Övegh Zoltán

Fehér vagyok és magasan szelem az étert, 

alantam terül el a messzeség, ha melegségével ér el.

 

Megtalálható vagyok a Bácskában s mindenfelé, hol erdőség terül el. 

Van egy barátom, ki Velem tart. Akkor is, ha az éj színeibe burkolózik.

 

Kapod a pénzt és mellé az érmét. A félhold a tüzes gömb élesen forró szeretetével küld az életed útjára nap mint nap.

Látod, amit igazságnak vélsz, a következő pillanatban pedig tova kél. Az alkohol mélyére néz a kettő intelligens szem és fény nem tart vele, később a partnered lehet. Kár a hölgyért, hogy a későbbiekben nem tud eleget tenni a történet kiteljesedésének igazi fekete rendészként.

Bújj az éj öltönyébe, napszemüveget fel, ha érint téged a veszély és repítsd vissza a partnert oda, hol az idő forgása a küllőben mindig ugyanaz a kerék.

Kovácsok fekete királya, Vilmos. Ezer vagy inkább millió köszönet, hogy mi nézők kétszer is hallhattunk téged, amiképpen Sándor szólaltatja meg személyedet. Nem a Szakácsi a szakácsoknál, hanem az úr. Az úr, ki mindig olvas valamit a vagonon.

Lépj be a villanásból a sötétbe. Villogtatod a villámló botot s akkor még nem volt kétezer. Ha megnyomod azt a kis gombot az emléktörlő oldalán, minden rossz és jó a fejemből az égbe felszáll.

A bot villámlik, emléked nem múlik. Most virágot viszek eszméd szellemében Z ügynök sírjára. Erős a neve, mint a nemes gránit. Igazi vezetékneve pedig Kránitz. Lajos, nyugodj békében! Felvittek a csillagok az égbe, mi itt lent továbbra is látunk titeket!

Lilla egy ideig velünk volt, hozzá is szól Vilmos valahányszor, ha kémleli az égen a csillagokat. Nem az örök vadászmezőkön rója szoknyával a köreit, csak számára más utat jelölt ki az élet.

Nézz a szemébe, mert a villámot szóró botjához kell, hogy nyúljon Vilmos. A csillagoknál az idők végezetéig sötétségben van minden. Ha szeretnél Vilivel maradni, olyat mondj vagy kérdezz tőle, hogy ne törölje az emlékeidet!

A fél fán kapaszkodnak a felhők és bele kékülnek az örömbe. Egy betintázott árny nyújtózkodik a levelekhez, aztán elterpeszkedik a lépcsőkön.

Az éjszaka rázza a lépteit, csak el ne szédüljenek a cipőben. A tévé torony a nézelődését most kezdte. A látogatók leisszák magukat a lejtőn és megzavarják a nézelődés csendjét.

Az ablakok a dómon pislognak, párkányaikon fehér és zöld rózsákkal. A késő estében kék óra teremt fejbe egy kulccsal.

Erdő teszi magára derék szíját, feladja a dómnak meg a bazilikának a hálósapkáját.

Egy bepálinkázott lány kapaszkodik a felhőbe és nyújtja magát a lépcsőkre.

Öt órakor a bennem szunnyadásból ébredő lélek úgy érzi, oldalba kívánja billenteni a kilincset.

 

A tudatom magánál van, a testem a levegőhöz mocorog mezítelen lábán.

 

Megtréfálom magam a hajnalban, amely nem hív. Én viszont jövök. Megfektetem oldalára a nyílászáró kilincsét, de ez rossz döntés. Az ablakot nem tudom vissza takarni az ágyába. Felkelek hozzá még egy alkalomra, és ez közelebb hozza az esőt, amit ő sem akar!

 

Harmadjára zavarom őméltóságát a heverőjén. Megmoccan a szép kurbli a mozgáshoz és fordul. Elhozta pár percre kelő szememnek a végítélet gondolkodó másodperceit.

 

Ablak rendben! Az ítélet napja becsukja kapuit, a pirkadat pedig zárja. Három a magyar igazsága, eggyel ráadja az ámen szavát. Itt, ebben az esetben, amikor érkezik a kezdet. A negyedik nem kellett.

Nekem érkezik címer a küldetésemhez, a teljesítési határidő állítólag huszonkilenc másodperc.

Fészerben kajtatok a lépcsőkön. El nem szédülök, de a szobában fent várna engem a hegyek kincse.

Azt meg nem kaparinthatom, mert farkasember mered rám vicsorogva. Hogy a továbbiakban mi vár rám, inkább ne tudjam meg. Az égalj búcsúzik a nap világától és megy lefele. A léptem a lak részlegéig nem ér el, lábaim célozhatják meg a csigalépcsőt vissza, le.

 

Tikkadás a romok között a roham sisakjában,

a rám vadászó osztag a repülőbázisra esik le hozzám az égből

és el szeretnének velem beszélgetni az életerőm múlandóságáról.

 

Három torkolat tűz a távolság bíbor zászlajánál. Még messziről lobog messziről bátorsága, csak arcomat el ne találja!

A mesterlövész meg kellene engem leckéztetni, ártatlan kedve hívja őt harcra játszani. Katona! Az idegeiddel játszadozva kellene rám, messzire lőni!

Az éjjel farkasa felfalta a hegyek vonalait és támad. Belém mar. Rúgom s ütöm, mire hátra tolatva meghátrál, elinal.

MAUSER hadnagy vagyok és jól sebzem, de csak közelre! Futás és kitérés rövidtávra, de ha leszáll az éj, a fáklya menekít fedezékbe.

Ha a meglepetés az égből érkezik, cselezés és oldalazás kizárva.

 

Egy militarista kifigyelve, és rászórom hússzor az utolsó kenetet. Előfordul, hogy valaki harcban nem éri el a földet. A farkasok szívják véremet, bundával könnyebb szívatni az ellent. A zöldessárga szem szereti a sötétet.

 

Felesben silbakolom a félhomály támadását, az ejtőernyősök miért vonulnának vissza? A védelmi osztag hátra veti póternyőjét. Amíg én ott élek, nem megy aludni az éj.

 

Hat másodpercre futok a haláltól, egymást ne akadályozzátok!

 

Farkas szeme keresi a prédát és mi van akkor, ha nem talál?

 

Akkor vár téged a hangár.

 

Tiszta a terep? Ezek az elit harcosok sosem fogynak el. Mire a tüzes gömb ide feltalál, az ejtőernyős osztag nem tudja teljesíteni feladatát. Előfordul ilyen misszió, amikor be vagyok zárva a hegyek közé, felszálló lopakodók zúgása tölti be a leszállópálya éjszaka során felzavart csendjét.

 

Lopd el a gépet, bent vagyok a fülkében! Vezérlő botkormány a kezemben és rám világít a napkeltében a radar térképe. Szólok a szélnek, hogy nyithatja a fedelet. Fel a levegőbe! A felhők szürkeségében az úti cél Málta szigete.