Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
TörténelemTalált (vád)irat
Egy megtalált vádirat az emberiség ellen — és értünk.
Háborúk jönnek és mennek, de mindig ugyanazokat ölik.
A kelet elesett — de az ember még dönthet: fölébred vagy újra elbukik.
Egyszer, a legyőzöttek irat hegyén jártam én,
Kik sokan voltak és mégis bátran pusztultak el,
A történelem utolsó nyomaikban fedi őket fel,
Sohase hidd el amit neked egy győztes dal tanít.
Háború dúlt már jó ideje amit mindenki átkozott,
Mégis elfogadott mint az élet része, hulla hegyek
Az érzéketlenség árnyékain, húsból húsmaradék,
Az újabb traktor egy újabb tömegsírt halkan avat.
Kezemben egy jelentés akadt mint utolsó vádirat:
“A kelet elesett, nincs többé, fènyeit te ne keresd”
“Őrült vezéreink álma volt csupán, mi nem ereszt”
“Utoljára jegyezd, béke már csak sírjainkon lehet.”
A papír mai napig összehajtogatva tárcámban van,
Hordom bármerre megyek, mert benne a felelt vele,
Ember mindig más embert küld halálba maga helyett,
De más életek árán vett álmod csakis hazug lehet.
Ez hát az emberi vádirat, minden háborút szónokló
Jövendő, volt, való vezér, vérgőzös bolond, rémálmodó.
Védd magad mindegyiktől ki erőszakra buzdít, jogosít,
“A kelet elesett”, de az önvédelem benned kezdődik.
Minden forradalom dala
A nép csendes és sokáig tűr végtelen,
Hazug hangokon csak visszhangtalanság terem.
De valahol lent fény nélkül sűrűsödni kezd az erő,
Nem a szép igazság az mi nyomorból jő.
Mert nem a jobb, szebb hanem ez nem kell,
Szép jövő, talán majd valakinek, egyszer.
Féligazság is jobb mint a sok dögletes megalkuvás,
Az elnyomott álmok az őszinte, egyszerű elméket írják át.
És elkezdődik a puskaporos suttogás,
Rántsuk le a királyt a trónról, jó móka lesz az meglásd.
Az öregek félnek, ők már látták ezt a fenevadot,
Mi szabadságot azt nem, de gyötrelmet és halált bőven adott.
Nem sok kell s háború a város, háború az ember,
Lángoló tetőkről most a szabadság véres angyala felkelt.
Menekül ki él, felfordult a világ, gyerekkézben fegyver,
Ne kérdezz, csak élj túl vagy menj innen messzire el.
A halál gépei beletaposták a kövekbe az utolsót kit talált,
Emlékeinkben suttogás marad a vérbe mocskolt szabadság.
Menj ki oda ahol a reménykedő elesettek fekszenek,
Ródd le kegyeleted és tudd a békegalambok sohasem örök életűek.
Dionüszosz tele
Boldogságos fürtök mámorító gömbjei,
Kikben a bor álmodja gyermeki álmait.
Majd mindent megvalósít miután szeretője,
A fény, mámorrá csókolta benne a cukrait.
Ezután jövő víqgodaalmas s kemény munka,
Árát fizetve s testét törve lelke lép hordóba.
Kis idő múlva amfóraába és máris fejedbe szállt,
Lelked kitágul elönt, mámorul hiszed igazát.
De tudd én kit Nüszosz nimfái neveltek élni,
S kiben a nép Atyám jó neveként Zeuszt féli,
Megdermedek midőn télen minden kert, lugas,
Tetszhalottá lész s kínok között várom a tavaszt.
Ezért adtam néktek szőlő nektárból a reménységet,
Hogy minden cseppje lehessen az az isteni bizalom.
Lassan majd egy eljövő melegebb napon, újra éget,
Héliosz a drága érlelő örök életet adó erő, tesz szépet.
Hát addig is tisztelj s idd ki poharad vagy serleged,
Nevem gyakran emlegesd mert mámort adok neked,
Mivel világod elviselheted, mered háborút, szerelmet,
Szentté vagy őrültté tehet mint egy színpadi szerep.
Ó de kell, kell hogy te itt velem legyél és higgyél,
Varázslatom örök tied hogy te a legjobbad legyél.
Nem gonoszság, nem átok ő ha tudod mit teszel,
De okos társ kell, az én Ariadném mindig rám lel.
Időtlen emberség
Gyertek most ti, szülők és nagyok,
Nektek felnőtt mesét mondok.
Mese, legenda vagy valóság, idő pora fedte,
A lényeg az üzenet, mit elrejtettek benne.
A történet jó 1700 éve Myra-ban esett meg,
Hol a gonosz sors egy gazdagból szegényt tett.
De hogy tetézze még a családfő szomorúságát,
Szegénnyé tette vele még a három eladó korú lányát.
A hozomány, mit lányos ház fizet a kérő családjának,
Szép kis summa, nélküle házasság nem állhat.
Az pénztelenség már egyre fenyegetőbb réme,
Elkeletlen a lányokat kényszeríti az erkölcstelenségbe.
Ám csodát ád az ég, és egy kis zsák aranyat,
A lányos szobaablak belseje alatt.
Rohant is a gazda egyből a vőlegényi házhoz,
Nincs akadálya, hogy a háromból egy menjen párhoz.
De a másik kettővel most mi lesz, sírt az apjuk,
Őket majd innentől a sorsukra hagyjuk?
Bent, az ablak alatt ekként fohászkodott a gazda,
Mikor valaki az újabb zsák aranyat az ölébe dobta.
Fut a gazda, gyorsan kint, az ablak alatt,
De bárki is volt ott, annak nyoma már elillant.
Két napig virrasztott várva az utolsó zsákot és a pillanatot,
Mire felfedhette jótevője kilétéről az igazságot.
Miklós volt az fehér csuklyában, a Myra-i püspök,
Kinek azon nyomban a gazda titoktartásra esküdött.
Mert Miklós tudta, embernek lenni egy embertelen korban,
Ez az egy számít, és nem hagyni felebarátod a porban.
Ő volt, ki életével mutatott önzetlen, jó példát,
Akinek tiszta szeretet tüze világlik korlátlan időn át.
Gondolj erre, mikor a kicsik cipőjébe ajándékot teszel,
Tanítsd nekik, a másiknak segítő ember az igaz ember.
de Sade elmélkedései
Sötétbe visz az út, a lélek nem kegyes,
A feneketlen mély, beteg vágyat keres.
Megírtam hát sokszor mit szégyeltek el,
Mi a bennetek belül munkáló átok kehely.
Nem tettem mást csak kimondtam azt,
Emberben sötét kéj fájdalomhoz tapadt.
Mocskos álcátok ím a napfényben állva,
Égeti bőrötök a kimondott szó igazsága.
És lettem így én a szemetekben a szálka,
A nemesi nemtelen, ki mindezt meglátta.
Ó igen, és élveztem is veletek együtt járva,
Eme erőszak mocskos gyönyörök iskolába.
Mert mertem leírni mindazt rólam s rólatok,
Hogy képmutatóan átkos hazug otthonotok.
Nem a szavak, tollak mik a papírra vetetett,
Lelkünk az, mi beteg, eme szörnyű fergeteg.
És a túl sok igazság, utolér s nyakamba hág,
Csak őrült lehet, ki mindezt arcotokba vág.
De kérdezd a parasztot, a szolgáid lelkét,
S igaz válaszaiktól belátod végzetem terhét.