Övegh Zoltán
AjánlatSötétben a bérc
A fű szálai elmennek altatni a gyökereiket? Őslakosok térdelnek a fehéren tündökölő karjaiban. A fekete hegy nem mászik az éghez, elküldi érte a kolibrit a verem felett. Nem ittad le magad? Akkor láthatod az éj megérkezte után, hogy ez nem zsákutca.
A szesz mutatja az aranyat? Azt nem, de egy ázó várost igen. Akkor is, ha a nap nem kívánja szemek elé tárni. Nem fél a kezed? Keresd fel a sast s kurblizd meg a szíve motorját az erődben lakozó karral.
A nyomodban loholhat az illat, csak nem látta ezt egy jó nő? Óvatosan, de nézz hátra! Miről szól majd holnap a világ? A lábakat szedni kell azért az omló sziklán. Nem jut haza a láb, mert nincsen meg le a rogyadozó lépcsőkön a járható út. Erre növényzet nem nő.
A dicső múlt mégis utat tör a jövőnek. Szétázva, de lehet úszni haza! A törtető penge ész harcol s neve fent marad? A teste bizony, vízben ragad. A nyom megvan, viszont: az elme csendben nem hord hírt a másnapnak, sem a jövendőnek.
Rőtbarnával elverni a pénzt egy kanapéra? Ki is kell azt próbálni. Firkál aláírást a kéz a könyvre. A mosoly festi a szikláknak a reggel csobogó fényét, mert: itt mindig zuhog a víz!
(National Treasure: Book Of Secrets. A Nemzet Aranya 2.)
Pál ideges az érettségin
Nehéz a lépcső, ha a korlátja nem visz fel. Élénkdíszeleg öltöny alatt a nyakkendő, a vizsgázó kedvére való a tétel?
Lány a szoknyája alól lesi a megtöltött puskát, de fiúnak nincs ilyen.
Ki szeretnél menni enni s a torkod is kezd sivataggá válni? Az egyikre elég az idő, a másikra nem (Ülj hátra, aztán nézz a tanárra). Jelentkezés kiírásra, kinek elég öt perc a táplálkozásra?
Kimegy a jelölt kézmosásra? Ott is nézik a derekát fájlaló időt. Ezt hogyan lehet kibontani? Ilyen egy bonyolult füzetet. Az eszemet megcsavarja, de nem hagyja szabadon íráshoz a kezemet. Előbb megoldok egy másodfokú egyenletet.
Elmenekültek az ismeretlenek, a munkának nekifekszem. Ezért most jár nekem egy rétes. Egy tárgyat éjjelig elovasok több mint ötvenszer. Annyira érdektelen számomra, hogy semmi nem marad meg a fejemben.
Az asszony kivágott matróz zubbonyban lekenyerez egy tanárt, mert egyből nem tudott készülni. Kidumálja magát. Várható volt, hogy telefonszám kézbe csempészését elutasítják. Megvan neki. Ez a lényeg, hogy nem tették ki a szűrét. Feszültséget oldandó a falnak teperem. Kiváló ajkak ezek. Fiú ilyet ritkán mond ki, én bizony őt szeretem! A szeme égeti a szenvedélyemet a zsigereimben. Nem hajtja a késztetést bennem! Ez majdhogynem igaz szerelem? Azt hiszem, erre mondták nekem a napokban: ezt érezni kell!) Abban nem vagyok biztos, hogy Ő szeret. Azt csak Ő tudja!)
Nem rejti a testét, a folyosón a már végzettekkel így beszélget.
Én még a kínpadon szenvedek. (Magához ránt a karja. Feltölt energiával az érintő csókja. Mint amikor egy férfi a kútnál az autóba gázolajat tankol.) Nyitom a terem ajtaját, már foglalom is el a helyem.
Az előjelek jók, a történelem az, amit kedvelek. Valaki a mellén hordoz engem? Azt húzom ki, amit szerettem volna. Közepesre végzek, mert a bé tételhez nincs elég ismeretem. Az elnök tudását elismerem.
Tükröződés a sziklán 3.
Rútnak gúnyolja a rossz nyelv, pedig nem az. Láttad már a partjait? Vezet a távcső. Itt senki nem lök bele a vízbe, mialatt tűnődsz. Édesen fodrozódik a tó, mert csak ritkán hullámzik. Autó erre nem jár, de nem is ez ennek a tájnak a sokatmondó és átható szelleme. Talán a jövőben járható lesz járművel, mert mintha e hegy oldalában széles út épülne. Pipacsokkal van szegélyezve? Szép!
A pap alakja itt, államok határán megáldja a tavat? Fehér csillogásban úszik a vize. A neje virágokat rak csokorba.
Zerge vonalai a túlsó, messzi sziklán? (Kezem ügyébe kerül némi túró a nejemtől. Most ne! de elfogadom. Jó, édes és ízletesen van cukrozva. Finom!) Majd később, ha hív a napóra. Nincsen nálam semmilyen kantár.
Aranyásó dolgozó keze barátkozik az árnyékkal. A hasadékból érkezett, ahonnan vad folyásban érkezik meg ide a patak. A partok hozzák neki a híreket, hogy értékes érmék vannak az egyik erdőben. A tetőn haladva felfelé, arc int felém s betűt illetve szót formál. Talán régebbi időkből: a tó neve lenne?
Szép nádast nem látok, de ez nem az alföld széle. Nézelődni s felderíteni jöttem, nem károgni. Még egy betűt dobnak ki a fák, akarom mondani az ide evező lágy áramlatok. A negyedik betűt, ugye én kell adjam hozzá!? De most mászok.
A méretes tó hozzám szelídül, felértem a zord sziklák tetejére. Nem nézek le. A tériszony utálja, ha óvatosan lépkedem. A feleségem meg azt, hogyha fecsegek. Az Ő kedvéért szeljük át a túlsó hegyek nagy ligetét, ott nőnek való; lényegesen járhatóbb a terep s nincs megtévesztő zerge (kinevet engem, de én nem sértődöm be). Jól gondolhatja, mert ott elfekvő Őz alakjába vannak burkolva a szájamat elámító fennsíkok (Csak ámulatomban lejjebb ne zuhanjak, aztán kong a fejemre az érkező toboz. Nem túl egészséges e szirteken megbotlani vagy rossz helyre lépni. Az biztos, hogy nyájas és tereli pihenésre a szemed, mindig szemezz a kövekkel!). Még azt is állítja az asszony, hogy pislog. Ez nem szebb vidék, nyíltabb. De imádja a csizmáinkat!
Tükröződés a sziklán 2.
Ahol a hegyek nyugdíjba vonulnak, a sziklák kezdenek új életet. A tűlevelek ébredéshez bökik az eget, szúrja magát a forrás a tóhoz. A szemközti szirten arc képét formálva, fenyők törzsei nőnek.
Hallgatózó hal kopoltyúja veszi szárnyai alá a csermelyt a hegy tetejéről. El kell jutnia az igyekvő cseppeknek a gáthoz. Ráncosodó tigris komor mosolya ássa a sikerért a medert. Lovak bölcs szelleme fogja vissza a sziklákat egy szirtbe ágyazva. A nyergük odafent nem fázik, a kőomlás megállítva?
Szivárvány fáradt szeme a szurdok nyakából, nézi a kopoltyú mellett gyülekező árnyékot. A szurdokon túlra nem kell ládával gyalogolni, az egy másik tábor. Árnyakon alszanak festett kőtömbök s szirtek legyezik őket. Falusi gorilla szobor arcmása óvja a durva vetések kihajtását fennsíkokon.
A sötét bércen 3.
A megizzadt gondolatokba srófolt elmém piheg meg s lélegzem fel a kicsiny szögű emelkedőre érve. Barna és egyenes hosszú hajában várakozó nő a kisgyermekével a levegőért nyúló fa alatt. Nyílik a kapu nekik szembe, ők mennek be a családhoz, itt hirtelen nőttek ki a házak a földből?
Kulacsom a felére soványodott. Még van, ami húzza a zsákomat. Jó errefelé hölgyet s embereket látni. Azt hittem már, hogy kihalt. A fű el van néptelenedve az ágyában, de még kihajt. Száraz folt az út szélén, akad itt remény. A póznák a fehér pipacsokat nézik s gyöngéd kezein a vasút is éled, de mi változott meg itt? Amióta nem hozott erre a szél? Nagyjából, harminc éve.
A levelek csípőre tett kézzel szórakoztatják a fákat, a ritkás korona az érkező felhőket billegteti. Nincsen ösvény, ami összébb húzná a kiszélesedett utat és a hegyre vezetne. Megkopott tábla a vonatok átjárójánál, legutóbb egy halvány sín volt letéve.
Gyülekező felhők s fehér, betetsző foltok a domb oldalában. Talán van valamicske út. A fröcsögő kútnál borhoz megtöltöm a kulacsot és akkor a mellettem érkező morgás bajuszától vezérelve az árnyékok lökik a tenyerem, hogy: indulás. A szelet elvitte a csend. A pihenőknél szállás mellett pumpa kell a laposodó első kerekemhez. A drótszamár mindenhová elvisz.
Szaporáznom kell a lépteimet, a vállamon ugyanis már kopog az eső pajkos tündére. Tetszik neki a nyakam. Csak a tetőn lelek lakra s régi pumpa, de akad! A nap itt van, de az eső leszakad. Van egy pár könyvem, olvasásra kiülök a teraszra. Azt mondja a fogadós elalvás előtt: Ez lehet, hogy az éjszaka közepéig esni fog, illetve ezen az oldalon többet rálátni a tájra. A szobámban üdvözöl az oldal meg a dumagép, mesélő tündér. Be kell csuknom az ablakot s beljebb jönnöm, mert bevág a szép szőnyegre az eső.