Övegh Zoltán

Váltó állítja magát a sínekhez. Az úticél a part? Ha leghátulra baktat az utas, a ketrecek mögött farkasok vicsorgó mosolya. Ha nem ingerülten fújtat rá néhol pár csinos pulyka a dögös kezével s izzó gyűrűjével, a simogatást fogadják az éles fogak.

Lap s televízió szoba a járaton középen, úgyis alszik a vidék. Ez a csókok ideje más esetben, de a kietlen pusztaság szépsége nyitja most ámulatra az ajkakat és gyűrűzésre az ujjakat. Jani naptárba ír bejegyzést, a nap éppen rá néz. Ki nem szúrja a szemét, viszont jobban lát írni.

Gőz pöfögi az örömét, hogy tele a kazán. Koszos ábrázatában csókot kér s talán meg is kapta? A mozdony ugyanis bezakatol a vagonokkal szép járatokba. Morajlás visszhangzása a plafonon, a szerelvény huzata éri az első mennyezeti lámpát. Gyorsít a szív a verésén, mert a vezető most begőzöli az utasait kicsit a hegy gyomrába.

Másznak az árnyékok a kapaszkodón és a karfákon, a sínek ugyanis újra a szabadban vágtatnak. A délutánban.

Kacsintó szél sepri fel a sztyeppe alvását. Az antilopok szúrják a bokrokat, a gnúk kimért léptekkel néznek körbe a síneken. Ilyenkor mindig mosdik a testük. A tülkük is van, hogy fényesebb lesz.

Törzsi vezető a szavanna szélén tárcsa nélkül álljt int. Az elefántok a vonat előtt átkóborolnak, mehet tovább a szerelvény: árnyékot hozva a fáknak. Fújja magát hajókon a homok és ha kiszárad a száj: Megmossa sok eres kéz az arcát.

Felhajtott lépcső mögött a határ, az északi sziklás hegység kövein akad meg helyenként a zakatolás. Vadulnak a kutyák s szélesednek az apró völgyek. Jánost a gyermeke ébreszti, hogy a felesége farkasokat lát a felkelt holddal nyüszíteni. A délelőtt fent van, a reggel meg már alszik.

Ingázók hátizsákja botlik meg szakadékba, le kell utánuk rohanni. Van itt hozzá autó s szintén bringa. Mesések a hegyek mellett patakokkal csörgedezve a sziklák, csak vigyázni kell az értékeidre. Csatasorba állnak az ordasok, lassul a zakatolás. Kislányom buksija a derekamnál, hogy Ő is láthassa a vonyításokat.

Egykor feküdt le a hajnal, már alszik. A szerelvény motorja zúgásba tart, a mozdonyvezető nézi a szén útját. A kémény megkezdi pöfögését. A lány itt évek óta megedződött, lezser öltözékben: kész a jókedve. Széles mosollyal üdvözli az eltávozott reggelt, mintha tovább öltöztetnék Őt a barkavirágok a kikeletbe.

A szén tömve, rendben a helyén. Szivárgó emberek a vagonokhoz, szállnak fel lépcsőkön a kocsikhoz. Érkező kalauz keze nyomja a fekete csőrű kilincseket. A kerekek nevetnek, neki is egyensúlyoznia kell. Az utolsó szerelvény félig telik meg középiskolásokkal, aztán még középkorúakkal. A gőz az út végéig szárnyal a kéményből. Kevés lány van az utolsó ablakoknál, elmerültek valami magazin felbontásában.

Kettő jegyszedő kéri a jegyeket. Az egyik nézi azokat elöl, a másik hátul. Telített ez a járat s sok az ember. A zakatolás attól még nem alszik, indítja a jókedvet. Látni messziről, ahogy a tárcsás az irodához tart és lép fel a peronra.

Ez legyez fel most is a gondolataimból. A föld nem mozog, de a tekintetem igen. Nézés nélküli szemek e peronhoz közelednek, a vezetékek remegve hallgatják az édes zakatolást. Soha nem gabalyodnak egymásba, hiszen minden vonat s ügető szerelvény után begőzöli magát egy másik a menetrendbe. 

Változatos, akár a pályaudvarok utasoktól hangos csevelye.

Nyúlok a táskámért meg a lábomért, legalább az egyiket meg kéne emelni. A kapaszkodó Önként leereszkedik, ha hajlandó vagyok felnyúlni érte, csak hát annyira aranyos és megfelelően kényelmes. Ha elülted magad, akkor főleg.

Hív az ablak, pedig nem hallottam remegő zihálását. A táj indul előttem, a vagonokból csukódások dörömbölik be a kabinokat. Az ülések nem szólnak semmit, de néznek! Mint egy hegymászás, próbálom elhelyezni csomagtartóra a bőröndömet. 

A kalauz lemaradt vagy még odébb ténfereg? Látom már, igaz a dolga nem sietős. Utálom ezt, akkor is elő kell készíteni a jegyet.