Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Erőm akarat s akaratom az erőm ellentmondást nem tűrő karja,

Mint gazda hatalma barmai felett, bár lehet, hogy az csak a hasznot takarja. 

De akarata véres mészárláson át törvényt teremt, rangsort, mi a táplálékláncban őt fenntartja,

Csúcsragadozó az ember, és őt az erő szakszerűen hajtja.

Hatalom és erőszak, az ős példa erejű páros,

Organikusan nőnek az erőszakszervezetek össze és minden hatalmi ághoz.

Szabályozva, keretbe és törvénybe foglalva ugyan de a funkciói téveszthetetlen maradnak,

Itt a folyó, itt az ár, ha szembe mész ezekkel, erőszakra készítsd fel magadat.

A sok a kevéssel szemben vagy a kiváltságosok mindenki fölött,

Énünk kódolt része az ön megtartó védelem és így az ököl jog is belénkrögzött.

Nézz jól körül és lásd mindenhol a természetünkből adódó verseny helyzeteket,

Uralkodni (v)ágyban, gazda(g)ságban és udvariasan szánni a legyőzötteket.

Torz tükreinkben, álnok hazugságokkal nyugtatjuk magunk,

“De mi ugye azért kedves, békés, jó emberek vagyunk.”

Lásd a lelkedben, tekints vissza a régi idők sorára,

Őszintén mered mondani, hogy létezésünk nem az erőszak kavalkádja?

Olyan világot élünk, hol mindenki TV,

Saját csatorna fontosságú ténnyé,

Alakul meg-veszekedett lénye,

Ki dugja fejét az undok ön imádat ténye.

Jól tudom én ezt, hisz ismerve kergetem,

Magam is maga görbe tükrében felismerhetem.

Ezért inkább magamról mint hozzátok szólok,

Kinek nem inge, elhagyhatja ezt a boltot.

Lényeg lenne magad szavad sava,

Sűrűn de tisztán villanva át oda,

Holt lehet arról beszélsz mint mi itt több százezerszer már,

Mégsem szádból "a szerelem szép" közhely jár.

Hogy lehet, hogy van-e?

Mond-e valamit, vagy egó a fele?

Akar-e adni vagy csak elvesz figyelmet,

Semmi gyökerű, új szó virágot termett.

Inkább siklom ki a gondolat-szó vonaton,

Félre értve és vitatva eget és éget,

Mint hogy ne valami újat ne ki kisérlek,

Mondd milliószor más és máskép kifejező sűrűséged.

https://www.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid02A7Sbm5KDJWGRKRYrRT3kjh7j2kWGkT1YT9HyjQhwcB1VjvyWvLNj6vdX1rP8b43l&id=100031877298054

Te ki vagy?

Nem ismerlek fel.

Valahogy másnak képzeltelek el.

Várj, megnézlek még egyszer…

Nem, te nem lehetsz ez itt… Ő,

Nálad sokkal szebb a képernyőn.

Szóval szia, én még várom őt,

Azt aki a retinámhoz nőtt.

Amúgy biztos kedves ember lehetsz,

De engem ez a képed jobban tegez.

Hogy te ilyen vagy csak itt rossz a fény?

Ne haragudj magamat veled nem égetném. 

Most miért én vagyok a bunkó??

Te nem vagy egyáltalán magadhoz hasonló!

Jössz itt nekem te agyon filterezett mindenki álma!

Meg sem érdemeltek! Hányok tőletek, elmentek ti mind a…

(mielőtt bárki megtalálva érezné magát, kérlek vedd észre, hogy a versben nem véletlenül nincsenek nemek -  ez itt az ossz, egyenlően)

(Valóság felejtő)

Mióta a világ minden dolga

Ujjaink alatt türelmetlen dorombol

Kiabál: "Hírhozód vagyok, a jó szolga,

Engedj ki az üveglapod alól!"

"Tudatodba, hova tartozom,

Mert félj ha nem tudsz róla,

mivel most éned rajzolom

Hiszen én vagyok valóságod ollója"

Válaszolom neki: "Hiszen te hazug vagy

Nem vezet más vágy mint, hogy eladj

Engem mint látó csonkosult agyat

Egy kitalált zászló alatt, torz tükör maradj"

Kihúzta magát, sorai között feltűnt ő,

Az ördögi örök szkeptikus könyvelő:

"Én vagyok az optimális verzió, a cukor

Mitől függsz mint csecsemő de jól alszol!"

"Mondd hogy nem szeretsz, hogy nem vagyok kényelem,

Mondd, hogy nem vagyok én számodra a megformált értelem.

Látod most kussolsz mert a világod már én vagyok, mégha

Lázít is a gondolat hogy véleményed és te örök jelentéktelen, léha."

"Mert rájöttem, hogy nem az a fontos amit mondok neked,

Hanem csak az árok amivel fel oszthatom a világot veled…"

Itt sikerült kikapcsolnom, végleg és örök,

Azóta jobban alszom és talán ritkábban, eltévedve szédülök.

Telik az időm, telhetem,

Nőnek a napok körül s belül, bennem.

Rend vagyok, büszkén és rendezetten,

De a repedéseket nem tehetem észrevehetetlen.

Haladva hétfő válik keddre szerdán át,

Elérve hét közepét, majd a végére érve vált.

És akkor eltűnök én és eltűnik a jövő,

Tétova tett vágy, az én, pusztító ereklyéket vésőn.

Megint egy önbüszkétlen pillanattá ragadt,

Emlék, min úgy gyűlölöm silány, gyenge magamat.

S ez marad, míg kikecmergek romjaimból újra,

És velem találok rá a magát ismétlő hét napos útra.

Ismerős ez a körkörös sivatag, ez a semmi,

Hiszen annyiszor hagytam már bennünket itt elveszni.

De most már érzem vagyok csak én ki hagyhatom,

Cserben vagy szeretetben, hol még igaz nevem tudhatom.

Leszek hát a hűs kéz tékozló homlokomon,

A szelíd szó melynek dallamát végre nem tagadom.

A mindenki helyett mostantól csak önmagam legjobb barátja,

Vakon ki megtalálhatja önmagában a reményt a változásra.

Egyetlen utam, egyetlen igazam,

Csak belőlem fakadhat, szelíden, halkan.

Én ki bocsánatot nyertem magam szeretetéttől hajtva,

Tudom, önmagunk ki kell, hogy nekünk bocsánatát adja.