MotoszkaDaniel blogja

Az ég nézi a vásznat, felkelve a fellegekből. Zöld dzsekimen simuló ecset pamacsa, de mi tartja? A szellemek!? Nem várathat magára a mű, node miképpen történjen a mázolás? Úgy nem lehet festeni, ha néznek.

Dugóhúzó kapirgál dologtalan bal kezemben. Na, bor kortyolása kelti a domb völgyét? Csalódott ház néptelen beltere siettet, kezdjek már bele!

Erdész jelvény unja magát feltűrt bal ujjamon és indul a kéz. A felhőkben angyalt látok. Neki a legjobb! Madártávlatban sütkérezhet s fel se kell öltözzön!

A kezem dolgában lévő ceruza a festéshez  nyelvét nyújtja, lássak már munkához! Most hogy a vékonyabb kabátomat kékre barnította a gyülekező égbolt apró szárnyakon sarkalló szeme, ideje nyomás alá helyezni az állványt.

Mire nekikezdek, strucc délibábja baktat a bérc tetejére, a lak meg felszereli magának estére a világítást.

Tömbösödő gondokat oszlat el az ég, ha hátamon a hideg szalad. Futni nem volt ereje ma még. Inkább jobb is, ha a bércen egy házba rohan.

Szemét dörzsölve a felhő minden foszlánya kitakarózik, próbálja nyitni a szemét. Az alkonyat mögötte lovagol bércek vonulatain.

Csónak teste nézné meg a szép órák elvonulását, de hol talál hozzá vizet? Vakító a vonulatok botcsapása, egy diszkrét mocsár mellett evez el.

Sas szárnya takarta eddig a borulások ébredését. Nádas érdeklődik tőlem, milyen messze vannak még a szirtek? A rózsaszín gőz füstölgéséből ítélve, közel.

Alszik a völgy. Aki mégsem, annak a nyugta paplant húz a fejére. Mindent aludni küldenek az égen sokasodó pálcák és evezésem közepette szaporodnak a fennsíkok. Oda csapok, még a háló sapka alvást lökése előtt nézelődni szeretnék. Szúrja elfáradt szememet a sok zsenge ág.

Beborul a csúcs és nem látni a tetőt. A szemüveg bepárásodik az ég orrán, mi tart erre evezőn? Korom hullik fentről és nem érti, a felhők békéjét miért nem tudja megzavarni?

Hullámzó tajtékok járják a fülemet, itt a habok között halad a kereső kezem. Az ujjaim hely után kutakodva bordákat tapintanak. Lejövök, mert semmi nincs a lábam alatt.

Porvihar a világ tetején? A kantáromhoz nyúlok, a homok elől húzódom vissza. El ne sodorja a zivatar a hasadék oldalán a házam erkélyét. A kádam vize meg kihűlhet, amit legutóbb otthagytam.

Barna méz illata remeg a zöld szemében, szürke léptekkel kaptat a bérc oldalán. A lovamat a szél leteperi a homokba, és a szivacsával megmossa. Erre nem szokott söpörni a vihar.

Ráfújja csődörömre a nyerget a megérkezett szellő. A tél nyerít és üdvözli a nyári álmát csábosan alvó csinos hókirálynőt. Valahányszor lélegzetéért mozdul a kecses keze, megreng a hegység széle és a sóhajok köszöntik a beszélgető seregélyeket.

A szőrmebunda szimata füstölög a tetőn, ugye nem tör még fel a mélyből a láva? A négylábú taxim felhajt egy kis bort. Megszédülve, ideje ránézni a gerincre! Csak nem a hó dühe sír? Most nyár dereka van, legyen szíves aludni. Sarkantyú a paripámra,  rá kell kaptatni a oromzatra!

A járművem lihegése fürdeti a tejben úszó zátonyokat s ébred is egyben e félsziget az éjszakába. Fák szemei a szirtekről foltozzák a méretes örvény tölcsérét. Páraköpenyben ehhez, magánrepülőgép hinti a segítő kezet. Csak be ne szippantsa sehonnan, egy idetévedt légzsák. A fuvallatok be tudnak szorulni egy ilyen gazdag völgybe, csörgedezz tovább! Te megduzzadt patak. Ez a hósapka a taton így júliusban piszkálja az orrom. A sár odaevez bárkán, hogy megolvadt testvérét elaltassa.

Néz a késő este szelleme? Igaz, mert mindjárt az éj ladikázik erre.