Övegh Zoltán

Csajos este a hőségben a tengerparti ház előtt és összegyűlnek a nők. A fellobogott tábortűz meghozza a hangulatot. Öten vannak legalább s beszédbe kezdenek. A helyenként felszólaló szél táplálja a tüzet. Egyikük mondja, ilyen melegben kevésbé hord melltartót. Egynek nincs gyereke, de már terhes. A szél keltette hullám búcsúztatja a szünidőt.

Egy kör után a férjek mint férfiak fát tesznek a fényre, hogy az ágak táplálják a tűz szemét. Ahogyan halad az éjjel, nehezen hűl a levegő. A morajlásnak is melege van, éppen tett egy kört a világítótorony felé s onnan jött vissza. A homok enyhül a forróságából, lekerülnek a felsők némely helyütt lekerülnek és az ág pattogása kezd az értekezésben új kört ide a partra.

ELHAGYNI A FERTŐZÖTT KASTÉLYT!

A fejbe vágott huzat ébreszt. Odébb is áll fájdalmában a bezárt ablakhoz, ahol a szú századokon át kipercegte számára a kijáratot. A fuvallat dörzsöli az arcot a ráncban, ebből a szobából ki kell menni. Ráncigálja a hátsó felemet és most már szédülök, pedig kényelmes a szőnyeg. Még nyitva sincs az ajtó s már morgás van. Nem emlékszem, hogy medvét tartanék. Az a baj, csak a keresztnevem van meg. Kikukkantás a folyosóra, Én nem így hagytam ott ezt a kastélyt. Itt történt valami, a fáklyákat újra kell gyújtani (de van ahhoz elég gyufa?). Úgy a tizenkettede ég, a többit mind elfújták. El is fogy a szál, aztán mind megvan. Ennyire kómás lennék? Fújják el a fáklya példányait, de nem látni senkit. Csak valami halvány sárgás alakot. Ez nem viccel, szóval le a földszintre vagy be egy szobába.

Az éj keze néz be, hogy terjed - e a fertőzés? Az átok itt egy jó ideje megvan. Egyhelyben mozgó bútorok, vonatozó szőnyeg és begolyózott ablak tarkítják az emelet tekintetét. A földszint dohos magánya könnyezik s a csontvázakkal olvas. A megszúrt Nő lábadozik, a kést kihúzva magából a gyógyulás útján szintén megy olvasni. Nem látszódik rajta heg, fáradt koporsó szállítja menetenként az átok színtelen dzsuváját szagtalan kedvben a pince alá. Szagos ez a szenny, de most már be lehet látni a víz alá.

A pince doha táplálja a lélegzetet és jön a válasz a kérdésekre. Felállni és futás, mert ezek csontvázak. Lelkekkel folyt a társalgás s honnan tódul be a víz? Még sikerült elemelni a polcról egy kulcsot.

A folyosók vakok vagy Én nem látok? A sötét áramlik be és morog. Mitől mozog a látómező? Keresni kell valami fényt, amivel látok. A dolgozó szoba szőnyege is nyög, akkor itt valami elszabadult s nem enged el a könyvektől. A szekrény üres, pedig ez valaha tele volt. Mitől lett bíborrá az ablakon beszűrődő sötét?

Ne sokat gondolkozzon az elme, ezen a gőzölgő és hosszú járaton most át kell jutni. Árnyéka, szaga, meg foszlott arca s szakadt kabát öltözéke van az árnyéknak. Hol is az a kulcs? Még jó, hogy ez a démon nem tud futni. Ez az egyetlen hely, ahol határozott mosolyban fényt ad a félhomály és legalább látni az asztal sarkát.

A kastély másik szárnyáig vezet át a menekülés, ezt a lélekvadászt csak itt lehet lerázni. Egy kurbli elemelve, amíg a háta mögött vagyok és ez beválik? Mindössze a lelkét szippantja be a pokol, melyet megnyitottam. A test még morogva kószál, na mi itt most lépjünk át.

A testbe is szorult az átokból? A néma árnyék még a nyomomban. Igen, de nincs már semmim. A tetőtérre fel, mert e csoszogó étkező állkapocs oda talán nem követ. Nem tud felfelé nézni és innen nem is vezet máshova semmi. A grófkomám birtokának a vonalai látszódnak, célba veszem próbából. Nyitva az ajtó s átokból szabadulva kerül elém az ebédlőben, hogy szól a többieknek és átruccanunk hozzám. Azt mondja, van pár ördögűző ismerőse.

/Emlék nélkül 2./