Övegh Zoltán

Szerencsésnek hívják, azonban itt rossz aranyat keres e vadász. Most a gyengéket jött segíteni vagy az Ő rovásukra sem rest gazdagodni? Igen, erre azonban nincsenek bányák. A földjeiket féltő művesek bizalma pedig nem tesped iparkodni.

Vízmosások vannak e vidéken a majdnem sziklák között, ahol a patak is alszik. Ha éppen hagyják, a pecálás is megejthető árnyékot adó fák ölelte kőhányásokban. De itt arany nincsen, az azt kereső texasi tehén hajcsárok korábban sem leltek indiánra itt a bíbor falak csókjában. Messzebbre kell ennél ásni, hogy valaki nyomot csákányozzék a homokban.

Felvillan a szemöldök hasára, hogy a lányok egy része félvér határmenti fehérnép? Ha ez megvan, kezd a pantalló jó nyomon járni. A bizalmukba kell férkőzni és innen tovább a pisztoly sem segíti az elmét. A leejtett hó jön a hegyekre s a titok nyitjáért a vezetőjük elé célszerű járulni.

E pillanatban a sarkantyú hangja megvillan és a lépések zöreje megcsattan. Rajtuk segít a tehén hajcsár vagy a pénzt hajtja? Lehet egy fejvadászban előbb meg lehet bízni, mint egy kolt forgatóban? Igen, csak azt mindig meg kell nézni: a fegyvert elég gyorsan csavarja?

A második kísérletre ha a kezdés nem jött össze, már nem jön el az idő. Nyargalás a bércek közé és szívja a kapzsiság a tüzet. Azt semmi nem csiholja lánggá s az éjjel csak hűl az órák percegő lépésein. A szívben lévő pénz éhsége megöl minden kalandvágyót, ha a gőgségén nem kerekedik felül.

Ha van is itt arany, a veres szikla nyúlványok orrát kell megkérdezni. Én nem azt mondtam, hogy nincsen. De eredményért az utat mindenki maga járja meg, nekem nem lételemem a kincs. Fújd meg a parazsat, mert a pislák kialszik és ez a világosodásig távol tartja a sakál csendjét meleget ad.

A véres sziklák rézbőrűeket rejtenek, Én azonban most megyek védelmezni rablók kezei közt rekedteket. Mit keres e szakadárok között egy aranyra vágyó némber? Egy határozott fegyver markolását nem látta még tőle a szem. De e gondolatok berkeiben vissza az őrhelyekre.

Ami nekünk itt bent érték, az másnak zsákmány. A vadnyugaton is van értékrend, de hogy azt ki tartja be? Mi igen, pedig  drágul a töltény és a puska is s az pediglen erős fegyver. Amíg félszer gyorsabb a kezed egy pillantásnál, nincsenek a nyomodban a banditák.

Lezárás a kalitkába vagy eljátszadozik a lehetetlennel egy sor elítélt fogoly? És a nagykutyák szerint még ritkítsák is meg az ellenséges hadállás létszámát. De ez önmagába visszafordulóan járhatatlan út egy csattogó ostor mocsarában. Ezeknek az embereknek nincsen katonai múltjuk s akkor még a könnyebbik gond sejlik fel a szolgálati lapjukon.

E dögcédulák lapjai borzalmasak. A borzadály kerülget, hogy ezeknél használ - e a fegyelem? Melyik eszementnek az ötlete volt ide besorolni egy bibiliaforgatót? Hát pont az hiányzik a hátsó felünkre.

Jobban érdekli a szentírás mindenható intelme, minthogy a többiek érdekeit szolgálja. Márpedig ha Ő hibázik, kezdhet szemezni a kötél hágcsójával. A másik meg elítéli a szabályok illetve fegyelem kötelékét. Talán a kötelék másik fajtájával jobb viszonyt ápol az ő képessége.

Na, mi is itt a helyzet? Meglegyen a hajlékuk esőre, a hóig nem tartózkodnak a táborhelyen. De kíváncsian várja minden szem, hogy e munka is miképpen hat rájuk? Vigyázni rájuk s felelősséggel lenni irántuk és tényleg: mi van akkor, ha utána engem meg a hadbíróság zárkája vár?

(A piszkos tizenkettő 1967)

Együttműködöm vagy be leszek zárva? Szóértés vagy megyek a börtönbe? Még a gyertya fénye sem ég az asztalnál, azért legalább bársonyos a szék. Nem vörös, azonban most hallgatni. Hallgattassék meg a vád csorbán éles harsonája.

Véleményem lehet, de szavam az kevésbé? Kérdések ha szállnak tőlem, azok felháborítóak. A döntéshozónak sem teljesen szabad a keze, most ettől jobban kellene éreznem magam? Lefokoznak vagy elviselek egy tucat rabruhába öltözöttet?

(A piszkos tizenkettő alapján 1967)

A világgal nem az a gond, hogy létrejött. Még csak az sem, hogy tönkre tették. És akkor egyeseket mért is hagynak életben? Hogy újabb szörnyeket szüljenek? s mi van akkor, ha az a szörny nem hajlandó szülni? Például nem akar életet adni annak a halálnak.

Az ember a sajátjait tudja idomítani, a természetet nem. Azt hittem, az emberiség a jövőben tanult a múltból. Azt megtanulta, hogy jelenje nélkül nincs létezése. Mást nem és ez is az, ami zavar a legjobban.

Hajóm az nincsen, mert elpusztították a dögök és még az se aggaszt annyira. Még csak az se, hogy nincs férj mellettem nőként. Pedig kaptam lánykérést. Az zavar, hogy a zsoldosokat pénzelők még mindig az erőből értenek és nem az észből.

Kit érdekel, hogy én mikor halok meg (amikor már halott vagyok)? Az is igaz, hogy biztatnak. Még nincs minden veszve. Legyen igazuk. Annak én csak örülök, ha van még remény. A válaszom NEM. 'Nem' arra a kérdése, hogy önzően meg kell dögöljünk. Csak ezek a gazemberek akik a barátaimmal szemétkednek, nem hallgatnak rám.

Azt mondják, hogy menjünk haza. Mert itt már minden halott. Jó, és hol van az 'otthon'? Az a robotoknak is tetszeni fog? Három is van a fedélzeten, az egyik Én vagyok. Biológiai példány, bizonyos értelemben. Azt mondja a legénység, hogy induljunk és hagyjuk itt ezt a naprendszert?

(alien resurrection, Feltámad a halál 1997)

1. változat: Az életkedvem holt. Az élni akarásom viszont életet adó. Testemet erősíti a szívemen viselt sport melltartó. A barátnőm bal válláról lecsúszott pólója a déli trópusokon köszön az égnek és a végeláthatatlan tengerhez hajol a korlátnál. A gyűrődő habok eveznek a hajóhoz és a pánt alá spriccelnek üdvözletet a dekoltázsa fekete kosarába.

Én tartok a mélységtől a nőiességem minden dobbanásában. A fiúk merülnek elsőként és kapjuk meg a maszkot a palackokkal, öt méter mélyet kellene átvészelni nyitott kabinban s lágyan fogja derekamat a jó idő. A levegő kellemes ölelését váltja a hullámzás alatt élő szűrődő fény az arcomra. Csak az élet hangjait hallani, nagy fehér cápa az első vendég nem messze az öböltől.

Fel szeretnék jutni csak nézelődni, hogy a barátnőm lent lehessen ragadozó nézőbe. Ehelyett sajnos úszás mélyebbre, mert a rögzítőkábel elszakad és ragad minket fenékig a zuhanásba. Egyre inkább nem látunk semmit és a törött fémdarab belegyógyul itt a fenék alján egy szirt kövébe. A kijutási utunk vissza ezzel rövid időre elvágva.

Milyen mélyen lehetünk? Mikor legutóbb a számlálóra néztem, harmincat mutatott. Negyven alatti ezúttal az érték, a homályba csökkenő fény lepi el az életünk. A nyomásmérő nem csökkenhet ötven alá, szabaduláshoz nem fér ki a test teljesen haladáshoz.

A buborékok közlekedő zengése az egyetlen hang, tapasztalatlan búvárként e félresikerült merüléshez könnyelmű voltam. Én nem merek kievickélni a fenék szüntelenül ázott homokjára, addigra a barátom kiássa magát és tér vissza mindössze egy szerzett zseblámpával. Meséli, hogy nézelődés alatt a nyomába eredt egy cápa. Az én vendégem ezalatt a ketrecet szétfeszíteni kívánó másik példány volt, de csak kitágította.

Fény a távolból velünk szemben. Mozog, azonban nem békázik el egészen hozzánk. Huzal közeleg fentről, akasszuk bele a ketrecbe? Remeg a testem, a lelkem tartja magát. A szívverésemet is elnyomja a pulzusom után a kifújt levegőm felfelé guruló buborékcseppje.

Korai az örömöm, pedig a sebesség nyomásával emelkedünk húsz métert. Leesik a sérült házunk újra és könnyebb sajnos a palack a vállamon. Fázom s nem látom a medert, a hajó kapitánya dob nekünk idele fegyvert tartalék levegővel. Az ujjamat megvágom véletlenül, segítség nélkül a további oxigénhez hozzájutok és nagyokat sóhajtok.

Letelik a félóra, hallucinációban kimászok a társammal a sérült kalitkából. Segítek neki szintén fáradt levegőt cserélni az új lélegzésekhez. Megküzdök az életemre törő cápával és jutunk fel a hajótestre, de miért halkul előttem a kapitány hangja? Ébredek a kábulatból, fáklya gyújtásánál van körülöttünk három tiszteletkört úszó cápa s szerencsére csak néznek minket.

A nitrogén végett félre beszélek, ezúttal azonban lámpa helyett férfiakat látok. Csak hallok dolgokat, mert engem jobban kell fogni szállításhoz s állítólag visznek minket fel a felszínre. A nyitott szobánk az öböl külterületének alján marad a homokban? Tartja valaki a testemet és nyom felfelé, gyakorlott búvárok kezeiben emelnek minket a percek.

Némelyikük kezében szigony, engem át kell fogni a nyomás okozta sokk végett. Őt elég kevésbé segíteni s inkább kísérni. Ő látja a fényt, akkor másodpercek kérdése és felérünk az áramlat érintésére? Tisztul a fülem, a látásom, a tudatom azonban még nem, egyenlőre erőt kell adnom magamnak a nap sütésében lélegezni.

2. változat: A déli trópusokon köszön az égnek a hajóról a korlát. A gyűrődés habjai eveznek a hajóhoz és spriccel a tenger üdvözlete.

A szív tart a dobogás mélységétől, a merülő test pedig a nőiesség ruházatának minden dobbanásától. Maszk az van, de palack úgyszintén nem véd a cápától. Öt méter mélyet Öt perc ez a rozzanás kabinjában és legfeljebb a lélek mocsaras. A levegő a szoruló csörlőt öleli, a szél az árbócot váltáshoz támasztja. A hullámzás alatt élő szűrődő fény elterülést vet az arcra. Az életet hallani, a nagy fehér cápa meg mást is hall.

Gyerünk fel a fedélzetre ragadozó nézőbe. Úszás mélyebbre és fenékig a lápba. Egyre inkább nem látni semmit a bájaink rögzítőkábelén felül e testen. A törött fémdarab belegyógyul a fenék alján egy szirt kövébe? Akkor a büdös életbe' nem jutunk fel a víztükörre ezen a napon és itt ragadunk a nagy nyomás veszélyeket lüktető mocsarában. Eleve csak belógattak biztonsági cáparácsban cápanézőbe épp' a felszín tükörje alatt fürödve búvártestben.

Milyen mélyen lehet a kétségbe esésünk? Mikor legutóbb a számlálóra nézett a szem, harmincat mutatott. Negyven alatti ezúttal az érték, a homályba csökkenő fény lepi el az életünk. A nyomásmérő nem csökkenhet ötven alá, szabaduláshoz pedig gyűjteni kell gyöngy cseppekben az elszántságot.

A buborékok zökkenő rezgése olyan, mint a közlekedő áramlat zengése. Olyan, mintha félmeztelenül lenne ez a test ázottan kiesve a part homokjára. Annyira dolgozik az emberben a reménykedés ahhoz, hogy mielőbb partot érjen a lába. A bájak itt előttem kiássák magukat a dekoltázsból e csodálatos víz alatt, de az egész testnek ki kell jutnia. A szerzett zseblámpával folytatni akkor a cápalest s segíteni ehhez a szemnek kinyitni magát a szemhéjban és még ha félve is, de nézelődni a ki illetve feljutáshoz. Meséli az újabb és újabb buborék, hogy nézelődés alatt a képzelgés áldozatot szedett s így: mielőbb a halászhajóra vissza kellene jutni. Oda, ahonnan érkeztünk ide le. A ketrecet szétfeszíti ez a mási látomás, de kitartás! Azonban el kell tűnni innen gyorsabban, mint ahogyan örvény alatt befodrozódik a víz. Kettő védtelen női test, de még egyben vagyunk. Csak nyugalom! Kitágították azt, ami védte az épségünk. Ez itt lent illetve bent minden, ami embert megvédhet a tenger királyától.

Fény velünk szemben, de azzal hosszútávon semmi nincs kisegítve. Mi az, ami nem békázik el egészen hozzánk? Huzal közeleg fentről, akasszuk bele a ketrecbe? Remeg a test, a lélek tartja magát. A szívverést is elnyomja a pulzus után kifújt levegő felfelé gördülésben guruló buborék cseppje. Testet rágja a homok rákja, itt nincsen rája, de a tenger se beszél a nőhöz. Márpedig abból most kettő is nézelődik cápamentes sós fényért.

A korai öröm a sebesség nyomásával emelkedik húsz métert. A könnyű palack a vállról le nem esik, de szívesebben lenne e test újra kényelmes ingben. Fázom s nem látom a medert, ez a kísértet itt valami szablya tartalék levegővel. Mi vágja meg az ujjat véletlenül? Segítség nélkül a további palack magamhoz pecálva és használatlan oxigénhez jutva nagyokat sóhajtok.

Letelik a félóra, képzelgésben mászás a sérült kalitkában. Mocogásban segítés a társnak a fáradt levegőjét cserélni az új lélegzésekhez. Megküzdeni az életre törő cápával és jutni fel a hajótestre! De miért halkul előttünk a kapitány hangja? Ébredés a kábulatból, fáklya gyújtásánál van itt három tiszteletkört úszó cápa s néznek minket.

A nitrogén végett félre beszélek, ezúttal azonban lámpa helyett férfiakat látok. Csak hallok dolgokat, mert engem jobban kell fogni szállításhoz s állítólag visznek minket fel a felszínre. A nyitott 'szobánk' az öböl külterületének alján marad a homokban? Tartja valaki a testemet és nyom felfelé, gyakorlott búvárok kezeiben emelnek minket a percek.

Némelyikük kezében szigony, engem át kell fogni a nyomás okozta sokk végett. Őt elég kevésbé segíteni s inkább kísérni. A barátnőm látja a fényt, akkor másodpercek kérdése és felérünk az áramlat érintésére? Tisztul a fülem, a látásom. A tudatom azonban még nem, egyenlőre erőt kell adnom magamnak a nap sütésében lélegezni.

(Negyvenhét méter mélyen 2017)