még parázsában sem epedez. Csak a zsarátnok evickél levegőért, megoldás híján a fulladás várhat rá. Az egyház a vér kezében tempóz, rossz gyöngyszemeket morzsol magának. Ez ne ma rózsa füzére, inkább az ördög nyaklánca.