Övegh Zoltán

Időnként hallatszik némi néma furulyaszó. A sirályok befejezték a veszekedést és viszik a csoszogó rikoltást oda legfelülre az alsóbb partokról. Azt regélik a hölgyek e lakban éppen, ritkult a az utóbbi idők során a csikorgó autók beszéde. Akkor viszont új szelek várhatóak. A léptek a vendégszobából érkeznek s a reggel kelti a talpak papucsba bújását, hogy cipőbe bújjanak. Kérdezem a hölgyektől, hogy vannak? Örömteli közönyükből szólal fel ajkuk \a száraz mosoly(gásuk)ból\, hogy jól. Kicsivel könnyező szemmel mesélik, ide tényleg minden elől el lehet bújni. A bajok van, hogy Önként jönnek és keresni sem kell őket.

Kérdést kap a fül és nekik, csak nekik célszerű válaszolni. Ha az ember el szeretné érni az este az ágyát. Szép itt, de ésszel kell azt (meg)csodálni. Kivételes alkalom van e percek során, hogy hangos szóra szól az ajkam (és fakad a nyelv/em/).

A szél testtelen mozgására meredés után mesére fakadok. Még sok évvel ezelőtt ide hozott egy kétes erejű üzlet. Időben szálltam ki s nem vagyok jó ember. Azért vagyok most nők között és elszigetelve a sziklákkal beszélgetve, mert hátha azok meggyógyítják a lelkem. Én nem ilyen életet akartam. Mindent megkaptam, még sincs semmim.

Az őszinteségem sziporkázásáért spagetti feltekerése a jutalom szicíliai különleges borral. A hölgyek felvetik az uzsonna után, nem járunk egyet Szicília kövesedett ösvényein? A mesémben semmi jóra fakasztó nincsen, ám az izgalmas. A legfelül lakó nőhöz kívánok menni s ezennel a beszámolóban különleges ponthoz is érkeztünk. Ahhoz, hogy mikor és miként hoztam már régen és nagyon régen egy akkor jónak tűnő rossz döntést. Nyargaló fásott talpak az emelkedőn s mondják a lányok, még Ők sem jártak legfelül.

Az éhes tekintet felnéz az égre, csak nem a bárányok bozontjára éhes. Hanem lehet, hogy az érkező kellemes szimat arcára. Azt ugyan látni nem lehet, inkább érezni. A megújulásnak nincs arca, de lehelete igen. A nyúl nyámogja már fűrészelve a füvet vagy még kotlik a tojásokon, hogy még finomabb illatuk legyen az asztalon? Amíg erre a kérdésre a választ a levegő a karjában eldönti, a fészeknek el kell rendeződni. A hölgyek a mai fehérnépek, csak gúnyát váltva illatot várnak és szabad ám a rögtönzött mű is. Ha valaki nem talál rímet, a hangulatot meg fogja. A lányok a frissítőt általában a nyakba kérik.

Ha megérinti a melegedést az éledező fű rügye, a nyúl is új lélegzetet muszog. És ez az a pillanat, hogy ránéz az órájára. Idő van? Ha igen, akkor tessék szépen befáradni neki a fészekbe. Csakhogy ez nem minden? Merthogy tojásoknak is kell lennie? S azokat ki fogja megfesteni? Hát nem a kékségbe érkező égbolt, hanem a dolgos kezek. Azon kacsók, akik várakozó tekintete ezen időkben kapja a felfrissülést. Jobb is a kölni, mint a szikvíz.

Rég vala az, hogy megrázzák a felhőt. De jön is belőle valami? Olyan száraz ez a szürke párna. Legalább néhány apró pehely legyen meggyúrható és a kéz számáradobható. Na, megdörög az a remény jéggé? Az se baj, ha a kristályok pehellyé szeldídülnek. Hogy így pihekönnyen formálhatóak legyenek gyúrásra. Autót meg kerékpárt lehet elfelejteni, ez a sílécek s talpak illetve hótaposók ideje.

A szemeket nyitja a szél nedűért, gyászol. Fentről is jönnek le a fák levelei erezetüket hullajtva. Felsöpörtetik a beton, de nem puttony érkezik. Csak a kedvetlen seprű és vörösbor mossa maga előtt a fehéret.

Kidurrant dugó szólal meg a lélekben, de ez keserédes harang. Félrevert hangjáték. A szív próbálja tartani az ütemet, talán segít is neki a cintányér. Indul a bujkáló fuvallat dallama és megszilárdul a dob búcsúztató áriája.

Az ütem ezennel halkuljon el, mert a szellő tölti az italt a dombnak és nyájasabb dallamra hűt az üveg. Az évjárat másik példányt is választ az alkalomhoz. Iszik a búcsúztatáson domb, telek és zegzug. Őt pedig magát aki elment, betakarja a szakáll.

(Tóth András 1976 - 2023. Élt negyvenhét évet)