Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Boldogságos fürtök mámorító gömbjei,

Kikben a bor álmodja gyermeki álmait.

Majd mindent megvalósít miután szeretője,

A fény, mámorrá csókolta benne a cukrait.

Ezután jövő víqgodaalmas s kemény munka,

Árát fizetve s testét törve lelke lép hordóba.

Kis idő múlva amfóraába és máris fejedbe szállt,

Lelked kitágul elönt, mámorul hiszed igazát.

De tudd én kit Nüszosz nimfái neveltek élni,

S kiben a nép Atyám jó neveként Zeuszt féli,

Megdermedek midőn télen minden kert, lugas,

Tetszhalottá lész s kínok között várom a tavaszt.

Ezért adtam néktek szőlő nektárból a reménységet,

Hogy minden cseppje lehessen az az isteni bizalom.

Lassan majd egy eljövő melegebb napon, újra éget,

Héliosz a drága érlelő örök életet adó erő, tesz szépet.

Hát addig is tisztelj s idd ki poharad vagy serleged,

Nevem gyakran emlegesd mert mámort adok neked,

Mivel világod elviselheted, mered háborút, szerelmet,

Szentté vagy őrültté tehet mint egy színpadi szerep.

Ó de kell, kell hogy te itt velem legyél és higgyél,

Varázslatom örök tied hogy te a legjobbad legyél.

Nem gonoszság, nem átok ő ha tudod mit teszel,

De okos társ kell, az én Ariadném mindig rám lel.

És a szórakó előadásában is…

Gyertek most ti, szülők és nagyok,

Nektek felnőtt mesét mondok.

Mese, legenda vagy valóság, idő pora fedte,

A lényeg az üzenet, mit elrejtettek benne.

A történet jó 1700 éve Myra-ban esett meg,

Hol a gonosz sors egy gazdagból szegényt tett.

De hogy tetézze még a családfő szomorúságát,

Szegénnyé tette vele még a három eladó korú lányát.

A hozomány, mit lányos ház fizet a kérő családjának,

Szép kis summa, nélküle házasság nem állhat.

Az pénztelenség már egyre fenyegetőbb réme,

Elkeletlen a lányokat kényszeríti az erkölcstelenségbe.

Ám csodát ád az ég, és egy kis zsák aranyat,

A lányos szobaablak belseje alatt.

Rohant is a gazda egyből a vőlegényi házhoz,

Nincs akadálya, hogy a háromból egy menjen párhoz.

De a másik kettővel most mi lesz, sírt az apjuk,

Őket majd innentől a sorsukra hagyjuk?

Bent, az ablak alatt ekként fohászkodott a gazda,

Mikor valaki az újabb zsák aranyat az ölébe dobta.

Fut a gazda, gyorsan kint, az ablak alatt,

De bárki is volt ott, annak nyoma már elillant.

Két napig virrasztott várva az utolsó zsákot és a pillanatot,

Mire felfedhette jótevője kilétéről az igazságot.

Miklós volt az fehér csuklyában, a Myra-i püspök,

Kinek azon nyomban a gazda titoktartásra esküdött.

Mert Miklós tudta, embernek lenni egy embertelen korban,

Ez az egy számít, és nem hagyni felebarátod a porban.

Ő volt, ki életével mutatott önzetlen, jó példát,

Akinek tiszta szeretet tüze világlik korlátlan időn át.

Gondolj erre, mikor a kicsik cipőjébe ajándékot teszel,

Tanítsd nekik, a másiknak segítő ember az igaz ember.

Sötétbe visz az út, a lélek nem kegyes,

A feneketlen mély, beteg vágyat keres.

Megírtam hát sokszor mit szégyeltek el,

Mi a bennetek belül munkáló átok kehely.

Nem tettem mást csak kimondtam azt,

Emberben sötét kéj fájdalomhoz tapadt.

Mocskos álcátok ím a napfényben állva,

Égeti bőrötök a kimondott szó igazsága.

És lettem így én a szemetekben a szálka,

A nemesi nemtelen, ki mindezt meglátta.

Ó igen, és élveztem is veletek együtt járva,

Eme erőszak mocskos gyönyörök iskolába.

Mert mertem leírni mindazt rólam s rólatok,

Hogy képmutatóan átkos hazug otthonotok.

Nem a szavak, tollak mik a papírra vetetett,

Lelkünk az, mi beteg, eme szörnyű fergeteg.

És a túl sok igazság, utolér s nyakamba hág,

Csak őrült lehet, ki mindezt arcotokba vág.

De kérdezd a parasztot, a szolgáid lelkét,

S igaz válaszaiktól belátod végzetem terhét.

Mit teszel ó ifjúság,

A hihetetlent valóra.

Félelem nélkül élve,

Szabadságért téve.

Mit az eszme gyújt,

Lángba, ósdi elhullt.

Magyar nyelv terem,

Szabadon éneklem.

Ifjak, hív a haza ma,

Mit apáink elbuktak,

Valóra váltjuk, miénk,

A sajtó és Buda vára.

12 pont miben jővő,

Nemzet dalolva nő,

Jöhet vész, vér, erő,

Győzni fog, lépj elő!

Bécs talpnyalóinak:

Büszke Magyarnak,

Vagy ti: Rebellischer

Schweinehund hívnak!

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)

Barna, számát szív melengetve el töltő ragadós mámorító csoda,

Borzongó testemen, végig vibráló élet lüktetést varázsolsz te oda.

Trópusok tüzét vastag húsos héjában kódoló bab coca,

Mezo Amerika ős isteneinek feketepárduc vér bora.

Véremnek vére születtél mint rettenetes rituálék test széttépő sora,

Huitzilopochtli még inni vágy hát vágj le most tízezret nosza.

S vérük a bab péppel el keveredve mámorod fokozza tova,

Templom piramisod lépcsőjén vér lucskos volt a moha.

Ám jő a Hispán őrjöngő évszázadaid véget érnek s a nép lesz az ő fogja,

Kultúrád vértóba száll a bab utat talál vissza magát király szívbe lopva.

Angol Holland Francia beszáll a boltba s rafináltan péped nyomja,

Meg édesítve létrejön a kitárulkozó csokoládé családfa lombja.

Sikkessé válsz mint bon-bon és az udvarlás s vágy át értelmezett tárgya,

Hozzád kötődve lét öröm és élet lüktetés találnak egymásban párra.

A mészárlás katarzisából a lelki testi örömig vezetettél táncra,

Gyakran hódolva én sem tudok sokszor gondolni másra.

Hát feldíszítem szeretőm apró passzilláiddal sorban fektetve őt az ágyra,

S hagyom hogy egyre jobban felmelegedő bőre a te testedet is át járja.

Mikor alakod már az ő alakjával eggyé válva lett a vágyam lángja,

Ölelésem és csókjaim határtalansága mindennek az édes barnás ára.

A pusztulás eksztázisából téged te barna pörkölt csoda megmentve s megváltva,

Hagyom hogy boldog mosolyok között csokoládé csodája őt is átjárja.

Bőrünk szülőfölded arany barna színéttől mázosan fénylik a világra,

Szemében tűz csillan s lelkes-mohón kész a viszont imára.

Tűz tűz ősi lélek sötétségből a fény felé törve lettél te a gyönyör bab virága,

Vér vér megtisztulva rég és gazdagítva lélek és test formáid imádja.

Sas sas vagy te mi sötét mélységeimből lelkem mindig ki rántja,

Vágy vágy őstől belém kódolva ízed olaja lelkemben a hála.

És a szórakó előadásában is…