Övegh Zoltán

Kultúra
MotoszkaDaniel•  2024. május 16. 19:33

Száradó hullák (KHARÉ, cityPORT of traps)

Amikor a szűzvölgy pirkadatja pislákolásában kelti a környező hegyek beborult ormait, érkezik el az idő a kegyetlen sötétség felszámolására. Itt hol ér a reggel, minden szép és a varázsló várja a testet érkezésre. Egy boszorkányt kell legyakni ma? Az nem szerepel a küldetésben, hogy felderítetlen a terep.


Mióta a kalózok felrázták a lakosságot életük hajnalából, e völgy a védekezés oromzatára kényszerül. A dombok porrá zúzott köve után bár inkább poros lenne a csizma. A járókelők mesélik, hogy éjjel sem petyhüd le az élet és akkor hová lehet lehajtani a fejet? Mert itt akár a szárítókötél is az ártatlanra támad.


Jó lenne a tudtára adni e népeknek, Én nem vagyok útonálló. És mi van, ha azóta beférkőztek közéjük a kalózok? Állomásozik is itt egy gálya. Én nem utazom sehová, de erre a hajófenékre sincsen szándékom befeküdni mára.
MotoszkaDaniel•  2024. május 15. 23:54

Felszántják a halált - ALIEN 4. 1997

A lélek csíráját se érezve századok taposása néz a szembe s e fegyver nem irányítható. Ereje van, ám szolgálatba nem állítható. Érezni itt belül a létezést, ám ez a szellem a tudattalan ártatlanság jegyeiben fogant és mégis nem kell ez az otthon! Eme holt létnek a rabiga lánca sem csörög értelmet, mégis szükség van e nőre e halott bolygón.


A kérdések nyálkás válaszát ecsetelve ez az ellenségek kelepcéje s léttelenül vezekelve a pokolban is sandulnak pillantásban, ugye van e pokolból kiút? Nekem itt nincsenek barátok, ám tapasztalt senkiként is a pokol bugyraiban fürödve az egérútig talán a hasznukra lehetek. A csapdába csalt kalózoknak még van hová menekülniük és a léttelen remény rácsain ugrás a semmibe! Valaha volt barátaimért történik e segítés, mert Ők itt Velem most: már új barátok és új létezésért indul útjára e hajó a halálból, újból hiányzom valakiknek és ez jelenleg szokatlan érzelmi fújása a szélnek hiún.


Nekik van hová hazamenniük. Itt nem mindegyik bűnöző aljas. Ez egy másik világ és más törvénnyel működve. Ahonnét e gondolatok jönnek, a hangok holtan sikoltanak.


A kalózok kirabolják a bűn fészkét. Ezzel a fertő nem tiszta, ám a levegőben kevesebb a mocsár a talpunk alatt. Most megváltás az, ha rosszarcúak a semmiben összevesznek s e torzsalkodásban keresik az élet nem létező értelmét. Ők jártak abban a pokolban s csak arra mehetünk a biztató ellentétekben csápolva.


Hogy az Én értelmemnek mi ad rozsdás csikorgásban és halványan romantikázó mozgatórugót, az egy másik naprendszer története. Bűnös boldogságuk adja az életkedvemet. Minden újabb torzsa elérése értelemmel jár felém az érzelmek megismeréséhez. Parancsokat ismer ez a test, létezési célok bővebb részleteit nem.


A rabiga aljas láncában is létezik boldogság? Élettelenül élve is azt viháncolják nekem, az űrhajó ártatlan és a bűn magunk mögött hagyva. Nem érezhetek még, mégis valahogy szabadabbnak érzem magam. Azt mondják e felültetett bűnözők, ez már az ébredés jele.

MotoszkaDaniel•  2024. március 18. 00:55

szicíliai könyöklés a magaslati kődarabnál, a teng

erre nézve:


Ajkamat cirógatja ujjával, hogy nem kell sietnie a lábujjaknak. Maradhatok, úgyhogy hányom vissza a fogasra a nagykabátot. Vajon kell a barátomnak fegyver? Odaadok neki egy tartalékot. Nem lepi meg, hogy búcsúzóul az ajkát kérem és nógat magához. A sas fokozatosan tépi a szikla fogát a hasadék hasából. E közepes csók a beszélő suttogásában szenvedélyes magába dőlésében kikapcsol(t) a csőr szorítása. Mindjárt indulok, egy pillanat türelmét kérem még a szárnyak csapásának. A szívemet nem, de a lelkemet ezennel megihlették a (meg)pihentetésben.


A ragadozó marja az Ő szívét? Kitérő, ám pontos válasz érkezik és ennek örülök. Ritka e száraz, boldog homok porában a jó hír. Még koptatom a szám, de ezúttal nem csókra illetve simítom Őt s bombázom a kérdésekkel. Karmolja arcom a kétkedő bizonytalanság és nem égetődik oda heg. Boldogságba perzselődik rajtam az arc. (Némelyest beszél a lelke, lélegez a másodpercek pihenő villanásában) Finoman horpasztom ujjammal az ajkát s helyenként rám néz. Nem kell ide válasz, a hintő szél járására beszélek magamról tovább meg azért: kérdezek is Tőle.


A horgas akasztó suhintva köszön a felette hallgatózó fogasnak, ne öltsem még fel a nagykabátot. Számolás és nézem a találatokat a szél némán hangos nevetésében, melyet a part alsó hangos moraja osztályoz. A sas elégedetten tapsol, a lány meg tudja védeni magát s ezért még pluszban nekem puszi is jár? Na, még egy sorozatot s a szél viszketi pödrésre az elégedett szemöldök(zetem). Évek óta nem mosolyogtam, most ezúttal halványan sikerül és apró ölelés a lány keblére.


Tár a morzsolódásban és mondom, tegye el tartalékba. A suhanó ballont rajtam a nehéz kabátban várja az áramlatban várakozó fekete vaskapu. A lélegző mellkast nézve a lány boldogan elégedett s vár rám valami szóra (, hogy suhanjak valamit az állam felett)? Szóra szól az ajkam a kérdést választva, egy hónap múlva? A gondolatai könnyeznek, nekem meg a szívem kezd. Ölelésben toppanó hátra - arc pislog ide vissza rá, hogy gyorsan elrepül e hasadékok között az a harminc nap.


(A csizma minden szára megveti Szicíliát, a fűző szereti egyedül. Ezt az egykor viháncoló s éles szeretetben hullámzó édenkertet, a tenger szereti ezt a nyers vihart. Én a villámaiban élek és tud szórni a rázó esője. Felhevült, alászálló megnyugvásban kopog a gyaloglás s a kanyarok másfajta ívű mosolyban ölelnek át. Csak a kétség szúr, hogy Ő szeret - e? (Az se rontja érzésem, ha mindössze magabiztos barátilag) A talpaim azt súgják, hogy az érintés még égeti az ajkat. Akkor viszont az orcának a válasz: magabiztos: igen!


/Hamvas jegyek: A szellő löki a hullámot/

MotoszkaDaniel•  2024. március 18. 00:51

Hamvas jegy: Szicília magaslati párkányai

A szél lövi a lökéseket. Többet társalgom vele, mint Önmagammal. Azzal a személyek, akit szólít a tükör. És ha hív a levegő, akkor beszél. A hasadékok omladozó ölelése a barátom, az Ő csókjuk sebzi az arcom. Megerőltetni a lábakat, mert e leányzó itt fenn az erőltetett bizalmam alatt van. Hámozzam le magamról a kabátomat és beszéljek. Ezt mondja a szeme ide az arcomba, miután az ágyhoz térdelőn guggolva néhány fogásban az ajkával üdvözli az ajkamat. Hálózzam be az arcát puszival Én szintén? Éhes szemek köszönnek rám.


Beszédbe kezdek a harmatosan finom csók bájos zizzenéséből. (Nem is jártam még nála idén), behelyezkedik fekve az ölembe egy idő után és a száraz kórók biztatásával mesébe kezdek a vonakodást érintőn. A homlokára bámulok a szenvedélyre éhesen kérődzve, (mert) nem mostanában láttam nőt. Könnyek kanyarognak orcáján s az ajka fordul felém egyre feljebb, hogy a szenvedélyben e két ajak egybedől.
MotoszkaDaniel•  2024. március 16. 22:58

Zürgő - A csend bevétele

Hattyú dala a szikláról a szél csöndes süvítésében. Igen, pár órája tombolt. Akár az eltévedt kő az égen. A kavicsok hogyhogy nem fáznak erre sose? A válaszuk helyett a szellő libbenti a fület s dolgosan kolompol.


A hallgatás is néma, a hullám arrébb ébredezik. Jó az ilyen némaság, mert az emberfia hallja a gondolatait és a ciripelésében nyüzsgő aszfalt fagyott kavicsos betonja gyatrán hordja le az elmét: na, de nála is csend van! Igen, de e szirt hasadékában járva még jobban s neki nem kell a vállán pántot hordania.


E sétában gyökerezik a hölgy sok, finom meg értékes gondolata. Ide még az ördög keze sem ér el, de a barátok elérnek. Ideje köntösről nappali öltözékbe váltani, hamarosan ottan nyílhat az az ajtó nyikorgásra a kolomp harangozó beszéde után. Ide csak így lehet bejutni s e kopár gyönyörűségben úszó szépséget még a halál is elkerüli. Akkor találkoztam vele utoljára, amikor még e rengeteg oltalmazó karját nem ismertem. Így itt, ez nőnek való hely.