Övegh Zoltán

erre nézve:

Ajkamat cirógatja ujjával, hogy nem kell sietnie a lábujjaknak. Maradhatok, úgyhogy hányom vissza a fogasra a nagykabátot. Vajon kell a barátomnak fegyver? Odaadok neki egy tartalékot. Nem lepi meg, hogy búcsúzóul az ajkát kérem és nógat magához. A sas fokozatosan tépi a szikla fogát a hasadék hasából. E közepes csók a beszélő suttogásában szenvedélyes magába dőlésében kikapcsol(t) a csőr szorítása. Mindjárt indulok, egy pillanat türelmét kérem még a szárnyak csapásának. A szívemet nem, de a lelkemet ezennel megihlették a (meg)pihentetésben.

A ragadozó marja az Ő szívét? Kitérő, ám pontos válasz érkezik és ennek örülök. Ritka e száraz, boldog homok porában a jó hír. Még koptatom a szám, de ezúttal nem csókra illetve simítom Őt s bombázom a kérdésekkel. Karmolja arcom a kétkedő bizonytalanság és nem égetődik oda heg. Boldogságba perzselődik rajtam az arc. (Némelyest beszél a lelke, lélegez a másodpercek pihenő villanásában) Finoman horpasztom ujjammal az ajkát s helyenként rám néz. Nem kell ide válasz, a hintő szél járására beszélek magamról tovább meg azért: kérdezek is Tőle.

A horgas akasztó suhintva köszön a felette hallgatózó fogasnak, ne öltsem még fel a nagykabátot. Számolás és nézem a találatokat a szél némán hangos nevetésében, melyet a part alsó hangos moraja osztályoz. A sas elégedetten tapsol, a lány meg tudja védeni magát s ezért még pluszban nekem puszi is jár? Na, még egy sorozatot s a szél viszketi pödrésre az elégedett szemöldök(zetem). Évek óta nem mosolyogtam, most ezúttal halványan sikerül és apró ölelés a lány keblére.

Tár a morzsolódásban és mondom, tegye el tartalékba. A suhanó ballont rajtam a nehéz kabátban várja az áramlatban várakozó fekete vaskapu. A lélegző mellkast nézve a lány boldogan elégedett s vár rám valami szóra (, hogy suhanjak valamit az állam felett)? Szóra szól az ajkam a kérdést választva, egy hónap múlva? A gondolatai könnyeznek, nekem meg a szívem kezd. Ölelésben toppanó hátra - arc pislog ide vissza rá, hogy gyorsan elrepül e hasadékok között az a harminc nap.

(A csizma minden szára megveti Szicíliát, a fűző szereti egyedül. Ezt az egykor viháncoló s éles szeretetben hullámzó édenkertet, a tenger szereti ezt a nyers vihart. Én a villámaiban élek és tud szórni a rázó esője. Felhevült, alászálló megnyugvásban kopog a gyaloglás s a kanyarok másfajta ívű mosolyban ölelnek át. Csak a kétség szúr, hogy Ő szeret - e? (Az se rontja érzésem, ha mindössze magabiztos barátilag) A talpaim azt súgják, hogy az érintés még égeti az ajkat. Akkor viszont az orcának a válasz: magabiztos: igen!

/Hamvas jegyek: A szellő löki a hullámot/

A szél lövi a lökéseket. Többet társalgom vele, mint Önmagammal. Azzal a személyek, akit szólít a tükör. És ha hív a levegő, akkor beszél. A hasadékok omladozó ölelése a barátom, az Ő csókjuk sebzi az arcom. Megerőltetni a lábakat, mert e leányzó itt fenn az erőltetett bizalmam alatt van. Hámozzam le magamról a kabátomat és beszéljek. Ezt mondja a szeme ide az arcomba, miután az ágyhoz térdelőn guggolva néhány fogásban az ajkával üdvözli az ajkamat. Hálózzam be az arcát puszival Én szintén? Éhes szemek köszönnek rám.

Hattyú dala a szikláról a szél csöndes süvítésében. Igen, pár órája tombolt. Akár az eltévedt kő az égen. A kavicsok hogyhogy nem fáznak erre sose? A válaszuk helyett a szellő libbenti a fület s dolgosan kolompol.

A hallgatás is néma, a hullám arrébb ébredezik. Jó az ilyen némaság, mert az emberfia hallja a gondolatait és a ciripelésében nyüzsgő aszfalt fagyott kavicsos betonja gyatrán hordja le az elmét: na, de nála is csend van! Igen, de e szirt hasadékában járva még jobban s neki nem kell a vállán pántot hordania.

E kamraajtót kulcs nem nyitja, akkor miképpen lehet kinyitni? A kígyó arca tükör szemével némán árulkodik, hogy e csapból víz nem jön. Akkor ez nem mosdó? Vagy nem az vala eredetileg? A válasz nem fog sziszegni, szóval suttogjuk meg a pálca szavával.

De az nem hallgat a suttogásra. Ha a pálca nem szól, mi bírja megnyílásra e kamrát? Nyíljon meg a száj és szólítsa meg e kígyó lelkét? A boszorkány sem tud e hüllő lelkének a nyelvén, de varázsló igen?

Halottan holttá válva is áhítozik az életre, pedig a nullánál is kevesebb esély nyílik számára arra. Igaz, az űrben jelentősen sokkal hidegebb van. Mégsem eléggé ahhoz, hogy a pokolt hűlésre tapossa. Az érzelmek kihűltek, még páran: Férfiak és nők, akik hisznek a kószáló rettenet elégésében és az értelem újra lángolásában. Pedig itt mi, halálra vagyunk ítélve. Hogy milyen érzés holtan élni? Mi jobban szaunázunk a pokolban, mert ezeknek ott fent meg az ereik hűlhetnek meg az elsorvadó fázásban. A félelemtől az általuk teremtett sárkány végett.

A borzongás elülő hamuja itt a remény a szorongás elégése óta. Mi talán kijutunk a fázó jégszigetéről, de ezekkel a gőgös önhittségben hógolyózó urakkal mi lesz utánunk? (Újabb sárkányok jönnek vagy más bányászok rabolják ki őket még jobban? Mert a mi életünket már kirabolták) Mi itt e pótkompban a távozást előkészítendő, nem kezdjük elölről a pokolt. Inkább elvisszük innen, hogy békében nyugodva kihalhasson végre.

(alien resurrection 1997)