A tél 2018. Május 18.

Fázom, mert a takaró ölel.

Régen érzett testem ilyen hideg érintést.

Be van borítva minden tejföllel,

és csak a szállingózó hó kanalazza azt elém .

Na, indulhat a síelés? A hófúvás hangja siklott hozzám.

 

Undok velem ez a fehér táj,

miért rekeszt ki engem?

Nem eléggé fehér rajtam a sál?

Az volt, míg a hó be nem lepte kopaszodó fejem.

 

Mit tár elém minden hószirmával a fagyott ablak?

Hát ha itt totojázós vagyok, akkor a hideget.

Besötétedett, az is szegezi a tekintetemet oda.

Kesztyűt ki a zsebből s fel a kézre, az ujjbegyekre.

 

Szél láthatatlan árnya lovagol ott fent.

Patáival a lenyomat, patkó az égen,

mely szekerén talán szerencsét hoz.

Kocsis nincsen rajta, de a lökés gyeplője igen.

Falhoz simulok és hunyom be a szemem,

kerülje el a pirulás orcámat.

 

 

Rám húzza paplanját a sűrűsödő hóesés.

Reptetett puszi repül tőlem e tájhoz.

A szeretet repül, de szárnya dologtalan száll tova,

hóesés ragadja magával és az szoborrá pirul.

 

Cuppanás beszélget a hóeséssel,

azt nem nyelte el a fehér lovas közeledte.

Palástja borítja az éjjelt hófehérre.

Kardok csapása küzd a hidegben e cuppanással.

 

Megnézzük majd a végét?

Most ugyanis túl sűrű a hóesés!

 

A hó pirul, mert irígyli az orcámtól.

Ezt a civakodó testvérekre hagyom

és őket nézve inkább melegítem az arcom.