Övegh Zoltán

Megcsobbannál a dunai fürdőben? Tarts velem a szárnyaimon s kapaszkodj! Különben a folyóba potyogsz.

 

A lépcsőkre nézzél rá néhol pár pillantásra. Fű szőnyeg takarja be, a közelgő felüljáró rántja vissza az útra tekintetedet.

 

Erre mindig fürdenek a bográcsba való finom halak. Legyen az ponty vagy éppen csuka.

 

Kitáncoltad magad az örvénnyel? A híd lábai alá szorult áramlat gördül selymes kavicsként rajtad.

 

A híd beszél hozzád zuhogó kövein s hajítja rád a száradásodért szikláit.

 

Egy haj nélküli manó úszik árral szemben. Ha elfáradna, ússz be hozzá. Törölközőért iparkodik éppen öltönyében.

 

Szeretne eltűnni a habokban s holtágon kapaszkodik a fedélzetre. Lesőharcsára kapjuk oda a fejünket, a halak hercege kilencvenhét másodperc után zavarta meg nézelődésünket.

A régmúlt árnyai simogatják a lélek burjánzó örömét bennem. A tüzes gömb mindig megszúr, ha kérdése van személyemhez. Akkor is így tett, amikor Szentlőrinc hegyeihez szóltam. Kíváncsiságom nem jutott el a szőlők szemeihez, a levelek írásához s küldéséhez az elme nyílt megnyilvánulása megfelelt.

 

Az ő forró mindene akkor is égette a vállam. Nem rajta múlott, hogy a számos, kezem által írásokkal megtöltött lapok alulmaradt szándékot hagytak hátra.

 

A kalendárium fordult azóta többet is, de el nem szédült egy évtized elteltével. A negyedik iksszel szemezek és kettő huszas előttem. Nem a duplán látás tréfál meg, pedig éppen a szemem is nevet.

 

Bányák mélyén, csillékben utazva lelik az érceket a vágatok mélyén. Itt, a felszínen eközben pedig, szállítódik még a levél!

 

Tüzes a gömb és ha elhagy, öltöztet engem fel. A hideg s a hűvös nem az ő kedvese. Mennék a regényjelöltért egy levélszekrényhez, de kezemre csap a beszéd előttem: Odasuhanna a kockázat, hogy kiemelje. Az elmém a fejét csóváló csillagösvényekre hajt, hogy eleget tegyen egy, regulázásában másik világnak. Olyan szavak hordozóinak, mely felett azt hittem: nincsen súlya semmilyen szónak vagy mondatnak.

 

Be kell járuljak a nagy kapu tiszta üvegajtajához, aztán türelemmel várni. A kék nyomdából mostanában kijött regény hasábjait nagyborítékban az előírás átvenni.

Szököm az eső elől. Egyszer már nyakon csípte a hátamat. Ezúttal nem az ő cseppjeivel tekerem a versenyt, a magánkert mellett dús buja játszótéren terül el ez a kisebb erdőség féle.

 

Az általam taposott betonnal nem tudok beszélgetni. Pár másodpercig lasszó galádságával rántja el fülemet bemondó csengettyűje. Semmilyen kéz nem tartja, kormányom egyensúlyát nem zavarja.

 

Érdekes e csodássá lett este ebédjében, egy adandó alkalommal nem zakatolt el erre vasparipa. A tüzes gömb önt nyakon melegével, hogy emlékezetkiesésben szenvedek. Ezt a sínt már jó ideje nem fékezi be semmilyen acél. Nem füstölög végig rajta járat és fű magasodik köré.

 

Néhány lépéssel feljebb melegítik minden útjukon vagonok a mozdonyt. Ez a sor, az ott, a lentebb bujkáló bakterházzal. Talán régebben dolgozott.

Megérkezett második útjára a tüzes gömb és gyalogoltatom fel a redőnyt. A halászok partján átkelésre kapok jelzést s testem kezd fürdeni a nap sugaraiban. Terményt hoznak a kombájnok és kamionok egymás után sorban.

 

A kontrához kell szóljak, mert vasszörny tumultus van. A bujkáló napom sütésében elállják az utat. Mindennek eljön egyszer az ideje, a gömb tüzelő simogatásában átcsurgom magam a folytatásra. Ekkora mértékben nem kellett még itt várakozzam, hogy feljutásomat ünnepelhessem a hídra. Ilyen késő délutáni órákban. Befalazta a természet az egyik integető lépcsőt. Ezt óvatosan kell majd kiszabadítani onnan.

 

Felkaptatás az emelkedőre. A Duna fürdik, én meg nézem. Az egész órában váltom a sebességet, és negyvennégy másodpercet késtem csak éppen.

 

Szőke szellemet látok még mai túrám végén, de az csak az augusztusi délibáb lehetett. Nincsen már velünk az egykoron itt pöfékelő gyár eszmét melengető jelképe: A gömböt tartó nő. Biztosan ezért nem jelzett nekem a fekete autó, számomra is hiányzik!

Te vagy nekem a nap, és a szívemben kihunyás nélkül szikrát hagysz. A hidegbe vagyok taszítva, ami a lángot el nem fújja.

 

Rácsok a barátaim és ölelem a vasat. A rudakat. Testemet vissza tarthatják, az irántad gyúl érzelmeimet soha! Börtön a szeretetem tápláléka és olvasok.

 

Szőke, fehér és formás eszme a börtönben az őr. Nagy falat lánytól vagyok a parkoló pályájára állítva, büszkén markolom a tömlöc rácsait.

 

Előttem bölcsesség, posztfeudális akció regény, valamint angol nyelv ölelése.

 

Az első kettő jöjjön elsőnek. Szívem asszonya rám ügyet se vet, nem lep meg. Hiszen nem engem szeret.

 

Kéz simítása a rácsokon túlról és konganak a rudak. Ki meri megzavarni szívem – lelkem zajtalan nyugalmát?

 

Ő lészen az, a barna álom! Nem szerelemmel jött. Az maga lenne a csoda! Csókomat kéri, meg sem érdemli! Egy másik lovag, szőke hajjal hívja őt. Elutasítja s kezében a lopott kulcs. Kiszabadítana?

 

Elfordult kulccsal nyitva a cella. Nélküle a ketrec rácsának összes rozsdája sem ér semmit!

 

Zöld, bézs, világos sárga, barna. Még mindig színtelen a mező. A tüzes nyilaim perzselik a levegőt, érnek valamit ezek a vesszők?

 

Fehér rózsa pár mondata száll kövér esztendőkön, melyek aggastyánná lesznek. A lelkednek teher vagyok, nem beszélhetek már vele?