Övegh Zoltán

A hegy cserben hagyja a nézelődésem, ezért oda zötykölődöm a szekérrel. Leskelődni szeretnék, megtámadom a tetejét. Az elakadásjelző háromszög kopog, kint ne felejtsem: most már mehetek?


Fürdenek a szirtek a tükör áztatta oldalakban. Nem tudom, hogy kapar - e a hintóm. Szerintem, nem. Annyira levesz a lábamról a friss fű illata, hogy az elvakított domboldalra fújja tekintetemet az ébredés rángatózó palástja.


Ellopja az ösvények alól a talajt a  huzat s darabos test hosszú arcát takarják a levelek. Azt innen még nem látom: milyen szélességben?


Az izmom odanyom a pedálnál és nézi a homokos tájat. Kettő vakondok túrásánál kell csak rántanom a kormányt. Rám szól a napi vetés, hogy komolyabban. Szemöldökömre szórják a port vagy a szélvédőkre s akkor nem lelem meg a bejáratot valami völgynél.


Elrántom a volánt és hallgatok a fújás édes női hangszálára. Hátizsákot, vizet s paprikát elő. Amikor a nap lefekszik a bokrok mögé, vissza kell érnem. Élményt kívánok meleg avaron csoszogni. Ha éppen úgy jön ki a lépés, az orgona sem zenél nekem a rózsájáról. Inkább megszúrja a lábom.


Felporoltam a környéket. Köd szeretne lenni, de ez nem így megy. A hölgy rezgésének indulatos suttogása emeli a lépteimet, a mászó gömb tüzes könyökölése meg a tekintetemet.


Amikor felérek, táncoló gaz s az ősök néma útmutatása fogad. Az utakon  rajzolt pöttyök s játékautók lélegzetei vonulnak. Észreveszek a törölt homlokom társaságában egy zugot, lehet még feljebb menni.


Ez valószínű, hogy az ártatlan gaz helyes szisszenése. Fent vagyok a királyok pántjánál. Nem érzem a lábamat, pedig végig velem volt. A fűzőm megnézi a homok szemét, én kendőre kötöm a szél kezét. Csúszó kavicsok szélén s gyönyörű ágak között keresztbe fonja karját a nap, fiatal lány vastagabb mellényre vált.


Nem hiszek a szellemekben, de akkor ki beszél hozzám? A gömb fenséges érintése szúr, de csak szeret. A tátongó mélység csodája megcsókol, az újdonsült csukám derékszögből farol. Félszomorkodásban pislogok, de nem érek haza üresen. Lefelé tartva a nő meglök, hogy: ha nem gyorsítok fel a közelgő napnyugta végett, nem jár se puszi se illat visszafelé.

Miért jöttél ide? A kincs bátor fénnyel lesz előtted.

Őrzött ereklyék ezek, de megleled? 

Itt megáll a langyos víz. Te csak tarts lefelé, a szurdokban.

Nem viszi az erőd a lábad? Ne vágj neki gyalog! A barna ház árnyékának tornácát keresd fel. Ha megfáradt a tested, le is hunyhatod e hajlékban a szemed.

E szilaj vidéken csak a vadak fordítják el ébredéshez reggel a reteszt. Rád leshet a közeli árnyék, evezővel megfontoltan vedd a patak vizét. Ha felülkerekedik rajtad az ár, elsodor a mélybe. Ne engedd magad sodorni a vízesés szélére.

Bölcs voltál és rövid időre, de tábortüzet csiholtál? Melegedhet a tested, ha testesen megáztál. Ruháid is élik át a száradást, mert errefelé gyakran járja a szél a túráját. Ne vedd le viszont a figyelésed a zúgó, duzzadt patakról. Ne hagyd, hogy elvakítson a szikrázó fény. Az ösvényeken néhol rád csepegő kátrány elől óvatos légy. A ládát szűk gödörben kajtasd s ha a nyoma eléd tárul, hátra mindig pillants! 

Hogy miért hagyom ezt ott, valamelyik szirt szélén? Én már nem nézem sokáig e vidék szép mindenét. Volt amikor még erőm teljében jártam be minden út néhol elbújó szegletét.

Kérlek, halljad meg az ujjam mutatását. Megfeszül az erőd? Tarts ki a hidegben! A fogaid csikoroghatnak, de nincsen már messze a győzelem. Megvan még az eszméleted? A hűvös erdőben markold fel az értékeket. innentől már nincs szükséged a szamár létrájára, elég egy ártatlan arany mankója. A sok irígy ember végett napnyugtáig a szikla szélétől a főútra s hazafelé tévedj!

(Forrest Fenn műgyűjtő megtalált kincse Santa Fe-től északra, Észak - Amerika.)

Férfi illattal van a vonat beszórva. Fel nem kiáltanak a hölgyek, de szóváltásba keveredve szimatolnak. Bepároztatott nyulak füle kéri a helyet egy bársonyra. Az egyik félig fehér, a másik részben szürke.

Befújva levegővel a kabinok, még a mellékhelyiség is finom: szimatos. Szalonban utaznak a nyulak? Az azért nem, de a felszálló hölgyek közül sokan el vannak kápráztatva.

Sápadt arcú vonat orrát mossa a nap kékre. Friss villámzivatar után éppen békülnek. Fehér bunda énekli bojt húrjain a zakatolás dalát és néha szövegel. Az utóbbi érdekes, mert az acél haladásában eltérő hangbetétek nem léteznek. A nyúl dúdol és komponálva nézelődik.

Kettő megálló csak néz ki a szájából, a következők közül valamelyiknél meg a nyulat a szemhéja kelti az alvásából. Betömörült az utastér, de le kell szállni. Telefon csörög az állomáson s a fülkéhez kell állni: Majdnem jó helyre pöfögtük el magunkat, csak el kell zötyögni az aranyos nyuszival egy megállóval arrébb.