MotoszkaDaniel blogja

A tűz tíz órakor ébred, a gömb ezüst gyöngyöket ölt és gurít karjain. Szikrákon futnak edzőcipők, érkező s üdvözlő üvöltés.

Minden síp igazat fúj, torkát köszörüli a lakásig a kereplő. Mindig elkarattyolja, éppen ki a bajnok. Kinyit az imaterem. A mérkőzés még arrébb, de megáldja a lehelet.

Vagdossák, ütögetik a labdát. Zuhan a por padokról. Ugrálnak a női dísztopánok és dübörög a csarnok. A fütyülő nem mondja meg, hogy énekelve megyünk - e haza, de az eredménykijelző igen.

A sült krumpli kihűlt, de tartja a hőt a zacskó. Kis kéz érkezik, hogy enne. Szakadjon a széle, csak a tribün tartsa meg. Elég lesz a meccs végére a gyermeknek?

Zalán nyitja az ajtót, hogy beengedje Zoltánt. A mama a kanapén ül s varr. A kilincs mögött zörgeti tányérjait a zsibongás. Lépcsőn botlom meg és esnék el, a lendületem megtart.

Tű és gomb a két jó barát egy tömbbel arrébb dolgozik a ruhán. Reggelre kész lesz talán.

Megfagy a fal ablaka a várakozásban, Atlasz emelné fel a gomba koronáját. A víztorony zölden búslakodik, az út vigyorog rá. Tekintet ragad a szél viharában, öltönyén talán megőrzi békéjét a kék nyakkendő s nem szakítja ki a nyakából. A kétség beesett tekintete biztatja arrébb sétálásra a templom óráját. Kezében a kés éle munkára készen, de mit vagdaljon a tétlenségben? A szellő is dugóktól szenved e betorlódott téren.

Az egykori boldog tömeg áll az üzletházak alatt, most üres járdák köszönnek. Időnként megmoccanó talpak dobbannak. A másik szárnyon áramlat forog s kinéz a távolba, fekete a zászló vagy már fehér? Előbbi dologtalan, utóbbinak a haja szálát fésüli a rúdja.

A hegyek a messzeségben magányban rekedtek s nekik könnyebb. Rajtuk állandóan nőnek, teremnek a bokrok, dús cserjék. Testüknél szüntelenül jelen van az ölelés. Az ő lankáin a várakozó gleccser vagy egy esetleges totyogó lavina sem probléma.

Nincsen fáklya, a gyufa ágyában dörzsöli az álmát. Az olaj fáradtan, de adhatja szemünk világát. A kísértet szomorú, mert nincsen kit zaklasson vagy simogasson. Az áldozatok éjjel alszanak, nappal meg mindent látnak. Gondolkoznak, mitévők legyenek. Grafitot ragadva a falra jelzéseket rajzolnak.

Egyedül a közeli sarki falatozó zsugorodik össze, hogy Ő fél. Arra is legyinthet a hívatlan vendég, a bizsergést megérzi a sűrűn járőröző, cserepeken helyenként megragadó örvény s így éhen marad.

Csalódott a félelem keltés, éhsége akkor is kínozza sóvárgó tekintetét. Talán később s a csonka erkélyekről. Mondjuk én nem fogadnék, hogy a beszédült áramlat ne venné észre a cselét. Két kíváncsiskodó bukott angyal a tiltott övezet kihalt fogazatain s a szegletekhez tartanak. Talán megjött a szellemek számára a remény?

Fagy a csók, öleli két kezem. Szenvedély görög a hegyekben. Ugye, lépsz? Miképp előre mész. Szeret a lehelet, de melyik bércre lépsz? Romboló lavina, a hó lapátol még. Ez a kékség. Ajkába forraszt, és

Csaló ez a hegy, és most felhőben. Messzire nézz viszont fürkésszed. Az a por, amit látsz ott a nyomodban, az életedre hajt!

Ég a hely, dúsabb lett a felleg. Gomolygós bennem a rózsa kedv, szegfű kell! Vár itt a szerelmem. Sílécek násza egymásra szór puszit. Ollóznak a dombok, ritmusuk hóban jár. Ez a fékem? Semmit se látok már!

A karok kinyújtózkodnak, de takaróba botlanak. A pad fénybe botlik, és áram ütésében marad. Néma csapásban, de a folyó koszos kék derűje vezeti a feszültséget járdán az árnyékokba.

A hegedűszó lágy boldogsága szólal fel a csongrádi Alföld beázott lápjain. Szomorúságában úszik s megfullad? Téli díszek hűvös tükörje osztja meg porból áttisztult járda gyalogló fenyőit. Keresném a tükröt, a távol fénye szúrja éppen a szemem.

A saját életem csavaros fülére esküszöm, hogy egy kacsintásnyit nem mozdul, mégis felcsendül a központnak a vonó. Az üzletek őre felteszi hozzá a kalapot.

A húrok felkeltik a keleti csillagokat, a könyvek olvasnak? Igazuk van, ez a bölcselkedés ideje. A pára megcsiklandoz egy kereket, mert remeg előttem a szamár feketében. Kioldva hagyja a támasztóját, legalábbis: bágyadt mivoltom úgy látja. Alvó veréb s társa, a galamb hajítanak oda tollat és ezt nézte félre a fejem. Nyolc után bakot lőttem, de mi ez a színes? Fehér apró kürt, vajon jött levelem? Csak bár ne hordaná ide a szemetet az eső.

Tele az út, meg a taxi lámpája is. Engem nem bánt senki, de a fények patája pofozza a buszt, az álló autó a lekonyult antennájával együtt s ha balszerencséje van, a távoli mezei egér buszának. a fel nem támadt fény szalagja, a vezetékét kettévágja. A szellő most kap észbe, hogy ezek nem villamosok.

A zsandár kiszúrja a saját fehérneműje szemét, előtte a földig érő ballon szoknya furcsán néz. Megijed végül a villanás a saját torkolatától s egér alakjában kilövi magát.

A fiatalságom hisztizik és egy kislány kobakjáról le szeretném venni a sapkáját. A táskája szép hupikék, az maradhat a fehér vállán. Megyek is e tettért kurázsit kölcsönözni. A sarkon homályban ül hintaszékében egy bank és biztosító. Az aréna szele felemelkedik, most már kettő hölgy egészen csinos alakja előz be engem. Igaz, jó messze!

Ahol a lélek egykor meglátja bennem a napvilágot, a némaság e percekben leül.