Övegh Zoltán

Bagoly képében szárnyal a galamb, segíti útját a fehéren tündökölő felhő hüvelykujja. Hogyan kerül hozzám ez a kendő? Sír? Az iskolát őrző oroszlán ezüstre színezi s máris rikító kékben díszíti a nyakam.

Van, hogy a vadőr kijár pecálni. Ritkán, és akad a horgára zsákmány. A kastély körüli tónál az emlékekben merengve meg szoktam álni. Regéket s sokat hallok a szüleimről, kiket még gyerekkoromban ragadott el az ármány.

Pár óra s pöfög a vonat, két barátommal könyvek felett és mellett elmélkedünk. Megjártuk a titkos torony falait, onnan szokott érkezni a minket szállító vasparipa. Sokat gondolkodtam már azon s megcsap a gondolat, a bölcs barátom rám vár, hogy másszak rá csókkal?

Zizzen a galagonya bokorja közel az éj elejéhez. Tanárnő mondja, fáradjak vissza a körletembe. Dehát az előbb egy szép, fekete macska heverészett itt. Megindulok a fűben és köveken, mert tényleg későre jár. A hajnal vékonyka fénye gyalogol fel a vár kimérten megmunkált szikláira.

Fekete ölyv távbeszélésre tárcsázza a keleti parton bíborost. A sziklák tengerén, erre nem morajlik a tenger? Titkárnő keresi a tengerészgyalogost. Égig ér a séták lépcsője, poggyász a vízbe zuhan.

Itt fültől mosolyogva hadonásszák a késeket, a császár várból és sisakban kiabál. Lánya legyezővel űzi el a meleget. A boszorkánymesternek nem tetszik, hogy a hercegnő a lázadók oldalára áll.

Fagypont alatt az egykor élt szamuráj megfagy, robogó tűzben kürtőben füst nehezíti a harcot. A legyezők aprítanak, a gyilkos nyaka a kommandós szorításában alulmarad.

Leordítják a szirteket, a rendőr a kietlen pusztaságon ragad. A gőgös filmcsillag nyugtában dícséri sötét rúzs ívelő körét. Szavait a harc végére a hullámok vetik szárazra. Ölelés az van, csók még nincsen.

Az ördög elevenen jószágot lángol.

Az uradalom nem él az úr nélkül, az éjben üdvösség a máglyán üdvözül.

Fénytelen homok ég a matt aranyon. Gyűlölet füstölög a halál pálcája előtt.

Tiszta lappal érvelő élet játszik a kártyájából, felemelkedve az égbe.

Sietnek a fokok lefelé, ahol utolérheti őket a kés éle. Az égő gyertyák nem ártanak, adják a fényt. Ágyaz egyesek számára a pokol mélye.

Egy út elágazik, egy másik meg választ. Feketévé lesz az ég, nem szeretnék még égni az örök bizonytalan kárhozat szélén.

Megváltás nézelődik a távolban. Látod Őt? Ráér a kereszten. Merre tovább az életben? A szerelem megvárhatja a következő reggelt. A temetőben ránk varázslókra, ilyenkor a szénsötét föld köszönhet.

Tébolyult asszony a szentelt vízzel veszik össze. Gyertyák fényébe nyalábot lőve, holtan esik össze.

Tüzel a kezedben örvénylő labda energiája, az égre vetül árnyéka. Jézus apró szobra előtt imádkozik minden gondolatod eszméje. Előző éjjel csónakban csókot öntöttek rád a szélben kicsavart erdők s bálákba rendeződtek. Félőn, de a barátom velem ölelkezve lelket tartott sok bájos deszkán.

Beremeg lábam előtt a föld az ajkak találkozásában, mely maga alá temeti az előző életem, másik gyönyörben élt romjait. Országút száll egykor élt szerelmek felett, kik boldog vágyakozásban egymásnak könnyeznek. Nem minden lovas lovagol ugyanakkor egy éjben és nincsen kettő egyforma seprű sem!

Durran a patron, énekel a szívem. A torok maradhat szárazon, lenyomni a palackon a kilincset!

El kell menni érte a pultig, de ki fogja írni a szöveget? Ha pohár nincsen, a korsót is lehet tölteni színültig. Kettő lány támasztja a hangom csók mellett, csak engem a kapcsolatok ápolása közben a zene szintén érdekel.

Nyomom a sódert, mielőtt érkezne az ének. Mikrofont emelem a kézbe. Eddig is szövegeltem, csak most a hangzók hátát kell szépen kövessem.

Apró edényekhez nyúlunk időnként, csajok és fiú felváltva fakad dalra a végén. A szomj csillapításra szorul zene alatt. Levegőt veszünk mind s utoljára kezdődhet. A vezetékek a meghatódottságtól elkönnyeznek. Van, amelyik oktáv több másodpercig is ér.

Induljon a hajó, s a honba.

Egy fán a hánykolódás a vízek tiszta tetején sem tart örökké.

Villám csapása szedi ki a lábam alól a talajt, én még ringatóztam volna,

Forog alattam a világ, viszont gazdag szépségű mintákban tündökölő hímzéseket öltök.

A fedélzeten ragadok, a megkötözött fogoly szorgalmasan evez. 

Azok még messzi partok, én pedig az őrt kiütöm fürdésre a vízbe egy elegáns jobb egyenessel. 

(Jelky András, a Bajáról 40 év vándorútra indult szabólegény)