Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
VallásBarátok
Jön a csend napja, érzem terhét előre a vállaimon,
Húz a kétségbeesés vissza és veszteségét ki nem állhatom.
Minden sejtem alkotta tudatom bennem tiltakozva felel,
És mint mindig, segítségre az ö bölcs szavaiban lel.
Hogy a legnemesebb áldozat, való megváltássá lehessen,
Az utolsó este, mit itt töltött, egy mondata ragadt meg bennem.
Mert véres helytartó, mosva kezeid lehetsz te végtelen újra,
Reményt adni, a rettegett pusztulás torkából, a királyok útja.
És megtörténik a vacsora, hol igaz szeretet, szeretetett ád,
S tanár követőinek lábat mos és mégsem lesz a szolgád.
Lát õ oly tisztán és csillogón, árulást és tagadást mi megfelel,
Végtelen szerető szívében gyűlöletnek, kárhozatnak még sincs hely.
A szeretet megkérdőjelezhetetlen bölcs biztosítékát is átadja végül,
Mindnek ki akkor ott volt, mindünknek kik örök ott ülünk az asztala körül.
Megbocsátás kegyét előre átnyújtva, az egész emberiségnek szánva,
Tudatva, minden ember ki az Atyja szavát gyakorolja, az igaz barátja.
Hát jöjjetek, ó ti nehéz napok és némuljon el ma az összes harang,
Emlékezz arra kiben a biztos halál kapujában is csak egy volt a parancs.
Testvéri barátság és szeretet mindért ki eme életbe léphetett,
Várd halk a csodát mely biztosan jố, mivel ố úrrá lett a végzet felett.
János 15:15 Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.
És a szórakó videó előadásában is…
Az vesse
Tükröm, gyere nézz belém,
Úgymond elég-e, van-e bennem még erény.
Látod-e még azt hogy ki vagyok én,
Vagy már rég csak más szemében látszom,
Mikor ők önmagukat keresve néznek felém.
Mert tudod, ágyam kegyetlenebb mint te,
Nem ad éji nyugalmat mostanában semmire.
Énem meghasadva folyton vitában áll önmaga ellen,
Mint valami fojtogató farizeus szellem,
És bennem csak kétség él önmagammal szemben.
Lásd, folyton törvényt mondok más felett,
Még magammal szemben kegyet rendelek.
Elítélem másban mire magamban legyintenék,
Nem engedem, hogy embertársam embernek lássam,
Kezeimben a kövek már készen állnak rég.
Bennem törvény szava és erkölcs szíve ütközik,
Elítélném de nem tehetem hiszem bennem is ugyanaz létezik.
Ó a fény belőled adjon szabadító tisztaságot,
Egyenes utat szívem és gondolataim közé,
Ó visszanéznem beléd a való tanúbizonyságot.
És maradjon örök titok amit a földre írtam most,
De tudd, önmagamban temettem el a cinkost.
Köveim kihullanak a kezeimből végül,
Bűneim mind világtalan,
Hát hívlak titeket legyetek nekem segítségül.
Tükröm, ítélj vagy törd képem el,
Szavaid nincsenek, igazad mindig bennem felel.
Más a kor, benne annyi apró és nagy bűnünk rejtve marad,
Vajon van elég erőnk ahhoz hogy szembenézzünk,
Az önítéletünk köveinek elmaradó sebei alatt?
(János 8:1-11)
Az én Zen-em
Elkezdem pedig nehezen nevezem,
Benne vele lélegzem s létezem,
Hol gondolat gondolatot csendesítve
Terem, a valami-semmi ágát növelem.
Mert elengedni kell és csupán csak ennyi,
Nem rágni és belemenni hanem letenni,
Vigye a szél, neki is széthulló darabjai
Mesél, miből eltűnve tiszták elmém lapjai.
Maga a zene, lelkem ön szerető felelete,
Ahol mégse én vagyok a fontos jelenete,
Gyere be te is minden napi élet kérlek
Szépen, átélve tenni a legszebb téged.
Felismerés, nem nyert megvilágosodás,
Félreértett agyas szuperhumánkodás,
Hisz érted de nem féled magadban tudni
A mindenséget, mi mind és nullát tud adni?
És mindenkinek mást jelent eleven mégis,
Határtalan szeretet mi benne ott van félig,
A másik fele benned nézz rá vissza s terem
Világosságot, hát ilyen olykor az én Zen-em.
A fény felé, halkan
Örömhír jő lassan, lassan,
Szívem hozzá felnő magamban.
Megfontoltan lépek, haladok felé,
Minden lépésem, lelkem dobban belé.
Gyere csak, gyere nyugodtan,
Várnak fényes házban és kis sarokban.
Nem féljük jöttöd, benned nevetek,
Gondolatban mindenkit megölelek.
Ünnepeljük jöttöd, halkan, halkan,
Üzeneted tisztán hallható, bármilyen zaj van.
Nem ér el a gonosz, mert tudjuk rég,
Őt értünk küldted, mint zengő fényt.
Még egy pár hét és jövünk mind,
Gyertyáink fénye csak a tiedre tekint.
Átbeszéltük szelíden a példáid lapját,
Meggyújtva örömmel mind a négy gyertyát.
Most kéz a kézben énekelve itt vagyunk,
Megtiszteljük jöttöd, vár a jászolunk.
Békesség, áldás, szeretet mind szívére,
Jöttöd reménye a gyűlölködés vége.
Várva várt
Valahogy a kinti világ összemenve megkisebbedik így év vége felé,
És a kevéske fény köré a bezáró fagyosság is embert emberhez terel,
Hol a hidegben égő mécses fénylepeltánca szívekben gyújt reményt,
Megélve újra hitet és erényt a volt legnagyobb szeretet eljöveteleként.
Mert az nem lesz vétek, apró és nagy, mind érzi az ünneplő közelséget,
A szeretet nemcsak bennünk, a koszorúkban is egyre fényesebb lesz,
Hétről hétre hozzátesz, magából adva csak több törődő kedvességet,
Minek jele, mi más lehet, mint izgatódott készülődés, megtöltve szívteret.
Megtanuljuk ez alatt az idő alatt, mit élet s benne való szerető hit adhat,
Hogy az számít, kik velünk maradva értik meg amit e türelemtől kapnak,
Bethlen reménye kijár mindannak, ki emberként érkezve jogos e fényre,
Legnagyobb ajándékát ünnepeltként az emberi szívében maga átélje.
Várd hát velem, kegyelmen innen, s kemény télen át szívünk templomát,
S benne kicsinyességünk falát ledöntő örömhír csillagfény jeloszlopát,
Mely nemcsak ezen a négy héten ád törődő, türelmes, emberi csodát,
Hanem legnagyobb ajándékként rád bízza örök a szerető élet hatalmát.