Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
GondolatokEon örök
Idő vagy, te a nem létező szerető,
Ki egykoron Kronoszban leltél testre,Most pedig belém feledve,Vagy számomra a lehetetlen teszt, s a jövő.Egy szó neved, minek tartalma csupán,Elképzelhetetlen mennyiségű nulla,A tértelen humán absztrakttivitás falán,Hol nem lennék többet számlap pupillád árnyán.
Ölelkezve tűnnénk el s belőlünk az idő,Volnánk egymás számára a vágy domusa,Semmikor voltunk igaz, mégis végtelen opusza,A mikor kérdése talán értelmetlen eredő.
Várok rád gondolataink magaslatán,Hol nincsen más csak te és én talán,Megmosom magunk, csillogó magunkon,Ahol minden egyszerre igaz, tündöklő Eonom.
Van úgy, hogy a senki felel
Az egyedülség, modern lét "siker",
Mikor annyira intimmé vagy s leszel,
Mert a félelem, fájdalom a birtokod,
És tudom, van jó okod, de elhallgatod.
Inkább egyedül mint ezekkel, hallik,
Nem magány ez, nem szenvedve zajlik.
Mert a "másik" az… olyan, nem én,
Kit nem szenvedhetek, belül belém.
Aki pedig ön határai szélesítése helyett,
Ál büszke ön országokra találva keresett,
Magát szolgáltatja ki saját lélek viharainak,
Saját bőröm mondja: "Író, te egyedül gonoszabb vagy."
"…az ember természet szerint közösségi lény, s ezért még ha egymás segítségét nem is igénylik, akkor is vágyódnak a közös életre, de nemcsak ezért, hanem mert a közösségből fakadó előny is egymáshoz vezeti őket, amennyiben mindegyiküket részesíti a jó életben."
/ Arisztotelész: Politika —részlet, 3/6, Szabó Miklós fordítása alapján, Arisztotelész : Politika [Magyar Elektronikus Könyvtár - MEK-04966])
Hasztalan
Halk szavam zavar a csendben,
Hol még fél a fájdalom dölyfösen.
Rombolj, tomboljon hát ide vele,
Üsd karddal pajzsod, itt az ideje!
Minden békevágy és álom csupán,
Mikor megpecsételt saját szavad,
Üszkölve törlöd, mit adtál délután,
Ott a gerinctelen csend téged avat.
A katona
Szolgálod a hatalmat, eszmét, vele egy nemzet képet,
Életed s bátor akaratod erejét jó solidusban méred.
Ha kell őrzöl vagy támadva vérengzve életekre törsz,
Neked legalizálultuk, tettük szabaddá mikor ölsz.
És védel is, töretlen hatalmad ereje támadót rettent,
Ember s ember között te vagy a szükséges kegyetlen.
Tisztelem áldozatod és elismerem kellesz te nekünk,
Naiv, pacifista álmaimban csak, szükséged nélkül létezünk.
Mert átkozott, konok e világ hol túlélés terhe az erőszak,
Minek szervezet formájában mesteri birtokosa te vagy.
Olyat vállalsz értünk, helyettünk mitől lelkünk rettenne,
Nem összetörve, minket védve, vérben és mocsokban fetrengve.
Te ki, ha kell ha nem, éberen őrzöd a nyugodt, békés álmunk,
Áldozatkész, önzetlen hűségetek minket örökkön inspiráljon.
Hát szóljon most e dal, tisztedre, dicsőséggel zengve tőlünk,
Táborhelyi vitézből lett, harcos katona testvérünk.
Az ördög virága mindig a szívben ül
A vágy születéséhez egy dolog kell és ez a tárgya,
Csak minek tudat képét ismered állhat szíved kapujába.
Vágyódás az csupán, üres belső, a tárgy nélküli álom,
Sóvárgás mely mondja, még megtalál vagy kitalálom.
De az igazi csábít ellenállhatatlan mert csak rólad dalol,
Az önmegtartóztatás, nem az a részlet miben a vágyaiddal lakol.
Mindig az, mi édes, neked kedves, húz magához kibírhatatlan,
Szakíts ha bírsz vele, fog mint forró nyár belű kátrány katlan.
Virágzik szívedben mint ember méretű alattomos légykapó,
Pontos és kegyetlen, Ítéletét örömmel végrehajtó bakó.
Kárhozd magad vagy bármi Istent, sorsot miben te hiszel,
Míg szíveden nem lánc a lemondás erény, az ördög virágainak örök táptalaja leszel.