Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
Bolond Cirkusz
Egy sötét, félelmetes, elveszett cirkuszban jártam a dombon az este,
Ott bolondnak és bohócnak volt már minden nő és férfi rég kifestve.
A fő bohóc folyamatosan csak magáról szólt s mindenkinek hazudott,
Mert ő már mást már nem, csakis hazudni és csak magáról tudott.
Éppen porondmesteré választatta megint amúgy bűnös önön magát,
És ordította: „A félelem kufára is vagyok én, itt az időm, imádjátok hát!”.
Szolgák hada leste őt mint kotorék a képzelt de oly csábító teli lábost,
Messzi vizekről is megüzenték: "Imádunk, követünk demagóg már most!”.
Az már fel se tűnt szinte a közönségből a jeles társadalmi krém senkinek,
Hogy festéke a VEZÉR arcán repedezik és keze rejtve gyakran remeg.
Pribék súgja másiknak: ez az erőtlenség erősnek tetetve hazudja magát,
Hiszen a nem őszinte bohóc csak el tudja játszani nem létező hatalmát.
De most a bohóc parancsol és választ ő ehhez méltóan kétes társakat,
És hát istenem, a vére az, mi magát itt se, tud és sehogy meg nem tagad.
Mit mondjak, díszesre sikeredett egy válogatott díszpinty kompánia lett,
Tolvajok, talpnyalók, világmegváltók, bigott s erőszaktevők adják az elitet.
"Én vagyok az ára annak mit mondtatok: "aki nem választ vessen magára”,
Mert én álmot hazudok a fülükbe végül: fontos vagy és a mosolyát találja.
És választja azt ami/aki nem lenne választható: A mindegy mire a DÜHÖT,
Csak rámutatok valamire ami más és én csak a sötétnek nem ellenszegülök."
"Mert akaratos barom az ember mind, de akarata önmaga ellen való sokszor,
Nem látja át saját szív hálóját s adok neki mit gyűlölhet elfogadja nincs zokszó."
E sötét, félelmetes, elveszett cirkuszban én megértettem az emberi gonoszt,
Ó Kapitány, Kapitányom* adj erőt kérlek, a cirkusz indulni kész és sátrat bont.
*Walt Whitman: Ó kapitány, kapitányom! (Fodor András fordítása)
Tungsten
(vagy ha úgy tetszik Wolfram)
Csak keményen, feszesen ennyi,
Soha, semmit könnyedén venni,
Kitartani hol már kitartani nincs mit végül,
Lehet mindenki másképp védekezik s sérül.
Mert lehetsz te lágy mégis ellenállsz savaknak,
Lelked haragtalan alakzatát,
Puhára oldott keménység járja át,
Mondatok halnak el, de te sose hittél a szavaknak.
És ha kell, akaratod rajtad legel, átalakulsz,
Keményebb leszel mindennél mikor felkelsz,
Rájössz szemedbe nézni már senki nem mer,
Hangjuk eggyé válik a tiszteletben félelemmel.
Ragyogsz, izzassz nehézkő húgom,
Terhed farkas hab sörényeden csodálhatom.
A gyűlölt világ egy könnycseppedben pusztul,
Minden csalódásod rád ötvöz még konokul.
Föld szívében fekve, csoda hogy nem alszol?
Magadról, múltidőben
Akkor kezdesz el megöregedni amikor a történeteid,
A múltról kezdenek el inkább beszélni s benne dalaid,
Átjárja a múlt hamis arany fénye, hol szép vagy és szolgálnak igazaid,
Belül tigris - ó te hazug emlék - mert szemeidben ez emlékezés szabadít.
Cívódások magaddal. magadban s a múlt szivárvány robban,
Céltalan hasonlítasz mindent mindenhez egyre jobban,
Csalódottan érted meg hogy a jelen elhullik minden összehasonlításban,
Darabjaid fájóan kuporgatod mégis elfelejted őket titokban.
Elégve reményen más tévutakon hiába keresed az ismerős érzést,
Elveszted magadban hited és erődöd összeomlik mint hasztalan kísértés.
Élve temet a múlt, a jelen fájó érzései félelmes jövőt fest,
Fogalmad sincsen hogyan lesz és a múlt magadról beszélővé tesz.
Gonosznak érzed az egészet mint ellened szőtt ezoterikus csapda,
Gázolnál át mindenen, de úgy érzed csak a menekülésnek van hatalma.
Gyere és nézd az életet annak ami mert legyőzni nem lehet,
Ha belátod múltad eltemet, még megtalálhatod a jövőt mit kívánságod keresett.
Keserű csokoládé
Igaztalan leszek lehet, jó előre én már most szólok,
Mert szavaim ma nem ismerik az igaz de kedves bókot.
De eljátszom azt is, hogy bennem minden szép és jó,
Kiadom bánatom, hogy mégse legyek magam előtt alávaló.
És nem te tehetsz róla, kérlek tudd mert ez is fontos,
Az élet, sors, a mittudomén keserű pasztillákat oszt.
Hogy alázat-gyalázaton keresztül konok soha tanulhatom,
Embernek lenni sokszor számomra gyarló alkalom.
Mert mi én gondoltomban levés, gondoltad te tévedés,
Pontosabban érdekes de tűzgyújtáshoz nedves és kevés.
És szívem, eme darabolt előre csomagolt szopós mamlasz,
Sovány de igaz, menj tovább vigaszon ma nem alhat.
Lásd ahogy ártatlan kedvességed kegyetlen tőre tör előre,
És szívemen talál, hiába bármilyen páncél is annak az őre.
Rávésve állítva „Légy kedves barát”, magát a remény halálát,
Majd önvédekezem, habogom-hebegem a nem tehetem, fájó dalát.
Keserű de mégis valahogy bennem ugyanakkor édes,
Hisz adtál hétnyi tizenórát és ha tévedek hát én vagyok a vétkes.
Nem lehetek a te szíved még ha a múlt eredője közeli közös is,
Reményt nem remélhetek hol bár hiába érdekes, de nem vagyok eksztázis.
Jöjj hát duhaj csokoládé, beléd fojtom ma a bánatom,
Miért vagy keserű, hát már benned sem magam utálhatom?
Hát legyen, nem keresek többé, értelmetlen önkínzás az egész,
Álmaim hazug öntükrében én vagyok maga a tévedés.
Csendes szürkeségbe burkolt a januári hideg reggel,
Embernek lenni fáj ha a szereteted senkinek nem kell.
De az út megy előre lassan viszi bezárt szívem tovább,
Keserű most már minden csokoládé, szív ne álmodj, jó éjszakát.
Az én Zen-em
Elkezdem pedig nehezen nevezem,
Benne vele lélegzem s létezem,
Hol gondolat gondolatot csendesítve
Terem, a valami-semmi ágát növelem.
Mert elengedni kell és csupán csak ennyi,
Nem rágni és belemenni hanem letenni,
Vigye a szél, neki is széthulló darabjai
Mesél, miből eltűnve tiszták elmém lapjai.
Maga a zene, lelkem ön szerető felelete,
Ahol mégse én vagyok a fontos jelenete,
Gyere be te is minden napi élet kérlek
Szépen, átélve tenni a legszebb téged.
Felismerés, nem nyert megvilágosodás,
Félreértett agyas szuperhumánkodás,
Hisz érted de nem féled magadban tudni
A mindenséget, mi mind és nullát tud adni?
És mindenkinek mást jelent eleven mégis,
Határtalan szeretet mi benne ott van félig,
A másik fele benned nézz rá vissza s terem
Világosságot, hát ilyen olykor az én Zen-em.