Övegh Zoltán

Megvakultam vagy megvakítanak? Szedni kell a lábat, pedig mindenem üres. Rám támadnak.

Méretesebb távban ér a kétség szárnya. Beborítja egész testem, csak futnom kell. Fel se ébredtem, és szaladok a sok teremben.

A véres villanyoszlop kéri, hogy üljek le. De van, hogy egyszerűen csak elém toppan. A járatok szellőznek, itt valaki megint követ?

A barátnőm érkezik a szeszből a józanodásba, a másik érzékenyebb s le is néz az üveg mélyére. A Csontsötét elhalkul, de a csajok hozzám tovább beszélnek: Semmi gond s fel a fejjel!

Derűsen a kijárat felé veszem az irányt, de nincs meg! Az ellenség a rejtekben a hamvaiból is újjáéled. 

A csarnokban szétnézhetek, de inkább fogom menekülőre! Ezek a kisgyermekek nem velem vannak, és álarc van öltve a testükre. 

A sarokban szemek várnak rám, csak ne azelőtt lengjen a karja be, hogy a tekintetem arra veszem!

Üvegkupolában remegek, a barátom lebeg itt holtan mellettem? 

Zsigereimben beszél a sötét, most nem üvölt.

(Alvó zajok 7.)

Lerobban a gerinc, és hangok a nyomomban. A padlózat szakad fel a talpam alatt. A mennyezet fejtetőn néz rám és haladok rajta gyalog.

Szól hozzám a kabin összes szobája, de nem hallok semmit. Torzók körülöttem. Lehet, időnként csak lopakodnak a szellőzőkben? De a mentőmellényemet ráncigálják.

Felpakolta a szél a batyumat, viszont ki követ engem a sötétben? A fegyveremnek van utánpótlás tölténye? Éppen egy testen tapos a lábam hegye.

A járatok üvöltenek, hallatszik az utolsó csepp lélegzetem. Biztosan egyedül vagyok a hullámzó fényekben? Ezek az árnyékok itt körülöttem nagyon is élnek.

Sérültet látnak el a közelben. Nem is kell számolnom a métereket, majdhogynem nekiütközik az orrom hegye. A nő ruházata szétszaggatva, gyönyörű a haja s arca! Az őt ápoló nővér a kezében bárddal vág egyet magán és a kérdésem feltevése elveszik a műtő asztalán. A színvonalas testet megszállta valami? Miért oltotta ki az életét, amikor a lépteim hozzá lihegtek?

A vágat leoltja a villanyokat, a falak ordítanak. Tovább én most az ajtókat járva merre haladjak?

(Alvó zajok 6. Dead Space - 2008)

Őrszem indul járatára. A termek és folyosók néznek, a lámpák pislognak. A vitrin megremeg.

A hang serceg, a lélek segítségért kiált. Az áram az ágyban vezet, a test zihál.

A nagytestvér vérben forgó szemmel és hasztalan portyázik vadászó körútján. A kórtermek sikolyát csomagolja a némaság, mély kútban a vallató víz buborékja nem pukkad. A rozsda s a rothadás porolva alszik. 

A csendet játsza a rémület zongorája. Benéz minden szobába, de nem talál senkit a kamerája. Se élőt, se holtat. Ha eredménytelenül tér vissza alulra, dorgálást kaphat.

Elsötétült nappali nézi őt. Kivilágosodik a szíve, majd elhal a dobbanás. A kíváncsiság ára a gonosz házában nem kifizetődő. Mindent látsz. Cserébe menekülőre fogjad, ha a villany kiált.

A megérzés leoltja a kamera főkapcsolóját és a reggel nem tudja még, hazafelé ki foglalhatja el az autóját. A pókhálók szalagjain iparkodik a finom parfüm suhanása testben. A szike döf s egy másik tudat ébred. 

A gyógyító kamrában az ártatlan milliomos őrült téboly ketrecében reked. A szédült mosoly megölné, de ekkor valaki megkönyörül rajta. Finom női léptek vérben fürdött keze lenyomja a kilincset.  

Az orvos csontváz keze a vitrint vigyorában tartja. Nyikorgásba kezd a ház, a köpeny testekért megy. A kéz fogságba esik, hangját elveszi az enyészet. 

(Alvó zajok 5.) 

Születésed napján ünnepelsz a hegytetőn, pezsgőre bontanak ajtókat és az est éledésével záródnak. Ébred az emelkedő! Nem a tűz kergeti a kapcsolókat, de akkor ki gyújtott villanyokat?

A falon árny labdázik és grafitban ugrálva rajzolja csapdáit a hajsza. Árnyék, tükörben törölközik, a fiát nézi. A tükörképben unoka növekszik. Ezüst nyakláncában ázik egy csillag, éppen átvonult egy felhő. A kapuk elmennek aludni s zuhannak. A rácsok kezeikben a napot várják. Az ablakok sírnak a sikító, ódon fémeken. A téglák álmosak és lehullanak fürdeni a vérbe. A vészlefolyó eltömődött? A hordót farkas foga tépi.

Csillogó szemed lát a rád borult éjben, de lehunyt tekintetével ki néz téged? A tested vonszolják az emeletre.

Az éjszaka villanya ég? De attól még nem biztos, hogy látsz is. Felsérti a falakat a leporladt tűz pernyéje. A gáz dühös és a mérge nyakon ragad a padlásra. Hangod kérleli a ködben botladozókat.

Most nézel végig magadon, elhagyott a lelked. A hangszálaid kámforrá lettek. Az elméd a lekötözött kezeddel más sorsokat kezel. Mikor nyílnak újra a kilincsek? Mert te nem akarsz itt raboskodni a csinos vállaid nélkül. Valaki, talán majd újra, kétszer is meggondolja, hogy alkut kössön a házzal és szenvedélyes kárhozatban e bércről letekintsen.

A telefont tárcsázásra talán felemeli valaki újfent a hullámzó fürdőkád habjainak partján és ismét csobogás tart a lefolyóhoz. A dugó türelmesen vár a csapra. A vezeték őrzi a szép kagyló drapp vonalait, közben poraiban egy évszázad aláhullik. A vonal nem búg, mert letették a kagylót. De a medence, ugye várakozik?

/Alvó zajok 4. (Tisztelgés Geoffrey Rush, Famke Janssen, Bridgette Wilson, Peter Gallagher, Chris Kattan, Ali Larter, Jeffrey Combs és Taye Diggs szereplése előtt) /

Lángot kapott zsák zörög útjára a homályba, a sötét nem fogja eloltani. Mégsem ég körömre a tűz, törött botjával elleheli a fuvallat. Osszad be a kanócot, be kell vetned magad a feketében tátongó kapu mögé.

Férfi a címeren s mosolyog, csak nem rám. Méretes szakálla eltakarja a vigyorát. A nagy testvér szeme hályogot kapott, így hogyan fog engem figyelni? Drót hínárja növi be a szemhéjat.

A bús szekrény nem komor, a por sem honos. A villám csapása letörölte róla a koszt. Jakuza szellem illatozik s éppen felmos. De akkor nem kellene hanyatt vágódnom a padlón?

Kés repül a falba, kísértetek a gyilkosra mozdulnak. Az előbbi a szürkületbe öltözött, a másik az ideje felett elszállt fű színébe. Három mexikói nővér kalapos képe a falon, vadászpuska az egyikük kezében. Mögöttem lehűl a levegő és kecske szarvas sárkány lehelete a nyakamban.

Teherautó gőze távozik az égbe, miután lövések dördülnek valahol egy fészekben. A hang tompán a szakadt deszkákra esik, a motor csörlője enged. A paripára felkászálódik a szédült csempész. Egy órán belül kettő gömb ragyog fel, mert ő belehullik tartályával a szakadékba.

A hasadékban fut a levegő és a hajadat fésüli. Gerendákat s oszlopokat a szellemek tartják. Cseppek pofozgatják a tollat párnáikban, itt valamikor folyóvá duzzadt patak vájhatta a medrét s boldogan dohoghatott.

Sovány tábortűzre fog fegyvert a szellőztetés egy beszakadt sziklából. Egy csepp a kimosott gyökerek közül a megáradt tócsába esik és a gyűrűk érintik a partokat. Az oltáron koponya lélegzik, teste az nincs. A pocsolya terjeszkedik. A félhomály gyülekezik, a fény a sarkon tünedezik.

Ködvihar gyújtja újra a pislákoló fáklyákat, elhunyt lélek ébred a kijáratnál kísérteni. A karja a pillanatban ragadt, járatra nyílik az arca. Örül, mert a csontjai ropognak. Hamarosan indulhat a csinos bolyongására. A gonosz, a vágat végében izzik, szerencsére a lábai az apró padkánál tovább nem viszik. Nagyot zuhanna, ha morogna. Csak kárörvendve pálinkát szipog.

A sakál fél átkelni a hídon, pedig ezt nem vakon kell tegye. Vonyít az útja közepén, mielőtt átér. A meggyúlt fáklyák láncban járva őt nézik.

(Alvó Zajok 3.)