Övegh Zoltán

A lámpánál vagy a kereszteződésnél jobbra? Ha erre jár az utazó, ez nem is olyan mindegy. Villany rendőr nincsen, közlekedési csomópont az van. Most akkor merre is kell menni e stop tábla mellett?

Szép arc leomló szőke hajjal, ápolt rúzzsal. Mellette göndör barnás fürtök gombolatlan fekete kabáttal és kékkel fedett bájakkal. Csakhogy így nem riasztják el a hőn áhított fiút? A tükör előtti többszöri fohászkodás átkozott Máriához biztosan nem kiút.

Az ígéret földje északi pontján megtörténik az, ami a szemünk számára magyarázat. Az elménket azonban nem elégíti ki. Parfüm vezet engem az orromnál fogva? Mióta adja itt minden állomás ugyanazt a műsort, kapcsolhatok bárhova is?

A két lány egymást vádolja a történtekért, amikor a falióra elüti az éjfélt. A szeretett srácnak nem kell egyik sem. Se szokásos modorban, se megszállva egy szikla szélén. Megérkezett Ő az égre és a lányok mindenre emlékeznek, azonban bűntudat ül a lelkükre. Ideje távozni, mert növekednek a visszautamon a fejünk felett a kráterek.

Azt nem is mondtam a társamnak, hogy túráztassa a kerekeket. Ennek tényleg semmi köze nem volt a sátánizmushoz, dacára a sok intő jelnek. Amikor az égitestek állása elér egy helyzetet, az felerősíti az ember hibáit? Ezen gondolkodom, mialatt elhagyhatjuk e közepes város útjait.

(Wikka. Dana Wheeler Nicholson előtt tisztelegve.)

Az életkedvem holt. Az élni akarásom viszont életet adó. Testemet erősíti a szívemen viselt sport melltartó. A barátnőm bal válláról lecsúszott pólója a déli trópusokon köszön az égnek és a végeláthatatlan tengerhez hajol a korlátnál. A gyűrődő habok eveznek a hajóhoz és a pánt alá spriccelnek üdvözletet a dekoltázsa fekete kosarába.

Én tartok a mélységtől a nőiességem minden dobbanásában. A fiúk merülnek elsőként és kapjuk meg a maszkot a palackokkal, öt méter mélyet kellene átvészelni nyitott kabinban s lágyan fogja derekamat a jó idő. A levegő kellemes ölelését váltja a hullámzás alatt élő szűrődő fény az arcomra. Csak az élet hangjait hallani, nagy fehér cápa az első vendég nem messze az öböltől.

Fel szeretnék jutni csak nézelődni, hogy a barátnőm lent lehessen ragadozó nézőbe. Ehelyett sajnos úszás mélyebbre, mert a rögzítőkábel elszakad és ragad minket fenékig a zuhanásba. Egyre inkább nem látunk semmit és a törött fémdarab belegyógyul itt a fenék alján egy szirt kövébe. A kijutási utunk vissza ezzel rövid időre elvágva.

Milyen mélyen lehetünk? Mikor legutóbb a számlálóra néztem, harmincat mutatott. Negyven alatti ezúttal az érték, a homályba csökkenő fény lepi el az életünk. A nyomásmérő nem csökkenhet ötven alá, szabaduláshoz nem fér ki a test teljesen haladáshoz.

A buborékok közlekedő zengése az egyetlen hang, tapasztalatlan búvárként e félresikerült merüléshez könnyelmű voltam. Én nem merek kievickélni a fenék szüntelenül ázott homokjára, addigra a barátom kiássa magát és tér vissza mindössze egy szerzett zseblámpával. Meséli, hogy nézelődés alatt a nyomába eredt egy cápa. Az én vendégem ezalatt a ketrecet szétfeszíteni kívánó másik példány volt, de csak kitágította.

Fény a távolból velünk szemben. Mozog, azonban nem békázik el egészen hozzánk. Huzal közeleg fentről, akasszuk bele a ketrecbe? Remeg a testem, a lelkem tartja magát. A szívverésemet is elnyomja a pulzusom után a kifújt levegőm felfelé guruló buborékcseppje.

Korai az örömöm, pedig a sebesség nyomásával emelkedünk húsz métert. Leesik a sérült házunk újra és könnyebb sajnos a palack a vállamon. Fázom s nem látom a medert, a hajó kapitánya dob nekünk idele fegyvert tartalék levegővel. Az ujjamat megvágom véletlenül, segítség nélkül a további oxigénhez hozzájutok és nagyokat sóhajtok.

Letelik a félóra, hallucinációban kimászok a társammal a sérült kalitkából. Segítek neki szintén fáradt levegőt cserélni az új lélegzésekhez. Megküzdök az életemre törő cápával és jutunk fel a hajótestre, de miért halkul előttem a kapitány hangja? Ébredek a kábulatból, fáklya gyújtásánál van körülöttünk három tiszteletkört úszó cápa s szerencsére csak néznek minket.

A nitrogén végett félre beszélek, ezúttal azonban lámpa helyett férfiakat látok. Csak hallok dolgokat, mert engem jobban kell fogni szállításhoz s állítólag visznek minket fel a felszínre. A nyitott szobánk az öböl külterületének alján marad a homokban? Tartja valaki a testemet és nyom felfelé, gyakorlott búvárok kezeiben emelnek minket a percek.

Némelyikük kezében szigony, engem át kell fogni a nyomás okozta sokk végett. Őt elég kevésbé segíteni s inkább kísérni. Ő látja a fényt, akkor másodpercek kérdése és felérünk az áramlat érintésére? Tisztul a fülem, a látásom, a tudatom azonban még nem, egyenlőre erőt kell adnom magamnak a nap sütésében lélegezni.

(Negyvenhét méter mélyen 2017)

A csillagok holtak? Soha, még a tenger felett sem. Lehet fényképezni a víz alatt? A repülő sellő a kitárt szárnyaival a tükör széles felszínén rossz előjel.

Legalább egyszer látni kell a ketrecből mindent, de nincs többé fotózás. A sárga búvár fényképezőt halnak nézi egy cápa állkapcsa. A lélegzet és a tekintetek pásztázása mutatják a tájat a buborékok görgő hátán. Lélegzem s olyan a tripla lélegzetem e mélységben, mint három medúza.

Mi történt? Felhőket képzelek a búrámra. Tempózás a mederben, alig jut le ide fény. Iszkolás a ragadozó elől itt a hátam mögött, van egy szűk barlang!

Szép kék a szikla széléről minden, de honnan jöttem? Még a tengerfenék sincs meg. Ahol semmi nincs a lábad alatt, egy békázó sem bóklászik biztonságban. Húzzák fel a ketrecet s ez már harminc méter, azonban nyomás támadja meg a vezetéket. Képzeleg a gyönyörű szemem a mélységben uralkodó nyomástól és barack palackokat képzel. Olyan éltető erre lent a fény, a mozgó pilláim mégsem látnak semmit. Egy vagyok a mélységgel, a barátnőm felett cápák köröznek. Megússza, azonban egy példány átharapja a merülő mellényét. Átkötve a palackom, újra lélegezhetek és így ez a levegő friss! A beakadt lábamat kellene még a sérült ketrec rácsai alól kiszedni.

Egy fáklyának annyi, hogy került ide három húsevő nagy hal? Azt mondják, dobjuk el a mélybe mellényeinket. Egy nem adja fel, éppen a jobb lábamat kóstolja. Manót hallucinálok magam elé, nem csuktam vissza a rács ajtaját e bénult kézzel. Ezek igazi lámpa fények? Olyan nehéz elhinni, férfiak emelnek minket.

Szigony szúrta a kezem s egy fáklyának és sajnos egy társunknak is annyi. A parti őrség vállain, érzem a vállamon a mély helyett a felszín hullámait. Világosodik, csak emlékek maradnak lent. Ez a hajó oldala immár, legközelebb nagyobb teknőről merülünk alá! Azért, szép volt a nagy tükör alatti világ!

(Negyvenhét méter mélyen 2017)

A nagy óratoronynál tanyáznak, fészkeik is ott vannak? Amíg őrzik a tornyokat, futnak  mutatók és áll a királyság. Szárnyassal s rágcsálóval tartják őrségben a strázsákat. Akkor mégis mi készteti szökésre a madarakat Londonnál?

Mélyebben nyugszik, mint ahová cápa lemerészkedik. Rúd aranyból, hivatalos farkaslány iratok, a legfényesebb és keményebb drágakő s az óvilágból származó bankszámlák maradványai talán épségben. Ez levegővel áttolhatatlan mélységnek látszik, terebélyes mocsár is terpeszkedik e tavat övezve. A dombokon lakó emberek asszonyokhoz, szomszédaikhoz battyogva érdeklődnek helyenként. Keresve a szeretteiket, hogy talán a kutatásból hazatértek és csak megpihennek egy - egy útszélen.

De a barátok kereső szavai nem minden esetben tudnak a reményt kereső arcoknak biztató mondatokat adni, amikor a tó hideg. Az arany csábító a sós vízben, azonban az iszap terjedelmes s akkor még ott vannak az idők során megviselt fák törzsei, és fél templomtorony mély után jelentősen nő a lélegezhető levegő hiánya. Csak úgy nem lehet kutatni semmi után a hegyek övezte tóban, a hatóságok kedveznek a környezetvédőknek. A bizonytalan hírek hallatán egy asszony a két lányával akkor is bizakodik, a férje és fia tapasztalt búvár.

A békaláb persze, hogy zavarják az élővilágot. A faunát, s intő jel sajnos, bő egy tucat főnyi lemerült vadász a javak után már nem jön fel. Az ott, lent, bóklászó kalandorok elkeverednek a láthatatlan gallyakban s az összemosódott, egymásba gyűrűzött hínárok is kegyetlen ellenségek itt a mélyben. Hiába az elszánt értékeket kereső a fényével, ezen elemektől a tó mélyén semmilyen zseblámpa segítő forrása nem védi meg.

Érkeznek később önjelölt vállalkozók és mit találnak? Egy faláda értéktelen brit bankjegyekkel, német titkos papírok s elorzott germán értéktárgyak. Bő fél évszázada teherautók érkeztek ide német katonai jelzéssel és ürítik a tóba ami van a platójukra rakva hátra. Mesélik a falusiak, a tagadás ellenére azok biztosan rabolt aranyrudak voltak.

Állok fel könnyes szemmel, mert a férjem esztendők lepergése óta tapasztalt merülő a mélyhez. A fiam tőle tanult mindent s itt nőttünk fel a szirtek, a víz, az erdő meg a dombokkal és hegyekbe vájt odvakkal ismerkedve. Én is láttam katonai teherautókon közlekedő németeket tavunk közelében még gyerekként, de milyen rakománytól akarhattak megszabadulni ilyen sebesen? Azok a kincsek mik lehettek? Nos, biztosan nem bajor sörösüvegek.

(Hitlerék lopott aranya. Ki fogja megtalálni a mesés vagyont? /Kincs, ami nincs?/)