Övegh Zoltán

s adom neki a tejet meg a cukrot. /ÉBREDŐ BUDAPEST 8./

A köd láncán felkelt a híd, lábait a folyó mossa. A város, pizsamájával az ágyban és gőzölgő kávé illata száll orrához. A pára betakarja szivárványával a kanyart, hátrébb gyalogolva. Csúccsá magasodó hegy, szintén kel az aromára.

A sétahajók még alszanak, jelzésre várnak? Ez a kora reggel vége. Itt előttem, a levelek is sárgán s tarkán éledeznek. A bérc fekete tekintete útra küldi kezeit, simogatja a többsávos felületeken, autók ezreit!

Uszály árnya a mederen. A párafüggöny az algákon felszínre emelkedik, a folyó is még csak éledezik. Ezek a kora reggel percei, melyek nézelődnek a sár bércéről?

A dér a havat kacatokban helyezi épületek tetejére. A reggeli csillag, minden cseppjével, kelti a Gellért hegyet. Homályos fenyők élednek kábulatukból a kanyarban. Kilenc perc kell még és a templom órája elüti a hetet.

Északabbra a dagonya oszlik s belelép nadrágjába és cipőjébe, fűzőjét köti be e folyó. A buborékok eltűnnek, habokká s örvénnyé lesznek. Beköszönt a sodrás a reggelbe.

Az este hangtalan érkezése. Társunkról kegyelet lerovása a csendben.Fénygömb virága ad esernyőt a falatozónak. A központi fiú kijáratánál tűz nélküli szekerek sem adnak benzingőz zajt. 

A portás az eredeti bejáratnál szotyoláját fogyasztja és ablaka mellett a csellengőkre vadászva, kedvenc sportújságát lapozza.

Az emeletről kísér a lépcső, számonkért a tanárnő. Vörös toll végigment a papíron, barna kapuhoz lány fehér blúza s barna haja társul. A telefont elnyeli egy iskolapad. Az ügyeletesek súgnak, ilyen nem létezik még ma!A feladat tárgya ugratja elmémet, mert végtelen számú megoldás kerülhet annak tükrében felszínre.

(Minden új kezdett sor egy-egy történése az emlékezésnek, de egy helyszínen. Tehát ez három álom!)

A markom fent van, lábam a korlátot böki. Tekintetem a távolban a lopakodó napot nézi.

Nappal van. Mégis olyan e moraj a villanó reggelben, mintha hajnal lenne.

Az ország házának búbja tiltakozik a gúny ellen és a villanásnak útját állja.

A víztükör fázik s szürke algák rajta. Alattam megrepedt a korlát, pedig nem is szorítja talpam.

Engem kérdez az izzó arc, miért kormolom fel alvásából? A választ a kupola előtt füstölgő bárka rejtheti, hol a délutánba fény gyúl. Kacsa csőre parázslik és megindul.

Várban fáklya s erődítményben katonák (vagy huszárok?) szeme nyílik. Tolja le magáról takaróját, a budai vár?

A vasmadár szárnyalásába kezd, mert a kezdődő reggel meglökte. Megzavarta a felhőket? Az lehet, de ők ezt nem vetik a szemére.

A köd a Dunában megfürdik, aztán megszárad és az országházhoz kúszik. Balra kalauzolnak kezei, amerre most az éjszakában maradványa nyújtózik. Akár egy nyugdíjba vonult vulkán. Árnyékba borul, az éj oszlatja jobb partját.

Borongás úszik a vízen és e takaró most szárnyai nélkül repül a csúcsok mögé. A pára eloszlott, tüzes gömb nyitja az ablakokat. A folyamban sétahajó kelti a nyugalomban alvó vizet.

Elhever a távcsövem, sas rúzsozott csőre maszatol. Felvonó sínjén lehagynak a kabinok, a vörös falak lépcsője ásít a lánchídra.

A felhők nem engedik kibújni a napot, ne ébredjen még a folyó!

A forgalom indulását dörgeti, a kanyarok kelnek ágyukból.

A munka ideje alszik, a víztükör a láncokban megakad. A fellegek árnya meglátja önmagát a habokon és keléshez csörögnek a láncok a hídon.