MotoszkaDaniel blogja

A lélek erdőjében haladsz és az este a társad. Kialudt fáklyák fénye ég benned. A járdák széle szólít s hat perc múlva bódult vágytól dülöngélsz. A csók mélye bírna maradásra, ha élne benned a szerelem szikrája. Az viszont az éjszakával van. Ez a szekér elmegy, és vissza ne várd. Az érintés úgy az igazi, ha lángolni látod a fáklyát.

Délutánját érkezik köszönteni e várbeli fény szolgálója s a vágy vonatjára lépsz a lépcsőket fokolva. Sűrű az erdő és nyesed a bozótot. Tisztul a rengeteg, mintha a fák néznének téged.

Csalódásban úszhat a szekered, pedig tekered. A tenger tekintete érted tajtékot reptet, de hiányt érzel. Nyaldos a hulláma s tiéd a cseppek hadának minden boldogsága. Csak, nem érzed morajából eléggé a vágyát, igaz?

Te abszolút a hullámok tetejére állnál s egyensúlyoznál a tornádó hátán. Eláztál s másnap estére gyalogol a szél, a moraj mindössze fuvolázik.

A csókok jönnek hozzád és vigasztalnak. Neked elég lett volna a hurrikán vagy akár a forgószél.

Karba tett kézzel is emésztheted magad, de a lelkiismereted legyen tiszta. Majd jön másik dagály újabb háborgáshoz. Számodra hiányzik a forgószél ölelő pora, ez a vihar mást akart. Köszöntsed az apályt!

Felöltöztet a tüzes gömb. Persze, hogy hiánycikk az estédből annak a tengernek a szeme.

Megcsobbannál a dunai fürdőben? Tarts velem a szárnyaimon s kapaszkodj! Különben a folyóba potyogsz.

A lépcsőkre nézzél rá néhol pár pillantásra. Fű szőnyeg takarja be, a közelgő felüljáró rántja vissza az útra tekintetedet.

Erre mindig fürdenek a bográcsba való finom halak. Legyen az ponty vagy éppen csuka.

Kitáncoltad magad az örvénnyel? A híd lábai alá szorult áramlat gördül selymes kavicsként rajtad.

A híd beszél hozzád zuhogó kövein s hajítja rád a száradásodért szikláit.

Egy haj nélküli manó úszik árral szemben. Ha elfáradna, ússz be hozzá. Törölközőért iparkodik éppen öltönyében.

Szeretne eltűnni a habokban s holtágon kapaszkodik a fedélzetre. Lesőharcsára kapjuk oda a fejünket, a halak hercege kilencvenhét másodperc után zavarta meg nézelődésünket.

A régmúlt árnyai simogatják a lélek burjánzó örömét bennem. A tüzes gömb mindig megszúr, ha kérdése van személyemhez. Akkor is így tett, amikor Szentlőrinc hegyeihez szóltam. Kíváncsiságom nem jutott el a szőlők szemeihez, a levelek írásához s küldéséhez az elme nyílt megnyilvánulása megfelelt.

Az ő forró mindene akkor is égette a vállam. Nem rajta múlott, hogy a számos, kezem által írásokkal megtöltött lapok alulmaradt szándékot hagytak hátra.

A kalendárium fordult azóta többet is, de el nem szédült egy évtized elteltével. A negyedik iksszel szemezek és kettő huszas előttem. Nem a duplán látás tréfál meg, pedig éppen a szemem is nevet.

Bányák mélyén, csillékben utazva lelik az érceket a vágatok mélyén. Itt, a felszínen eközben pedig, szállítódik még a levél!

Tüzes a gömb és ha elhagy, öltöztet engem fel. A hideg s a hűvös nem az ő kedvese. Mennék a regényjelöltért egy levélszekrényhez, de kezemre csap a beszéd előttem: Odasuhanna a kockázat, hogy kiemelje. Az elmém a fejét csóváló csillagösvényekre hajt, hogy eleget tegyen egy, regulázásában másik világnak. Olyan szavak hordozóinak, mely felett azt hittem: nincsen súlya semmilyen szónak vagy mondatnak.

Be kell járuljak a nagy kapu tiszta üvegajtajához, aztán türelemmel várni. A kék nyomdából mostanában kijött regény hasábjait nagyborítékban az előírás átvenni.

Szököm az eső elől. Egyszer már nyakon csípte a hátamat. Ezúttal nem az ő cseppjeivel tekerem a versenyt, a magánkert mellett dús buja játszótéren terül el ez a kisebb erdőség féle.

Az általam taposott betonnal nem tudok beszélgetni. Pár másodpercig lasszó galádságával rántja el fülemet bemondó csengettyűje. Semmilyen kéz nem tartja, kormányom egyensúlyát nem zavarja.

Érdekes e csodássá lett este ebédjében, egy adandó alkalommal nem zakatolt el erre vasparipa. A tüzes gömb önt nyakon melegével, hogy emlékezetkiesésben szenvedek. Ezt a sínt már jó ideje nem fékezi be semmilyen acél. Nem füstölög végig rajta járat és fű magasodik köré.

Néhány lépéssel feljebb melegítik minden útjukon vagonok a mozdonyt. Ez a sor, az ott, a lentebb bujkáló bakterházzal. Talán régebben dolgozott.

Megérkezett második útjára a tüzes gömb és gyalogoltatom fel a redőnyt. A halászok partján átkelésre kapok jelzést s testem kezd fürdeni a nap sugaraiban. Terményt hoznak a kombájnok és kamionok egymás után sorban.

A kontrához kell szóljak, mert vasszörny tumultus van. A bujkáló napom sütésében elállják az utat. Mindennek eljön egyszer az ideje, a gömb tüzelő simogatásában átcsurgom magam a folytatásra. Ekkora mértékben nem kellett még itt várakozzam, hogy feljutásomat ünnepelhessem a hídra. Ilyen késő délutáni órákban. Befalazta a természet az egyik integető lépcsőt. Ezt óvatosan kell majd kiszabadítani onnan.

Felkaptatás az emelkedőre. A Duna fürdik, én meg nézem. Az egész órában váltom a sebességet, és negyvennégy másodpercet késtem csak éppen.

Szőke szellemet látok még mai túrám végén, de az csak az augusztusi délibáb lehetett. Nincsen már velünk az egykoron itt pöfékelő gyár eszmét melengető jelképe: A gömböt tartó nő. Biztosan ezért nem jelzett nekem a fekete autó, számomra is hiányzik!