A mélység sötét

MotoszkaDaniel•  2022. június 2. 21:13  •  olvasva: 31

Az életkedvem holt. Az élni akarásom viszont életet adó. Testemet erősíti a szívemen viselt sport melltartó. A barátnőm bal válláról lecsúszott pólója a déli trópusokon köszön az égnek és a végeláthatatlan tengerhez hajol a korlátnál. A gyűrődő habok eveznek a hajóhoz és a pánt alá spriccelnek üdvözletet a dekoltázsa fekete kosarába.

Én tartok a mélységtől a nőiességem minden dobbanásában. A fiúk merülnek elsőként és kapjuk meg a maszkot a palackokkal, öt méter mélyet kellene átvészelni nyitott kabinban s lágyan fogja derekamat a jó idő. A levegő kellemes ölelését váltja a hullámzás alatt élő szűrődő fény az arcomra. Csak az élet hangjait hallani, nagy fehér cápa az első vendég nem messze az öböltől.

Fel szeretnék jutni csak nézelődni, hogy a barátnőm lent lehessen ragadozó nézőbe. Ehelyett sajnos úszás mélyebbre, mert a rögzítőkábel elszakad és ragad minket fenékig a zuhanásba. Egyre inkább nem látunk semmit és a törött fémdarab belegyógyul itt a fenék alján egy szirt kövébe. A kijutási utunk vissza ezzel rövid időre elvágva.

Milyen mélyen lehetünk? Mikor legutóbb a számlálóra néztem, harmincat mutatott. Negyven alatti ezúttal az érték, a homályba csökkenő fény lepi el az életünk. A nyomásmérő nem csökkenhet ötven alá, szabaduláshoz nem fér ki a test teljesen haladáshoz.

A buborékok közlekedő zengése az egyetlen hang, tapasztalatlan búvárként e félresikerült merüléshez könnyelmű voltam. Én nem merek kievickélni a fenék szüntelenül ázott homokjára, addigra a barátom kiássa magát és tér vissza mindössze egy szerzett zseblámpával. Meséli, hogy nézelődés alatt a nyomába eredt egy cápa. Az én vendégem ezalatt a ketrecet szétfeszíteni kívánó másik példány volt, de csak kitágította.

Fény a távolból velünk szemben. Mozog, azonban nem békázik el egészen hozzánk. Huzal közeleg fentről, akasszuk bele a ketrecbe? Remeg a testem, a lelkem tartja magát. A szívverésemet is elnyomja a pulzusom után a kifújt levegőm felfelé guruló buborékcseppje.

Korai az örömöm, pedig a sebesség nyomásával emelkedünk húsz métert. Leesik a sérült házunk újra és könnyebb sajnos a palack a vállamon. Fázom s nem látom a medert, a hajó kapitánya dob nekünk idele fegyvert tartalék levegővel. Az ujjamat megvágom véletlenül, segítség nélkül a további oxigénhez hozzájutok és nagyokat sóhajtok.

Letelik a félóra, hallucinációban kimászok a társammal a sérült kalitkából. Segítek neki szintén fáradt levegőt cserélni az új lélegzésekhez. Megküzdök az életemre törő cápával és jutunk fel a hajótestre, de miért halkul előttem a kapitány hangja? Ébredek a kábulatból, fáklya gyújtásánál van körülöttünk három tiszteletkört úszó cápa s szerencsére csak néznek minket.

A nitrogén végett félre beszélek, ezúttal azonban lámpa helyett férfiakat látok. Csak hallok dolgokat, mert engem jobban kell fogni szállításhoz s állítólag visznek minket fel a felszínre. A nyitott szobánk az öböl külterületének alján marad a homokban? Tartja valaki a testemet és nyom felfelé, gyakorlott búvárok kezeiben emelnek minket a percek.

Némelyikük kezében szigony, engem át kell fogni a nyomás okozta sokk végett. Őt elég kevésbé segíteni s inkább kísérni. Ő látja a fényt, akkor másodpercek kérdése és felérünk az áramlat érintésére? Tisztul a fülem, a látásom, a tudatom azonban még nem, egyenlőre erőt kell adnom magamnak a nap sütésében lélegezni.


(Negyvenhét méter mélyen 2017)

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom