MotoszkaDaniel blogja

Kialszik a fény az utakon, felgyúl a tisztelet a sírköveken. Virágok szirmai fehér vérben fürdenek, amikor lehajol hozzájuk a kancsó. Hiányzol nekem, művész lélek!

A nap elment és nem jön fel a hold. Csak szívem tüze öleli át a fejfát. A könnyek keresik az eszmei társat e sóderon. Számodra hoztam e szegfűket. Engem emeltél fel nehéz idők viharában.

Szikrázó gyufám mielőtt elalszik, érted lobban a fejemben. Most serceg a zsebem, mert nyúlok a hosszú gyertyákért s azok éltessenek lobbanásig! Szóra nyílik ajkam az eltávozott sötétben, a fogak birkóznak a levegővel. Küzdenek a lehelettel. A tisztelet petróleumot gyújt, hogy láthassam kalapodat. Ősz szakállad most is mosolyog. Fehér tündöklés a felhők mögött és takarásában is marad. Az izzás bizonytalan időre elköltözött!

(Szombati Tiborhoz intéztem szavakat)

Kiabáló sóhajomat csak a fal hallja, 

a lélek jajveszékelése hangot rezeg a padlón? 

Az a levegőn halad 

és útját állja a csukott ablak. 

A szív nem dobog 

és lábam pihen az ágy sarokon.

Kihunyorog a villany 

és elalszik a szoba. 

A remény elillan, tekintetem kimerevedik és megfagy. 

A mennyezeten ragad. Vérző lapátot a huszárlány a folyón átívelő híd korlátjára hajítja?

Álmodom, de a plafont most már örökre látom.

Erdő nyirkos pocsolyájában lépkedem,

hol a köd lehúzza előttem a rolót.

Feketék a fák és sírnak erre a növények,

futólépésben sziklára érek ki és alattam serken a zuhogó.

/Tisztelgés Danielle (Andrea) Harris amerikai színésznő, szinkronszínész és (film)rendező előtt./