Övegh Zoltán

A múlt groteszk árnya az árnyék és a lépés szeme délibáb árnyékában araszol a sánta levegő bottal maszatos kátyújában. Kusza a gondolat s homályos az út vége, mégis talán elérhető. Régen látott tiszta utat az elme. Ez az út bizonytalanul megkopott kavics meséjét aludja, a láb nem kíván visszatérni e bűnbe.

Olyan tompa a nyom, akkor nem kellene a biztosba elérni? Ne nézzen vissza a szem, mert az áramlat teste hamis bíborában locsolja meg a testet tiszta vérrel. Valaha ízlett ez a vér, mikor csak ezt lehetett ízlelni. Akkor más adta és eltérő áramlatok igéztek meg az olcsó szabadságban való megfürdéssel.

Ahonnan a lépések jönnek tiszta az élet, de vérben áztatott a törvény. Ahová tart, tiszta a vér s más esélyekkel kecsegtet a holnap. Elveszett előző nap kotyogja a könnyét, mert hiányol. Megbocsájt a jövő?

Csak fel kell venni a kagylót és a tárcsa hangja megmondja, talán nem recseg a vonal. A fülke magánya új társaságot hoz, de ennek a beszéde őszinte. Száraz a remény, itt azonban több mód van az alvásra. Az esőerdő a beszédében a nyomra szagol, erre azonban nehéz a dolga.

Itt nem farkas állja a törvény lábát, hanem a sas és mar a csőrével. A folyton suhogó szárny felett a csőr a póznák fölé csapkodva portyázik s itt nem mindig van éjjel, ott meg a bűn vezette el a napot. A szív itt belül azt mondja, itt marad a szándék fáradtan lebzselő árnyéka. Megszokássá váló megváltás, hogy ármány nélkül meg lehet állni a telefonfülkében.

Az ujj is az erdő beleszólása nélkül tud tárcsázni. Itt mások az ivók, odaát varjúbőrbe bújt ordasokkal teltek a söntések s ragadozók lesnek a lányokra. Talán meg lehet inni egy tömény whiskey-t. A nap magasabban jár és értelmet mosolyog e női arcra, a dekoltázst pedig festi az árnyék.

A gondolat félőn ropogtatja a vállat, mégis beszél a suhanó hangján. Talán hazautazható az út, nem repked a levegőben varjú. Pedig majdnem feleség lettem, e földön más száll az ember feje felett s más reményt is ajánl? Itt ez a remek whiskey a bódító nyomásával, hallgatom a sas ajánlatát.

(Az utolsó emberig, 2016)

Nem énekel a harang és a múlt lángol. Ez nem a szerelem lángja, mert az nem pislákol s még parázsában sem epedez. Csak a zsarátnok evickél levegőért, megoldás híján a fulladás várhat rá. Az egyház a vér kezében tempóz, rossz gyöngyszemeket morzsol magának. Ez ne ma rózsa füzére, inkább az ördög nyaklánca.

Az apacsok meséje a tábortűznél tűzbe gerjed. Zsenge a fűszál és töri útját a folyam, mi lehet a majákkal? A tűzjáró bizalmát nem nyeri el a tőr felmutatása. Nem izzik fel a nyél végében a szem.

Erőszakosnak tartja a főpapot? Akkor viszont nincsen leszármazott, ki utódként a lelkével utazik a naphoz és erőt gyűjthetne. A papnőről mit mond a rege? Azt meséli az apacs varázsló, a papnőt őrizheti tovább a kígyó a szépségében és ápolja szellemét. Ez jól hangzik, de meddig késleltethető e mesterkélt alvás?

A tőr nemcsak a tűzjáró szeme, a Cortez vezette spanyol hódítók kincséhez vezet. Ahhoz az orzott aranyhoz, melynek térképe bele van vésve e tőr arany nyelébe és e hely az azték templomban van. Ezért a tőrért érkezik most ebbe az éjbe az aztékok papnője. Egy megidézett asszony, ki századokkal ezelőtt élt.

Ő nem a kincs megszerzésével van megbízva, véráldozatért jön. És hogy megszerezze a tőrt. Ez a tőr eredetileg a boszorkányoké? Azték kézben nem izzik fel, a maják és az apacsok pedig megélnek egymás mellett békében.

A pap a kígyót éleszti, a papnő megelevenedik. Ezzel a gonosz bejut a házba és palackkal a karjában állít csapdát. Ez a szellemek tanácskozása itt a határnál, ám mi van abban a palackban? A jóképű férfi annyira erős, hogy a jól elkevert kábító egyveleg meg se kottyan nála. Akkor vetessék be a csáberő? A mély csókhoz még átkarolás is jár.

A több mint szépséges bérgyilkosnő fondorlatos, de nem elég eszes. A boszorkánylányt nem iktatja ki, Őt is el kellene kábítania. A harmadik balek az művelt, ám lényegesen kevésbé szenvedélyes. Most kellene e csodás nőnek a tőrrel kimenni a házból, mert akkor nem hagy nyomot maga után.