Övegh Zoltán

Utas érintésnek az ajakon gyakorlatosan sercegő az útja. Kell még e támadó bűbáj érintése a léleknek? Mindössze igényelnie kell azt az elmének. Egy pálcányi suhintást érez az ajak éppenhogy s nincs eltévedve semmi, ez a Roxfort!

Mit kíván e boszorkány? Éledés van már, ám mi volna ez a kábulás? Csak nem Hermione az, ki Hozzám kiabál? Ébredezőben a varázsló, mi ez a lányzsivaly és zsibongás?

Elnevetett bóknak fellengzős suhanás az érzéki gazdája? Érzi a test a lábat, padon fekvés ez az éledésben talán és hol is a tanár? Elsuhant flörtnek emlékezetes suhanású a múltja, a tűz ropogó lángja beszél még az ajakkal némán? A fiúktól megkérdi majd ezt a varázsló, Hermione mellé kell ülni ezen órán?

Megbántotta Őt a tettem? Nem Én kezdtem e tettet, ám akkor ezennel kiengesztelem s zokszó nélkül oda mellé be a padba elhelyezkedem. Beülve melléje így már egyből jobb a kedve? Adja csak egyszerűen a tudtomra és azt is megbeszéljük, amit nem lehet. Már szól is hozzám, miszerint: most eme pillanatban, hunyjam be a szemem.

Ha az ajak tudna beszélni az elmének, most szólna pár szót és a sercegéssel beszélne. Vak tekintet étkezése lett volna a jó, kóbor bűbáj kóborlása jóindulatú varázslat. De, ugye nincs itt az átok étvágya? Az ajak befejezte a köszönést rajtam, Hermione?

Felszállva a csillag és könnyet mos a világ közepére, vajon mire gondol az elme: jövőre? Tegnapelőtt vigye döntésre a mindenség. A villanás a szem pillantása alatt radírozza a tudást. Hogy az merre lészen? A múltba, a biztos tudattalanságba. Ám van még fény odafent, a messzi biztos bizonytalanban.

A sötét erős, ám nem feltétlenül rossz. A kérdéshez a választ az adja meg, az érme melyik felét választja illetve látja az elme. A tudás annak jár, aki együtt tud élni annak birtoklásával. Jön a nyakkendő és az öltöny is (feketében), a világossággá válás nem a fehér ingen múlik. Az éj ráér, türelmes állat a varjú. Az önuralom gyűrűt terem, a nyugtalanság pedig károgást.

Fény akkor jön, ha van túllépés a sötéten. Melyik kell az elmének? Villog a lámpa, akkor még az utóbbit választja a játékos. Nincsen baj, legközelebb majd ismét kérdez e villámló bot s a választás újra élni fog.

Az emlék most e tollban, legyen egy tekintés oda fel. A toll már nincs itt, elvitte magával a napszemüveg. Miért olyan lényeges, miképpen működik? Eljő újra s újfent kérdezni fog, mindig a feleletre kíváncsi. Ezt nem másíthatja már meg tudat, a gondolkodás ideje van és a megismerésé. A tudásra vágy akad? Nincsen elveszve semmi, mert nem tud a döntés hozója a veszteségről. De 'Ő' odafent mindenről tud s mindent lát, vajon mindent érez is?

Felszáll az éj és letekeri magát a nap a roló horkolásába. A pirkadat felkapja a fejét a horkantásra, de csak zizzenő ropogások ezek az éjszaka alvásában. Ahol a forró korong mindig alszik, a pizsama se kell átöltözzön a pirkadásba. A fény szemüvege is durmizik a koromban? Nem, a szóbeszéd pletykáló lábán hazai pályán s éjjel osongat.

E pápaszem a kíváncsiskodókat hidegben tartja (a világosságában), nem minden tompán táplált sötétség rossz. Ha szorongatja az ébredést a tudás korai ismerete, nem a létezés szorítkozik halványulásra. Rövidíttessék meg az éledés kurtább szellemi koszttal. Egy pillanat ez és mintha az előbb a jelent törölték volna, hány pillanat számlál számolhatatlan jövőt most?

(Men In Black - Sötét Zsaruk, 1997)

A múlt groteszk árnya az árnyék és a lépés szeme délibáb árnyékában araszol a sánta levegő bottal maszatos kátyújában. Kusza a gondolat s homályos az út vége, mégis talán elérhető. Régen látott tiszta utat az elme. Ez az út bizonytalanul megkopott kavics meséjét aludja, a láb nem kíván visszatérni e bűnbe.

Olyan tompa a nyom, akkor nem kellene a biztosba elérni? Ne nézzen vissza a szem, mert az áramlat teste hamis bíborában locsolja meg a testet tiszta vérrel. Valaha ízlett ez a vér, mikor csak ezt lehetett ízlelni. Akkor más adta és eltérő áramlatok igéztek meg az olcsó szabadságban való megfürdéssel.

Ahonnan a lépések jönnek tiszta az élet, de vérben áztatott a törvény. Ahová tart, tiszta a vér s más esélyekkel kecsegtet a holnap. Elveszett előző nap kotyogja a könnyét, mert hiányol. Megbocsájt a jövő?

Csak fel kell venni a kagylót és a tárcsa hangja megmondja, talán nem recseg a vonal. A fülke magánya új társaságot hoz, de ennek a beszéde őszinte. Száraz a remény, itt azonban több mód van az alvásra. Az esőerdő a beszédében a nyomra szagol, erre azonban nehéz a dolga.

Itt nem farkas állja a törvény lábát, hanem a sas és mar a csőrével. A folyton suhogó szárny felett a csőr a póznák fölé csapkodva portyázik s itt nem mindig van éjjel, ott meg a bűn vezette el a napot. A szív itt belül azt mondja, itt marad a szándék fáradtan lebzselő árnyéka. Megszokássá váló megváltás, hogy ármány nélkül meg lehet állni a telefonfülkében.

Az ujj is az erdő beleszólása nélkül tud tárcsázni. Itt mások az ivók, odaát varjúbőrbe bújt ordasokkal teltek a söntések s ragadozók lesnek a lányokra. Talán meg lehet inni egy tömény whiskey-t. A nap magasabban jár és értelmet mosolyog e női arcra, a dekoltázst pedig festi az árnyék.

A gondolat félőn ropogtatja a vállat, mégis beszél a suhanó hangján. Talán hazautazható az út, nem repked a levegőben varjú. Pedig majdnem feleség lettem, e földön más száll az ember feje felett s más reményt is ajánl? Itt ez a remek whiskey a bódító nyomásával, hallgatom a sas ajánlatát.

(Az utolsó emberig, 2016)

Nem énekel a harang és a múlt lángol. Ez nem a szerelem lángja, mert az nem pislákol s még parázsában sem epedez. Csak a zsarátnok evickél levegőért, megoldás híján a fulladás várhat rá. Az egyház a vér kezében tempóz, rossz gyöngyszemeket morzsol magának. Ez ne ma rózsa füzére, inkább az ördög nyaklánca.