Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Nőttem hol az élet kegyetlen viadal,

Sziklaormon vöröslő életnyílt diadal.

Kiálltam szeleket, kegyetlen zivatart,

Éneklem most neked éltetőn ezt a dalt.

Fentről érkezve megmutassam neked,

Hogyan ér el az igaz lelkek lelke téged.

Mert hullok én alá a bazilika kupolából,*

Mint ő belőle a hit mely táncolva lángol.

Akár az igazságok szép de kegyetlen volta,

Engem letörhetsz mégis örök kihajtok újra.

Ékes vagyok s ajándékként a kecses bimbó,

De el ne feledd, tüskéim hozzád ragaszkodó.

Talán rajtam keresztül megérted végleg,

Hogy milyen fontos utazás is neked az élet.

Fent kezded fiatalos erőd csillogó kincsen,

Az út véges, de igazi rózsa tövis nélkül nincsen.

*Rómában pünkösdkor a Pantheonban (vagyis a kisebbik, S. Maria ad martyres nevű bazilikában) az a szép és ősi szokás, hogy a pünkösdi istentisztelet idején a kupola tetején lévő kör alakú szemnyíláson keresztül vörös rózsaszirmokat szórnak alá. A szirmok lángnyelvekként hullanak az összegyűlt tömegre, emlékeztetve a Szentlélek eljövetelére.

Álmaim fertály útjainak végkapuján,

Feltálalt a sors, gondolat és ígéret nélkül,

Látom fekszem a boncnok asztalán,

Önmagamnak okozott sovány elégségül,

Feltáró füttyős kutakodásaiban legvégül.

Bennem élő mindenhatóval nézzük,

Az élet-vég-ül groteszk titkos színházát,

Hol szerveim feltárják összes tényük,

Nagyon kevés érzelem keresi kiürülő vázát,

Nézem, lényem egyre kevesebb maradékát.

Miért a rémisztés, elmúlás képeken?

Bennem hangtalan fogalmazódik e kérdés,

Lázálmos rettegés legyen a lényegem,

Csak hogy tudd mit tettél magad ellen és,

Letörjön gőgös ön isten képed, jön felelés.

Mert kell te tudd, hamu vagy és salak,

Bárhogy is reméled eljő majd ez a pillanat,

Benned lelkem lelke az örök lét akarat,

S nem azzal szolgálod se engem, magadat,

Hogy ostorként vagy vád, bíró, bakò akarat.

A szeretet mit másnak kéretlenül adsz,

Elvárás s a remény létvágy jutalma nélkül,

Magad fölött fenséges győzelmet aratsz,

Bizonyítva a szabad akarat van Istenségül,

Lelkünk közös csillagtrónján benned belül.

És eltűnt, rémisztő képzelgő látomás,

Helyére került az önmegtartó s örök igaz,

Lét félelem, fájdalom örömmé olvadás,

Hited saját szeretet erődben a való tavasz,

Az egyetlen létező önzetlen igaz megújulás.

Szikrázik a fény a tavasz közepén,

Azúrkéket csillantó kikeletremény.

Sehol felhő a gyémánttükör égen,

Az élet csillog szemek tengerében.

Virágok nyílnak, s zöld kabát a lomb,

Búgó énekű párjához búj a galamb.

Meleg a levegő, és lágyabban zenél,

Gyerekkacajt kerget a pünkösdi szél.

Árad, nem ismerve semmilyen gátat,

Alábúj-kerül kaput, s házon átvágtat.

Táncolva hajakban a semmi ellenáll,

Levéltengerhullámokon ömlik tovább.

Ordítja füleitekbe zúgó lég hangtalan,

Üzenve, az élet elől elbújni hasztalan.

Körülvesz pörögve, mosolyogva terád,

A lelkek lelke bújik vele boldog hozzád.

Üzeni, itt vagyok, mindenhol jól látsz,

Mint atya, fiú, magasztos, rám találsz.

Ott, mélyen benned létezésem beszél,

Tudd, szeretlek, mikor elér majd a szél.

Láttam már én pusztulásból eleget,

A latroknak nem járhat a kegyelet.

Nem érdekel senkiféle könny, vér és,

Halálában sikoltozó végső szenvedés.

De ez itt valahogy ma teljesen más,

Pedig ez is csak lázító áll Messiás.

Egy Ács ki megbolondult egyszer csak,

És szeretetről papolva világ kioktat.

Valami mégis változik bennem belőle,

Nem ismerem, soha nem is tudtam felőle.

Rettegő félelem sem tud erőt venni tőle,

Vér mosta arcán mintha mégis mosoly ülne.

Köpködik, dobálják, megy a cirkusz,

A kereszttel meredek a Golgotai út most.

Szandálja megcsúszik, rázuhan a terhe,

Gondolaterő nélkül lett kezem segítsége.

Légiós vissza! - Ordítja parancs rám.

Csak szemére emlékszem végtelen sugarán.

Akkor és onnantól enyém is az a kereszt,

Egész éjszaka őriztem, halálában se ereszt.

Megszöktem, követtem halhatatlan lelkét,

Kerestem s vele, általa találtam békét.

Uram, tudod mi szörnyű dolgokat tettem,

Köszönöm, hogy az ő szemében újjá születhettem.

Oh, Uram, lelkem ünnepel,

életem tőled kaptam és jósággal te töltesz el.

Testem-lelkem hozzád ér közel,

egységed velem az égig emel.

Gyarló voltam, önpusztító s kevély,

de te utat mutattál, s lankadatlan követlek én.

Lelkem tiszta jóságodba öltöztetem,

mostantól nálam vagy, mindig velem.

S tüzed s szeled nem ért el hiába,

nemcsak lélekben,

de tettben is kész vagyok a folytatásra.

"Fegyverem" nem a kevély erény,

hanem az önmegtartó, szerető, de okos lelemény.

Mert, Uram, senki bolondja nem vagyok,

de jóságod fényével teremtek, gyarapítok, támogatok.

Csak hófehér lepelben álltunk tegnap eléd,

s keresztvizeden át elért végre a szent lélektisztesség.

Lelkem mostantól Máté lámpásának otthona,

örvendezzetek velem, hát itt a pünkösdi csoda!