Övegh Zoltán

Ha nyer a remény, az ördög nyer. Ha veszít, a pokol emészt fel tüzével. Ha egyik sem? Az a mennyország hibátlan fénye lesz. Nem szeretem Őt, de fontos Nekem. Különben is: Én adom a lapokat, Ő meg csak játszik. Az Ő szempontjából ez fontosabb lapjárás, Én csak tanácsadó vagyok. Van, hogy a szépség illata is fontos az embernek a vágy észveszejtő bájolgásában.


A józan elme sületlensége, hogy itt lovon sakkozol a futóval. A király rosálva be van mattolva s nyálban csókolózik az idegrendszerem a köröttem fellelhető igaz komák csevegésében. Ütlegelés a vállamra (így magamhoz térve), fáradjak csak be oda. És az a hely hol van? Azt mondja a pofás sör gőze, tudom Én azt!


Ennek annyi értelme van, mint amikor zsebkendőért nyúlok és elfogyott belőle a bontatlan példány. Elapad az idegességem, de még nincsen felengedve a reményem és csevely a pattban lovagló szemeim előtt. Feláll a férfi és megy? A csók azért elcsattan s ez nem szájpuszi, most pedig rám nézve int a koma: ugye nem kell kérvényt benyújtani, hogy Én váltom Őt a pamlagon?!


Kezdek boldog lenni, de ez csak langyos öröm még. A kikutatott dekoltázs kilátásához lesimuló farmernadrágom ereszkedése ez és rögtön az Ő szemébe kell nézzek a szövegelő dekoltázsa után. A kezét nyújtva kérdezi, jöhet az új király? Az előző meztelen lett s szabaddá lett a terep. A fehér kezd és az Én vagyok. Mert mi is történt, amiről Én nem tudok? (Mielőtt átölelném és megcsókolnám Őt)


Az úrral elváltak útjaik, a férfi visszamegy a feleségéhez. Elhidegült házasságot is újra lehet csiholni. A lány azonban annyit mond még, e komámtól gyermeket hord a szíve alatt és kérdez. Nem, ne vetesse el. Hozza csak a világra, ha meg kívánja tartani. Az átölelésemre készül és a lényeg előtt mondja, a következő menetre Nekem: megnyitja a küzdőteret. A tekintetek párbaja az arcban indul, vegyem Őt birtokba!

Különös csalinkázás a szenvedély hánykolódása a vágyban. Az ördög kedvére játszhat, a pokolban meggyötört lelkek pedig állandó játékosok itt. A mennyország ritkán kerül ki győztesen és akkor is: porral kopogtatható a kényelmes gyönyör könnye. Ilyesféle érzelem kóborló érzése perzseli a belángolt ösztön megtört gyufaszálát miközben a pókháló szőtte lámpa megporolva magát megfújja a maláta gőzét és fejet csóválva győzelmet mutat.

Nincsen maradás, szóval pakolás s akkor mi is van most. Azt mondja a belógó fürtje, nem adtam Neki elég időt. De Én senkije nem vagyok Neki és alul is maradtam. Azt fogja be a fülem, hogy ez nem igaz. Meg még azt, hogy a megtévesztett vesztest megilleti a párbaj. Én értem, hogy Ő mit mond. Feltárná nekem, hol nyerhetek illetve micsodát? Feltárja az illata szalonját s üljünk egy kényelmesbe, vessem be a fegyverzetemet.

Ez önkéntes mérvadása a lélek vérének és fáj a vérzés egyre több cseppje. Nincsen folyékony biztosíték arra, hogy a bizalma beenged a szívébe. A szeme akár egy ravasz, kék szemű rókáé és kertelés nélkül csatára biztatóan beszélő dekoltázs ez. Egyetlen előnyöm, hogy hazai a terep. Győzköd, hogy ráér s építsem a másik mellé a saját védelmi gátamat. Az ajka el kívánja altatni bennem a kételyt, indul a menet. Nem azért foglalkozom Vele, mert megérdemli. Hajt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne. A többit elmeséli a kobakjaink összeérése s az 'azok' felett megjelenő fagyöngy, amiképpen csillámot szór az egybekelt flörtre. Nehéz ilyenkor elengedni a másikat, amikor bizonyítani szeretne: és mennyei a nyelve.

A tiszta érzésekkel az a tompa mosoly izzadásában és helyenként felfoghatatlan tudatlanságban tudvalevő, hogy senki halandó iránt nem tartozol beszámolóval a bűntudatról. A járműből kiszállva meg a verandára felérve üzenet Tőle, hogy az ajka éhes s a lelke viszont üres. Megetették a benne vaj kente vágyat, ismételten a szíve érkezik Hozzám és fogadom - e? A lépcsőkre felérve az ajtóknál vár, hogy nem is vagyok olyan szemétláda. Ő viszont azt érzi, azért csúnyán bánt Velem. Egy apró, jelzés értékű pofont lekeverek Neki, majd csókra nyitva ajkát megvezetem az elméjét. Ezzel jelezve Neki azt, miért jött ide?

Adok megint egy apró pofont, amíg elbeszélget az asztallal a tekintete. Nem jön többet ide vissza, csak ha Én is itt vagyok. Az a csók igaz volt, amit pár napja adtam neki? Mert Ő a sajátját bizonytalan magabiztosságban adta. Ja, hogy az egy sörös habban 'úszó lövés' volt? (mitől sárga lett a tompa arcom?) Kérdezi, mitévő legyen? A komája életet veszejtően csókol, Én viszont foglalkozom Vele. Nem tetszik Neki a válasz, mialatt a kávéját kézhez emeli. A szememet hiába nézi, úgyhogy az ajkamhoz 'fordul'. Az se fogja helyette ezt a helyzetet megoldani.

Ez a hajó bármikor elúszhat, mert égett zászlók szimatát érezni a lelkem pihenni vágyó kamrájában. Azt mondja, egy érzéketlen szemétládának tartja magát. Üresfejű fruskának, mert Én egy ideje foglalkozom Vele és 'azért' alig egy pár cseppnyi folyósodrást tett. Miképpen tudná ezt jóvá tenni s a tekintetébe étkezve maga elé mered, vétkes szív ül előttem és a feloldozás a dombi beszéd lejtőkre tagolva?

A dekoltázsa ruhában 'beszél', hogy az ajka szemem a tekintetem gondolatát nyaldossa. Módos heveréssel pásztázik a kávé nyújtotta sör után a testem adta fotelba, itten maradhat ma? És módozatos szájak puszijával a szívemre nyomba őket a pillanat türelmében kívánja érkeztetni a választ. Minden lélegzete a lélek korholó fehérneműje az előttem szálló por érzékiségében.

A lélek árvize nem árad, mert annak parttalan a medre. A sodrás bizonytalan természete bármikor hullámozhat a homokra megzavart homokszemet. A beszennyezett hab felett az ég húzta apály felhő vonta dagály gályájában hűsít a szemrebbenésben enyhülést. Jó lenne már tavat látni és a nem zavart bodorát a szemmel meghinteni. A kavics odahajított teste is hiányolja az időnként létező folyó zajló arcát.

Igen, létezik a gyönyörködésben fészkelődő folyam és abban szokott pancsikolni a lélek: minden rezzenésében. A szenvedély azonban másnak csobbantott a győzelem számára (a parázslásából), csattogóan zöld füstű tábortüzet. Nem az édes ajka kell, a szeme érintésére éhes az arcomon viselt tekintet. A lelkem éhsége nem száraz, erősen melegen az unottságban reménykedő.

A rövid haj a borzolásában a nap fésűjében megfésültetik és a koros délután kormol a felhő látogató járásában dörgést. A lelkem a zivatarban reng s járuljak Őeléje. Nem úgy volt, hogy elvesztettem a csatát a dicsőséggel szemben s a megtépázott zászlóm elégetve? Még most is füstöl a rúd ruhája. Na, nyomás az ivóba és a kíváncsiság fúj füstöt az arcomra.

Itt nem várható boldog vég, mert látták Őt azóta smárolni s az Ő karjaiban. Megérkezve nem kertelek, de a szemébe nézve: miért jött ide? Tudja, hogy odalettem érte. Miért jön ki akkor ide, mikor: ott bent mindent megkap, amit csak az Őt éltető vágy kíván? Átölelve letámad, hogy Velem is ildomos foglalkoznia és a lelkemmel. A jók van, hogy: a pokolból jönnek, ám nem mindegyik hátsó szándékkal.

Elhaladó szekér a négy lábán porozza fel az utat és a szem 'tükröt vesz elő nála'. Igen, erre tanítottam Őt. Akit Ő fontosnak tart, nézzen a szemébe! Ez a tekintet fogad, miután az ajkával forrón köszönt az ajkamra. Ám ezúttal bemélyítve érzelmeit a 'homokos parton', megkereste a 'tiszta habot' ott lentebb s a lelkének vágott egy 'nagy szeletet' magának. Avégett, hogy megsimogassa módosan lent az 'l' betűjét.

Én is szeretem azt a szót, hogy nyelv. Most pedig bökje, mit akar. Úgyse engem szeret. Én odavagyok a szemeiért. Már megint a kibontott ruháját mutogatja, hogy 'az' jelent - e még nekem valamit? Mostan én adhatok ilyen 'előző' puszit. Megadom neki a választ s elgondolkodik, hogy mi lenne a helyes cselekvés.