Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Fecsegőn, szikrázva hullámzik rajtad,

A szeptemberi aranyló fény,

Nincs mire, így nem szerény,

Temérdek kincseket csillantva halad.

Mosolyodban aggódó gondolat szűnik,

Hull el végtelen katlan mélyen,

Remény születik az új reményen,

Minden valóság vonal erősebbnek tűnik.

Elfeledkezem teljes magamról, benned,

Hol mint végtelen báltermek,

Csillogó padlóján táncol az élet,

És rájön, oktalan innen kiutat keresned.

Füleimben gondolataid lágy pulzálása,

Nemesedik ingereken tovább,

Virágozva ad ezer csodát,

Bőséghez juttat megismerésed áldása.

Fáztam és lelked melegére találtam,

Bűbájos vonzereje rám jó áldást hoz.

Láttam távolból s arany sugaraid vágytam,

Ábrándos lelkem számára tüzed oly otthonos.

Mert ő, te nem vagy talmit csillogó kert,

Veled, tőled belsőm őszintén gondot feled.

Embert varázsod nem téveszt, nem érzek kényszert,

Jeled mi több, leszek én és fognám a kezed.

Hát éltetem én, ma a szerelem ünnepén át,

Boszorkány tüzeid mint élet adó adomány.

Táncát mosolyodnak s boldog kiállva próbát,

Kékbálvány szemeidben izzón, nincs magány.

Sz.P-nek

Szemeidben viharló kék az élet lángja,

Megannyi törés,

Mit ösztöneiddel bírva szíved kiállta,

Szép arcéleden minden fájó döntés.

Fenn s ég, mi maradsz nekem mégis,

Lágy szó, élet, mosoly,

Gőgtelen erő, nem tézis,

Önzetlen szereteted boldog bitorol.

És lelked erős falán át csillog

Tudás, kincseid tára,

Mint Leónyi reneszánszzálog,

Humorod rég vonzódásom tárgya.

Hát szívem most eléd teszem,

Nem préda kegyet keres,

Mikor gyenge lennél, erőd velem,

Te, kedvesem, számomra oly nemes.

Valami változik bennem,

Magam másképp hordom,

Voltam más, de elengedtem.

Megszépült világ az otthonom.

Mert itt van Valentin,

És itt vagy vele te,

Ígérve tavasz színein

Ragyogva lelkem szöglete.

Én fekete rózsám,

Mi tűzvörössé vált,

Tengődő egyedül órám

Végre rád, remény talált.

Belsőm legaljáról jövök,

Megyek, mutasd utunk,

Fogd kezem, még szédülök,

Gyere világ, egymásnak új esélyt adunk.

Igaz társra leltem benned,

Melynek igaza ismeretlenséged.

Csak a lelked ismerősöm,

Gondolatid mint arany dukát őrzöm.

Ember az emberhez, felfedhetem,

Magam, lelked életadó tükrében feledhetem.

Nincs tisztább, gondolati párság,

Mi minden eszmecserénket oly könnyedén jár át.

Nem akarva de tudva, hogy létezel,

Kedves barát, belsőm bűvös barlangjai ismerője,

Kitől minden gondolatban közös rezgés téved el,

Hol minden nem, igaz, és újra igazán vagy papnője.

Magad vagy a béke, belsőd teremt és nem kérve áldoz,

Messze csillanva, a távolból őszinte barátsággal felvirágoz.

Mert gondolataid hona a teremtő békés harmónia,

A legjobbadat adod minden mondatoddal a te világodból oda. 

Léted olyan nemes, világot tágító teremtő erő,

Tudva vagy maga a reggel, mosollyal ébredő.

Köszönöm, hogy lelked tisztaságában engem teszel,

Mert tőled, veled az én lelkem is tisztán vezekel.