Övegh Zoltán

Minden alszik, még csak most ébred az ég. Kel a világ, kéri a szót a pirkadattól. Arcomon mászik a hajnal, szememet még nem kéri. Később nyitni akarja. Lábaim biccennek, füst odafentről. Az éjszaka átadja kabátját a reggelnek. Kezeim arcom alatt, a finom és illatos kabát álomba ringatja.

 

Mászni kezd a sötét is és fekete sarokban fény!

 

Ébredek, amit sóhaj cirógat a fülemre. Öt óra tájt vissza aludtam magam és most szikra lovagol a tájon. Engem nem zavar, sőt! Lendüljön az a gyeplő!

Fekete füst kelti az ezer ágú sugarakat? Gyalogolnak a dombokon.

Szőkés fehér szín? De hát olyan nincsen. Ilyennek látja a hajnalt gyöngy szemem.

Ásítok és nyújtózom. Magam alól véletlenül a ketyegő, aranyos órát lerúgom. Felállítom, ciripeljen. Ketyegjen csak szépen.

Hány óra lehet szerinte?

 

Varjú és cinege csiripel az égbe, valakit köszönteni kívánnak.

Kitotyogok, inkább kimászom vakítóan fehér kedvemben az ablakhoz. Tehát boldog vagyok, de mitől?

 

Kedvemet simogató árnyékok mögöttem. Csak nem elment az éjszaka és topog körülöttem a hajnal? Dehogynem!

 

Mély lélegzet. Hintázz, mellkasom! Be és ki! Friss füstöt hozott a hajnal. Dombok mögül hozza hátán a fényt. Az éjszaka most készül aludni, hogy lángokba csapjon át.

 

Ne haragudj, reggel! Hogy vissza aludtam magam. Mindjárt megnézlek. Csak pár perc, kicsi türelmedet kérem. Nyisd meg a szememet, kérlek! Megnézhetlek téged?

Meg vagyok pihenve. Gyöngy a társam,
ez a szép fehér. Vigyázza testemet,
míg kattan a fényképezőgép. 

Minden másodperc egy pillanat.

Számolom magamon a szemeit. Jobbra menekülök buksimmal,
a fehér fény fordítja a fal felé. 

Fehér rózsa a barátom,

mely selymesen fedi ezt a testet. Simul rá finoman,
minden egyes szegletével. A körmöm?
A béke színével adja magát hozzám. 

Nem mozdulok!
Fókuszál az objektív.
Szép legyen ez a kép! 

Árnyék járja át testemet.
Találkozik a gyönggyel
s köszön egy gyűrűnek is. 

Fekete bársony ez?
Lehet, hogy nem fekete, de finom.
Bőrömet öleli,
míg táncol egymással a fény és a rom. Furcsa, de szép ikerdüledék ez.
Hágcsó a támasza e völgyeknek.
Tartja az oromfal, minden egyes pillérét. 

Keljen fel a hegy,
elment a villám!
Rajtam a kényelmes palást
és semmi szorítás!
Emelkedik magasba az Atlasz, viszik a lábai.
Micsoda szépség!
Ugye a jövőben is gazdagon teremnek virágai? 

Levegőt! Lélegeznem kell!
De akkor szép virágból kienged az düledék!
Bársony is érzi,
védi az vonulatom. 

Magasba vész a gyöngysor,
vajon merre lehet a vége? 

Feltárom szemeimet
s rózsáim is megszáradtak.
Meg kellett festeni a természetet.
Nekem szól a fény, üljek fel. 

Völgy és síkság,
fennsík és rom,
diadémos düledék.
Erős hágcsókkal védtétek Atlasz,
a nagy hegység romjainak fennsíkját!