Övegh Zoltán

Zsolt heverőt igazít helyre Dórinál, aztán (a lány kérésére) megdugja azon Őt. Kettő óra múlva Zsolt Balázsért megy, hogy elvigye Nikoletthez.

Nikolett egy leharcolt terepjárót gyilkol, rallyzik vele a fák hajolásában (és az út levélszőnyegben levegőzik e porban boldog utakon). A vadászleseknél a takarítónőket ellenőrzi Nikolett. Korszerűsítve lesznek, fényérzékelőt kapnak.

Amíg a földszint a felmosásban úszik száradásért, a figyelőhely pihenőhelyén Balázs meg Nikolettet dugja meg. Az eleredt eső latyakkal jár, de talán nem keletkezik akkora mocsár. Zsolt autója elakad, ám az erdészet mélygarázsban lévő terepjárójával kihúzzák azt a természet vesztőhelyéről.

A hajóút a magány társaságának igazi barátja, mert itt soha nincs teljesen egyedül a messzeségbe próbálkozó s a mindenre éhesen társaságra szólalkozó tekintet vágyódása. Elkacsint a távolba vagy éppen belemered a folyó arcába s beszél hozzá. Bármit, akármit ami éppen az elméjéből az eszébe jut. Ellófrál a rakományhoz éjjel, megpaskolja azt a hideg kezével a meleg kesztyűben s a folyam az ellenőre. Ritkán beszél, de ha: igen, nagyot 'mond'. Nem kell vele vitatkozni, mivel akkor és olyankor hullámot vethet s talán nem szilaj lóról. Itt nincs nyerge, ellenzőt azt ad a fényt elnyelő szeme révén. Kapca nincs, nyerget bármelyik karavánnal szerezhet. Ha az belerúg a lábába, kettő barátságos vödör lökdösődése kezdődik, melyek lekezelik a partot illetve lekezelnek azzal a folyótükör domború érkezésével. Ez a mező nem bánt senkit, legfeljebb figyelmet hív fel a semmivel való foglalkozásra az üres órában. Az arc megnézése a tükörben a fekete foltjával való találkozás a magányos víztükör társalgásában. Ez is magasztaltabb élmény egy világítótorony adta elfoglaltságnál, ott csak az elme mozog s csak rá van hagyatkozva a szemlélődő. Ottan nincs mi megcsókolja a szem sokoldalúságra s élményre éhes gyűrűjét. A bogár tekintget s emeli magát a csizma. Mintha megállna az óra s folynának egybe a mutatók. Az uszály testén adódnak alkalmak az éjben és néhányszor sokszor, mikor az üres órák belocsognak a fülön át az elmébe élményért. A hidegtől elköszönés, baktatás a kihűlt tea elfogyasztása után valahol a kabinba újért. Jó melegért, ami talán forró. Az erőforrás itala itt nincsen, kávé az megfelelő a vad testű vízen. A cukor meg a tej lelkesedve leselkedik, ugye nem lettek kihagyva a buliból?

Minden csóknak megvan a maga zamata, még ha elfuserált is. Nincs kettő egyformán beszélő víz, az újabb ugyanazon napon: másképpen folyik. Ezt mondják a csevegő fák boltozatai az este árnyékából integetve mintegy táblaként, hogy: milyen lenne a helyes folyásirány. S teszik ezt az uszálynak, nehogy partra vetődjön. Nincsen magányos rakomány, csak dologtalan cél. Ezek a gallyak a nap lábánál is itt voltak, most a holdat támasztják meg. Nem bicsaklik meg az árnyéka, ha a koronával tartják azt. A megbicsaklott sodrás töri fül botját a nesszel, lehorgonyzáshoz gyötri a tenyér az erő 'csordáját' az erezett tenyérben. Nehéz a siker, de: van! Tárcsás kislány nincs, ám megvetett part az aranyban pihenő homokjával igen. A test nem készült fel annak a felmelegítésére. A vendégcsobbbanás során a törülközés a száradás kávézása. A malátával legyen egy köszöntő a választott fának? Még messze a hajnal, a kedv az nem. Itt van s a koronával koccintás az uszály talapzatáról. A moraj is kér? Neki is jár s Ő szintén kortyol az éj víztiszta levegőjéből. A motor is durmol, a feneket vizsgálja. Rendben lehet az izzadt homok, mert ide fel: semmi nem kopog.

Ha az utazónak büdös a lába, a fényhez szól segítő szóért. A viasz néma füstben úszó szaga a szem érdeklődését mossa meg az ablaktörlőjében vagy mutatja is az utat mosdáshoz? Ez az uszály a nedvességes megviseltségében nem fáradt, ám korhadozott a nyirkosságában s a deszkái is jó társak a nyikorgás hegedűjében. Ki húzza mindig újra rajta a húrokat, hogy legyen onnan a fülnek ismételten új iránynak mutatása az evezés hét csapása során illetve gálya vezetéséhez, melynek folyton folyvást megviselten és ráncos tapasztalatban fáradt a keze? Mégis, a dolgos szorgalom viszi előre a hajót. E hajókát, mely a beszállt éjben szól a pöttömnyi szélben zúgó fejemért: kössem már ki alvásért az uszály sarkát!

A víz soha nem beszél. Hallotta azt fül szólni? Mindig fröccsöt iszik s a tajték megtörli a hullám száját. A vad fodor akkor is csókolózik, ha dologtalan. Öleli a soron következő, ellésben megheverő torkolati társát. Ám a víz törvénye minduntalan barátságos, a holtág piszmog most és talán mostan; biztosan: mesét. Kihegyezi a fület figyelemért. Minden csókra figyel az ajak? Mert közben az arc is borzolódik a szélben. Tiszta a láb? Ez meg itten a rádió recsegő beszélése a rideg úszás után, hogy takarodni száradni a fecsegésben. Újabb csók minden alkalom hajnalán jön itt a hajó szemének mellén, az ajak dolgos széle a szó ajkán. Fordul a szél, hogy az áramlat lovára szálljon. Valamennyi áramlat más és új szeszélyt hoz s nem feltétlenül rosszat. A távolba néz a szem a közel után és kérdezhet? Nem tiszta az ég, mert lement a szószékről és nincs vihar! Talán fáradjon le a láb a kajütbe beburkolni a folytatást az ép szalvétákról. Finom az illat! A hajóduda horkant, hogy csobbanásért tisztul takarásból a mennybolt! A vízhez szól csak beszéd az ajakról ide a táplálkozás alatt, ám megtisztítja kedvért az eget!

Mikor a napnyugtán nyargalászó alkonyat kiteszi a lapátokat, közelebb lehet a csillámló hullám otthona. Minden ringatózó gyémánt a tükör arcán az ég világító tornyának egy élesen néző tekintete, hogy az elme a mamuszába bújva ne tompuljon el. Mennyi lészen még a part, hogy azt a dolgos láb e részegre ázott csizmában viszontagság nélkül elérje? A nyirkos hűvösségben úszó alkonyat keze bátorságot ad a kéznek némi mosdásra s fel azt a fecskét. Nem hideg a víz, mindössze a magányosságtól megviselt. Puszilgatja nyakat az alvó sodrás, fáradtan is üde a víz. A szemet nem engedi aludni a híd szeme, újjátákolja gyalogoló szemével az éberséget. Egyhelyben gyalogló gyertyák ezek s odalent a mosakodó víz az örvényben gyújtja őket. Nem ellenőrizni! Az ádáz forgatag a felszín alattról rendszeresen feljőve azt: ellenőrzi. A büdös lábat megkóstolva szimatosra mossa, aztán elengedi életért cserébe s e morajlás nagy ajándék. Evezőért nyúlni eme veszélyes 'hínár' mellett elhaladva s lassan legyen e híd alatti morajlás alatt haladva hátraarc, a pillér lába se rest s csiszatolja e pöppet agg korú közlekedési átkelés megnyújtott botját. Ha a víz csókol, nem bánt. Suhint a veszélyre, hogy a mély nem játék!