Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Téged, minket, magamat benned,

Hogy amikor így nézlek,

Értődnek meg az apró tények,

Mennyire nem vagyunk mi eggyek.

Én a gondolat vagyok,

Egy talány,

Te az egó maga,

Felsült ökörségeid farán.

A vágy, mi után remegve élsz,

Lelkesen tőle tönkre mégy,

De te legalább elmondhatod azt,

Élvezted, az összes tavaszt.

Mit bámulsz?

Akkor minek vagy itt?

Puszta keserű elemzés, mi nem segít.

Egy illuzió vagy csak, mit ideám vetít.

Valahol egy földalatti vonaton nézelődve utazom,

A csukló mellett, fél szemben odaát jelenség honol,

Kisugárzása mint egy kisebb szuper nova tombol,

Lehet férfi, nő akár egyszerre mindkettő, latolgatom.

Ül, mint akinek hitbirtokába őnéki adták a világot,

Egyszerre dölyfős, kíváncsian zavart és erős kihívó,

Öltözködése nem vad, amit magából előad szemfogó,

Zenéje, mit hallgat, benne él vele, s eltépi az összes láncot.

Végigjárva minden ellentétes úton, kaleidoszkóp csilloghat,

Polaritást váltva folyamatosan visszajelzésért tekintget,

Mint ki átok, kristály lapokon átváltozva közénk száműzetett,

Csillogva androgün lényegén mindenkinek mást mutat.

Fény és végtelen sötétség ellentét tüzében égve,

Rátalál e valaha önmagára,

Vagy hagyja-e, hogy valaki megpróbálja,

Heterogén Istenként meghasonulva hol lesz ebben béke… 

...Na de itt a vonal vége.

Ha különleges vagy, különlegeset akarsz,

Királynak lenni már eleve különlegeset takar,

Hiszen születtél vagy akaratod terelted bele,

Akárhogy is, nem keveset törődnöd kellett vele.

Egy jó király, keveset csillog s hatalma nem fanyar,

Nem önmagáról szólva teszi csak mit akar,

De melyik dölyfös-pöfeteg erőszak gomba,

Kell, magát különlegességként mások orra alá tolja.

Puccos, struccos páváskodó bizarr bármi majom,

Csak másnak ne legyen, s birtoklása így hatalom,

Egyszeri csoda, és mint ilyen nem lehet soha önmaga,

Lelketlen rabságban övé, hol aranykalitka az otthona.

A birodalom egyik falujában alomnyi kiscica született,

És közöttük egy zöld bundában a különleges eset.

Híre gyorsan terjed, elér palotát, udvart és királyt,

Kire rátör a vágy, nélküle nem alhatik szemhunyást.

Katonákat küldd, tudassa a zöld macska csakis az övé,

Neki jár, senki másé nem lehet, mostantól és mindörökké.

A riadt bundás nem boldog, és kicsit sem barátságos,

Karmol, fúj, harap, tudtára adja mindenkinek ha nem világos.

Király megunva sok sebet, Tömjék ki! - kegyetlen és kemény,

Mert ezt teszi a hatalom azzal ki nem ért, s csak bábot remél.

De jó mese ez, valakik ellenálltak és a macska megszökött,

Azóta „Királyzöld macskának” hívják kibe kevés ész és szív költözött.

Rejtélyként vonz ez az érzelem,

Rám törve felfedező kíváncsiság vezet,

Mert megszerettem ismeretlenedet,

Misztikus legendai veszedelem.

Áthatolva a bizonytalanság dzsungelen,

Úttalan utakon jön, kerget az álom,

Megnyugvást tőle célom nélkül nem találom,

Végül rád bukkantam én a búvóhelyeden.

És egymásnak voltunk az ismeretlen faj,

Bizalmatlan morgó hangok, feltételezés,

Idő kell még, mint mindenhez, oly kevés,

Lassan felfedezve, hogy a másik mit is akar.

Kialakul, hogy telik az idő a megszokás,

Kíváncsiság, felfedezés, játékosság,

Nem akarva, akarni az ő mosolyát,

Elfogadhatóvá válik a másik mint választás.

Egyszer majd észrevesszük, nincs többé titok,

Szerelmünk mi eddig rejtéllyel volt tele,

Mint az ismeretlen vízi vadmacskák élete,

Már köztudott, és én “veled jó” rejtélyben maradok.

Egy angyallal randevúztam,

Esős, hideg Budapest délután.

Magam derékban törve meg,

Ámultam szépsége tavaszán.

Elvesztve magam teljesen,

Lelke simogatni való vonásain.

Mikor sokadszorra zuhantam,

Világába, suta dadogtam vágyaim.

Angyal, mint igaz, kedves felel:

"Nem lehetek az, ébredned kell."

"Agyam szereti szikrád s tüzed,"

"De szívem ingere erre nem jelel."

Hideg savba mártott forró acél,

Oly ismerős, pecsétes oklevél.

Úgy unszolnálak magammal,

Alázva kettőnk, koplalásaimmal.

Megszűkül a szó,

A nincs nem tovább osztható.

Szépséges keserű búcsú lepel,

Én vagyok, a jó dolog, mi nem kell.