Övegh Zoltán

IGAZI A SZAKADÉK

A hó suttogása dermeszti a havazást, ez a jeget nem hatja meg. A hegy meg mindig örül ha beborítják, legalább nem fázik a barlangja. És a többi csúccsal mi a helyzet? Ez a kóbor s veszélyes bőröndök landolása.

A hideg találkozóra hívja a verejtéket. A fagyás a közvetítő, hogy hátha megegyeznek. A jégcsap hűlt vízzel kínálja őket, élelem gyanánt meg kell várni a lavinát (hátha sodor valamit a pelyhes hátán). Szélcsendes időben is ritka erre az eső, a szél meg mindig szereti enni a vasmadár szárnyát. Csak éppen pont hogy megkóstolni tudja, azért ez a számára nagy falat!

A hó a csúcsával csiszolja a hegy fejét, a jég és csapjai a fagyott barlang szeme s egyben a bűn gátlója. Ki itt megcsúszik vagy nincs kapaszkodás, gleccserkürtő szélében esetleg torkolatának hidegében reménykedhet. Pénzt, zsákmányt ne hagyjon el a bűnben égő osztag hajója. Felszerelés meg öltözet nélkül gyorsan hullik a hideg.

A fagyás zuhan, amint a nap lenyugszik s megmelegíti magának a párnáját (már ahol éppen nem hűti hó az ágyat). Ki nem old időben kereket a hideg (meg a bűn) elől, a halállal reggelizik. A kétséggel ebédel és a félelemmel vacsorázik. Ellőtt csúzli lavinájának ágyaz meg a fennsík, valahol el kell terüljön a szánkázásba vágtató hó.

Bőrönd nincs, a pénz befagyva a fagyott víz jegébe. Az azt elraboltat lecselekvők a hegyek alján valahol a jég himnuszát gargalizálják, amíg be nem fagy ott lent a víz és örökkévalóságba dermedt mosolya nem csábítja omlásra a lavinát. Nem hull csepp, a jégcsapok a cseppkövekben mosnak fogat s megtörölköznek az aluszékonyságba dermedő vízben. Kire köszönt rá a jég támadásának új kora?

(Cliffhanger - függő játszma 1993)

Utas érintésnek az ajakon gyakorlatosan sercegő az útja. Kell még e támadó bűbáj érintése a léleknek? Mindössze igényelnie kell azt az elmének. Egy pálcányi suhintást érez az ajak éppenhogy s nincs eltévedve semmi, ez a Roxfort!

Mit kíván e boszorkány? Éledés van már, ám mi volna ez a kábulás? Csak nem Hermione az, ki Hozzám kiabál? Ébredezőben a varázsló, mi ez a lányzsivaly és zsibongás?

Elnevetett bóknak fellengzős suhanás az érzéki gazdája? Érzi a test a lábat, padon fekvés ez az éledésben talán és hol is a tanár? Elsuhant flörtnek emlékezetes suhanású a múltja, a tűz ropogó lángja beszél még az ajakkal némán? A fiúktól megkérdi majd ezt a varázsló, Hermione mellé kell ülni ezen órán?

Megbántotta Őt a tettem? Nem Én kezdtem e tettet, ám akkor ezennel kiengesztelem s zokszó nélkül oda mellé be a padba elhelyezkedem. Beülve melléje így már egyből jobb a kedve? Adja csak egyszerűen a tudtomra és azt is megbeszéljük, amit nem lehet. Már szól is hozzám, miszerint: most eme pillanatban, hunyjam be a szemem.

Ha az ajak tudna beszélni az elmének, most szólna pár szót és a sercegéssel beszélne. Vak tekintet étkezése lett volna a jó, kóbor bűbáj kóborlása jóindulatú varázslat. De, ugye nincs itt az átok étvágya? Az ajak befejezte a köszönést rajtam, Hermione?

Felszállva a csillag és könnyet mos a világ közepére, vajon mire gondol az elme: jövőre? Tegnapelőtt vigye döntésre a mindenség. A villanás a szem pillantása alatt radírozza a tudást. Hogy az merre lészen? A múltba, a biztos tudattalanságba. Ám van még fény odafent, a messzi biztos bizonytalanban.

A sötét erős, ám nem feltétlenül rossz. A kérdéshez a választ az adja meg, az érme melyik felét választja illetve látja az elme. A tudás annak jár, aki együtt tud élni annak birtoklásával. Jön a nyakkendő és az öltöny is (feketében), a világossággá válás nem a fehér ingen múlik. Az éj ráér, türelmes állat a varjú. Az önuralom gyűrűt terem, a nyugtalanság pedig károgást.

Fény akkor jön, ha van túllépés a sötéten. Melyik kell az elmének? Villog a lámpa, akkor még az utóbbit választja a játékos. Nincsen baj, legközelebb majd ismét kérdez e villámló bot s a választás újra élni fog.

Az emlék most e tollban, legyen egy tekintés oda fel. A toll már nincs itt, elvitte magával a napszemüveg. Miért olyan lényeges, miképpen működik? Eljő újra s újfent kérdezni fog, mindig a feleletre kíváncsi. Ezt nem másíthatja már meg tudat, a gondolkodás ideje van és a megismerésé. A tudásra vágy akad? Nincsen elveszve semmi, mert nem tud a döntés hozója a veszteségről. De 'Ő' odafent mindenről tud s mindent lát, vajon mindent érez is?

Felszáll az éj és letekeri magát a nap a roló horkolásába. A pirkadat felkapja a fejét a horkantásra, de csak zizzenő ropogások ezek az éjszaka alvásában. Ahol a forró korong mindig alszik, a pizsama se kell átöltözzön a pirkadásba. A fény szemüvege is durmizik a koromban? Nem, a szóbeszéd pletykáló lábán hazai pályán s éjjel osongat.

E pápaszem a kíváncsiskodókat hidegben tartja (a világosságában), nem minden tompán táplált sötétség rossz. Ha szorongatja az ébredést a tudás korai ismerete, nem a létezés szorítkozik halványulásra. Rövidíttessék meg az éledés kurtább szellemi koszttal. Egy pillanat ez és mintha az előbb a jelent törölték volna, hány pillanat számlál számolhatatlan jövőt most?

(Men In Black - Sötét Zsaruk, 1997)