Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
VersViolens
Erőm akarat s akaratom az erőm ellentmondást nem tűrő karja,
Mint gazda hatalma barmai felett, bár lehet, hogy az csak a hasznot takarja.
De akarata véres mészárláson át törvényt teremt, rangsort, mi a táplálékláncban őt fenntartja,
Csúcsragadozó az ember, és őt az erő szakszerűen hajtja.
Hatalom és erőszak, az ős példa erejű páros,
Organikusan nőnek az erőszakszervezetek össze és minden hatalmi ághoz.
Szabályozva, keretbe és törvénybe foglalva ugyan de a funkciói téveszthetetlen maradnak,
Itt a folyó, itt az ár, ha szembe mész ezekkel, erőszakra készítsd fel magadat.
A sok a kevéssel szemben vagy a kiváltságosok mindenki fölött,
Énünk kódolt része az ön megtartó védelem és így az ököl jog is belénkrögzött.
Nézz jól körül és lásd mindenhol a természetünkből adódó verseny helyzeteket,
Uralkodni (v)ágyban, gazda(g)ságban és udvariasan szánni a legyőzötteket.
Torz tükreinkben, álnok hazugságokkal nyugtatjuk magunk,
“De mi ugye azért kedves, békés, jó emberek vagyunk.”
Lásd a lelkedben, tekints vissza a régi idők sorára,
Őszintén mered mondani, hogy létezésünk nem az erőszak kavalkádja?
Anya-mag
A legvégső megosztott állapot,
Amikor te, magad akarod, de őt (őket),
Magadból többé ki nem hagyhatod,
Mert húsodból kiszakadva beléd marták az örök emlék savak.
A szeretet erőd ellened harcolva élteti őt (őket),
Mikor nem vele (velük) vagy hiányuk keserű éget,
De velük (vele) magadat néha sehol nem érzed.
Ez a legszentebb ambivalencia mi tökéletességét te csak sokkal később érted.
Megérted, te vagy ki a magadból mint millió az egyből,
Új, önálló magoncon át, egyedi formát formált,
Kiknek minden önálló tüze visszaszállt, rád,
Kiben (kikben) annyira látod minden hibád és mosolyogsz mégis, belül.
Mert te nem vagy, hanem válsz és váltasz,
Ezer szerepen át ha kell naponta bőrt és ezer ruhát.
Hiszen benned csillog, ragyogón tündökölve át,
Minden fájdalmon, lemondáson megtalálva magod (magjaid) okozta boldogság csodáját.
Eon örök
Idő vagy, te a nem létező szerető,
Ki egykoron Kronoszban leltél testre,Most pedig belém feledve,Vagy számomra a lehetetlen teszt, s a jövő.Egy szó neved, minek tartalma csupán,Elképzelhetetlen mennyiségű nulla,A tértelen humán absztrakttivitás falán,Hol nem lennék többet számlap pupillád árnyán.
Ölelkezve tűnnénk el s belőlünk az idő,Volnánk egymás számára a vágy domusa,Semmikor voltunk igaz, mégis végtelen opusza,A mikor kérdése talán értelmetlen eredő.
Várok rád gondolataink magaslatán,Hol nincsen más csak te és én talán,Megmosom magunk, csillogó magunkon,Ahol minden egyszerre igaz, tündöklő Eonom.
Van úgy, hogy a senki felel
Az egyedülség, modern lét "siker",
Mikor annyira intimmé vagy s leszel,
Mert a félelem, fájdalom a birtokod,
És tudom, van jó okod, de elhallgatod.
Inkább egyedül mint ezekkel, hallik,
Nem magány ez, nem szenvedve zajlik.
Mert a "másik" az… olyan, nem én,
Kit nem szenvedhetek, belül belém.
Aki pedig ön határai szélesítése helyett,
Ál büszke ön országokra találva keresett,
Magát szolgáltatja ki saját lélek viharainak,
Saját bőröm mondja: "Író, te egyedül gonoszabb vagy."
"…az ember természet szerint közösségi lény, s ezért még ha egymás segítségét nem is igénylik, akkor is vágyódnak a közös életre, de nemcsak ezért, hanem mert a közösségből fakadó előny is egymáshoz vezeti őket, amennyiben mindegyiküket részesíti a jó életben."
/ Arisztotelész: Politika —részlet, 3/6, Szabó Miklós fordítása alapján, Arisztotelész : Politika [Magyar Elektronikus Könyvtár - MEK-04966])
Hasztalan
Halk szavam zavar a csendben,
Hol még fél a fájdalom dölyfösen.
Rombolj, tomboljon hát ide vele,
Üsd karddal pajzsod, itt az ideje!
Minden békevágy és álom csupán,
Mikor megpecsételt saját szavad,
Üszkölve törlöd, mit adtál délután,
Ott a gerinctelen csend téged avat.