Övegh Zoltán

Lövik a tüzet s a tél is önti magából a hógolyóit, mit csinál ilyenkor egy kamaszhölgy? Természetesen fut és azért, hogy az épületek lépcsőin a folyosókon át e hidegben elkongasson a megfelelő ablakhoz. Megcsodálhassa, odaérjen a fellövellés pillanatai szemet bizsergettető ércéhez s a színeit a hangjában meg kiterülésében megtapasztalni. Kedvenc is van a lábai között? Igen, Vele fut. Ezek Pest emeletei.

Na, de mennyi idő van még a kezdő lövésig? Amíg azon gondolkozik az egymást emelő láb és lélegző mellkas melltartója. Az időt jelző óra mutatja, még hány lépcsőház van hátra e láb vonatban. A kutya jobban bírja, mint a lány?Na, csak nem. Dehogyis, csak jókedvűen csahol. Nem is egyformák ezek  lépcsőházak? Ám nem az a lényeg s a kutyi jelez, lehet nézni a fellövéseket. Mert megérkeztünk, tekintés is rá az órára: Ez mennyi volt? Ilyenkor pár perc, de kint az utcán ezt futva megtenni hidegebb lenne.

Negyven völgyön át követem Én, Amíla. Aztán elvesztem a nyomát. De mintha a bátyám lett volna. Na vissza az úton oda ahonnét jöttem a kergetőzés előtt, csak éppen majdhogynem reggel lesz. Nem baj, legfeljebb szundítunk egyet halványan délelőttig.

Nincsen lámpa a hegyek felett, de attól még nem leszek emberré. Ugatom azt, ami egyénné tesz a vadságban. Én választottam ezt az életformát. Nem biztos azonban, hogy itt is kívánok maradni (hogy tartósan ezt kívánom csinálni).

Itt egyik sem barát ezek közül, leginkább félre kell löknöm Őket. Nem attól leszek menő, hogy mindegyiknek átharapom a nyakát vagy nekirontok. Egyiket sincs szándékomban megölni, de védekeznem kell. Pedig ezek farkas komák, igaz? Igen, azok.

Salto Piroska foglalkoztató járja a termeket, mely fűszerezve van a gyerekek hangjával. Csendes eső van a játszadozó felhő szürke kávéjában, a pihenőben leülök pár percre a második menet előtt. Roland valami nővel andalog ott és arcpuszikat látni a szemem sarkában. Ideér a férfim, tőlem azt ingyen megkapja s rögtön néhány fordulóban a szájára.

Nem vagyok még (nagyon több és) helyettes (sem). Azonban tetszik amit látok s így találkozom az ismerkedő munkaerővel. Jövő héten azonban már nem, ugyanis e hölgy érdeklődő volt mindössze. Villámlással söpör az eső és érkezem e nyári alkalommal a gyerekekhez. A szabadságom tálalják fel nekem e módosan egymásba alvó karoknak, hogyan érzik magukat és körém gyűlnek?

Az egymásba bújt kezeim fölé néznek. A mosolyom kérdezi őket, e viharban mennek e délután végében az ágyba? Azért mondok altatómesét és nézem arcaikat. Minden sor hibátlan, miképpen van nyitva az ajtó ottan?

Roland az és támadom Őt oda kimenve csókkal. Rásétálok az ajkára többször és kényelmesen módjában. Mutatja, hogy munkaidő vége s holnap találkozunk. Meg hogy ha gondolom, hazavisz s akkor megvár a kapunál állva illetve az utcákkal a felhőben csónakázunk.

(Mosoly az arcokon második évad ötödik fejezet)

E napon nincstelen a hó és nem is fekete, az év vége a fehéret elvitte. A nincspelyhek az általuk hiányolt fehérben fürödnek gyülekező habok árjának tajtékain. Kristályt sem lát ilyenkor a szem. Az ünnep fehérben sírna örömet az újévnek, a virgács koszol kedvet az ünnepben várakozó betonnak. Még a hajba se jut pihe, a jég pedig a szánján pihen gyeplő illetve póráz nélkül.