Övegh Zoltán
GondolatokA holtak nem mesélnek, hanem isznak 2.
Kifőtt az olasz tészta és pukkan a rum kupakja. Borban fürdik a lány mosolya, feltör belőle a kacaj. A szoknya úszik a finom borillatban, ez kalóz tivornya.
A szerelme hoz a részére utánpótlást, nehogy aztán itt ez a szépasszony és kiszárad. A lángnyelvek csiklandozzák a torok öböljeit, ezt csak egy rabló értheti. Az ízletes szesz az igaz kamrából soha nem fogy ki. Körbe is kínálja a hölgy az üvegét: egy kóbor kortyot kér valaki?
A holtak nem mesélnek, hanem isznak
Terelik a teheneket, várja őket a pajta. Kanos kutya várakozik, így nem magányos az alkonyat. Só szórja meg a holdat a hóba, lihegés a kezében flaskát lógat és lassan a haját túrja. Egy nőnek a csizmája akkor is illatos és pereg rajta a sarkantyúja, ha be van rúgva.
A szoknya rum szimatban szédül, szalmában borosüvegről lekerül a kupak. Issza, közben dúdolás elteszi a napot a rét szélén. A szesz pofon vágja a fészert, a hajnal tápászkodik s bódulatban. Szűrődő fény, jár neki elegáns pohárban és asztalon a hegyi harmat?
Szédül a járda és pityókás kalóz andalog megkezdett flakonjával a pelyheken. Nem látott még lányt, csak az érkező szállingózást a küszöbre. Az ajtót méltósággal tolja, van itt bor még bőven a táborban. Tüzet kell csak csiholni, nehogy az emelkedett hangulatban fázzanak.
Csendet ölt a fityula
Alvó gyertyák ágya beszél a tartóban. Egynek a lángját őrzöm, mert a másik kettőét az árnyékok keze elfújja. Koporsóba fekszem és vihogó fogakkal reszeli a sötét a körmöm.
A sötétben a port a csend ülteti le a karfára. A karosszék ropog, nehogy mellé essen. A kereszteknek kamrát nyitnak az árnyak, a mennyezet alatt rémült téglák horpadnak az emelet súlya alatt. A homály nem nyitja a kaput, de fuvallat rebben. Ki engedi be fehér ruhájában a lángban pislogó nővért?
Éjfél van és minden lélek egyforma. A torz szentély kopogtat, az éjjelnek festi a szemét. Zárt kilincsek mögött senki nem hallja a kaparó sikolyokat. A fény ló nyergén érkezik, de az ösvény szélén megtorpan. Dombokra robog a síneken közeledő tehervonat, a robajok mosolyt húznak a rémületben úszó arcokra.
(Az apáca 2018.)
Szent kavicsok 3.
A zárda növendékeként kiküldetésre küld a tisztelendő anya az utcára s mellettem a nagy szívű atya. Ő Péter püspök úr lészen az s meleg szívvel járjuk a kövezet minden repedezett ráncát. Örömmel mutatom a számára, hogy egy ablakban a kereszt nem lefelé leng. E lakban nem is szent emberek húzzák meg magukat s mégis ez köszönt ránk a kora délelőtt énekelő órájában.
Előttünk pislog ránk a kupola mosolya, oda tartunk. Péter atyus megvár engem az udvarban. Azt szeretné egyedül méressem meg magam az oldalsó szélső irodában. Fenyő és kopasz nyírek, tölgyek, hársok hajlonganak a szélben.
Egy csúcs elbújik a társai elől, talán fél? Amíg ő fél, balra veszem az irányt a szülőházam felé. Ez ódon épületben nőttem fel, haladtam az óvoda felé. Ezt még mindig nem építették át? Ugyanúgy lóg rajta a rozsda s ritkásan szóródik a törmelék. Tovább nem gúnyolom e szépet, mert falán bukdácsol le a tajték. Az őrzőm meg az udvaron a megérkező fityulámnak egy vagy kettő órát adott, Peti tisztelendő urat pedig megváratni nem való, 14 órára vár minket vissza a kolostor.
Elmegyek érte, mert mégiscsak úgy az illendő. De csak miután elnéztem magamhoz a múltban elbarangolva az időben. A felhők és korlátok maradtak a régiek, az eső most sem esik be. Utunk végén a szél pimaszul belekapaszkodik a vállunkba és fagylaltra belecsimpaszkodik a markunk egy tölcsér nyakába. Azt mondja excelenciás uram, járjunk még egy kört itt a tűlevelek árnyékában a lámpák között. Olyan szép adja magát nekünk a felkelő nap!
Szent kavicsok 2.
Lejár az idő és el szeretne feküdni a tested? A fény a gyertyán megszökik a pincébe, mert a fityula érintése felülteti az elmúlás utolsó üzenetét levélben. A szent földnek add meg a tiszteletet, amikor a még bolyongó lélek esetleges bűnbocsánatért könyörög az atyának. Fésüld meg a gyönyörű hajad, aztán hunyd be a szemed. Nem szabad meglátnod önmagad, amikor az ördögnél mindenki szebb. Ő pedig erre áhítozik, amióta rád les a tükörből. A fátyol mögül takarásban szégyenkezik, hogy talán valaki a lepedőt egyszer fellibbenti.
A kereszt a falon fordul le, lelked igyekszik azt igazítani vissza. A tanítás is úgy szól padokban ülve, az mutasson a mélybe. A kolostor falai között a szennyezett vér is tiszta. Ha kételyeid lennének, van kedved a kérdéseidet megvitatni az első nővérrel?
A munkaidő itt délben lejár, kilenc apáca megy csengőért. Megéheztél már? A némaság rendeletét hozza meg a nap. A temetőket a tisztátalanok kigúnyolják, ezért bünteti őket minden negyedében a hold rikító sárgán kinyújtott karja a mennyből. Azokat a világiakat, kik illendően köszönnek a küszöbön s még keresztet is vetnek, megnyithatod számukra szentélyedet.