Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
GondolatokTúl színes világ
Egy vers a keresésről, a változásról és a szeretni vágyásról.
Megtaláljuk-e a saját kapunkat a világ zajában és színeiben?
A "Túl színes világ" a bennünk rejlő elpusztíthatatlan reményről mesél.
Újabb kapu nyílik, újabb ajtó vár,
Van ahol öröm, van ahol gyász.
De megtalálom-e majd,
A magam kapuját?
Ahol merek és rátok nézek,
Őszintén elengedve a mindenséget.
Lehetek-e én,
Maradva örök, változás-remény.
Ott embernek lenni nem börtön,
Hol csak irigységem őrzöm.
Jól hangzó szavak —
Csendben, egótalan.
És mégis valami keverék,
Ami e pillanattal hatol beléd.
Túl szép, túl merev,
Nem lehet rajtam át, nem szeretni…
Félreismert Istenek
A Félreismert Istenek a hit és a bizalom végső megrendülésének lírai krónikája.
A vers jelképrendszere a legtisztább gyermeki hit elárulása és az ebből fakadó örök emberi erkölcsi igazságszolgáltatáson alapul.
Szembesít minket azzal mikor az alkotó ember maga válik az egykor emelt templomainak könyörtelen lebontójává.
Kétely nem hagy aludni és tépi a lelkemet,
Hazugság volt hitem idáig, ráébresztett.
És hiába hittem őket, igazságuk rengeteg,
Lelkem meghasonlott, háborúban áll veletek.
Én emeltem templomotok, s mindent adtam,
Szeretetem, magam, s amit csak tudtam.
Nektek neveltem és tanítottam gyerekeim,
Ámultunk meséitek szépséges angyalain.
De hitem, mint bűneitek dala, az égbe száll,
Jóságotok álca, mi nyomorultat kihasznált.
Nincs kegyelem, bocsánat: megrontottátok,
Az álmot, mely bennetek szebb jövőt látott.
Nem tudhatom többé mi igaz ti bennetek,
Vádló, bíró, bakó nektek mind én leszek.
Nem építem, lerontom templomotok köveit,
S az idő mossa el rólatok az emlékezetet.
S megyek az embertelen pusztaságban,
Közületek magamat számkivetve.
Én a hazug bálványok pusztító atyja.
Jövök érted, s nálam lángoló véres dárda!
Írnék én vidámat
Írnék én vidámat, de a lélek néha mást követel.
Egy vers a szembenézésről és arról az erőről, ami a saját árnyékaink mögött lakozik.
Érdemes megállni egy pillanatra a sorok között.
Egy nő barátom rám írt a minap,
“Vidd innen sötét árnyaidat”.
Sokan gondolják: a sötétet nem látva,
Attól jobb lesz a lelkük világa.
Bár létezhetne csak az az árnyékmentes fény,
Hol minden gondolat szép szülemény,
S nem ismer mást csak a fénylő napot,
Mibe a létezése belehabarodott.
De gondolatom üzen kedves nő barátom,
A tudatlanság terhe lesz rémálom,
Mert lásd, elbújni sohasem egyszerű,
A lélek magától barangol kényszerű.
Írhatnék én napestig mi mást, mint szépet,
Pici kék virágot, mi a szemünkbe égett,
Lásd, a lelkedben feltörő életerő,
A sötétedbe éljenez: véd, s mérleged ő.
Hiszen én két soronként hiába vérzem el,
Semmi az ahhoz képest, mit te érdemelsz,
Egy lélek se nő erősre börtönében,
A boldog alku odakint várja a fényben.
És lehet, igen, a siker soha nem garantált,
De fáj a meg nem tett tett, mi így valóra nem vált.
Hát menj, élj, nevess és sírj, mert ez a sorsunk,
Életünk falait lebontani: egyedül a mi dolgunk.
🚺Maszkok és terek🚹
Mi történik, amikor a maszkok találkoznak a legőszintébbtelenebb téren?
Kiderül mi a nagyobb félelem: a magány, vagy az őszinteség.
Egy vita a vágy és az egó között.
🚺Mit akarsz pontosan tőlem?
🚹Megismertetni magamat benned.
🚺Akarod, hogy ismerjelek?
🚹Hogy se te, se én többet ne féljek.
🚺Te gyáva vagy és félsz… de te vagy a férfi!
🚹Aki ezt érti, mindenki fél, MINDENKI.
🚺Jól van “nagy szavak”, még öreg is vagy!
🚹Ha lehet, se vagyok idősebb nálad.
🚺Engem te nem fogsz magadra dumálni!
🚹Miért nem ezt akarod megélni egóból?
🚺Te szavak vagy cselekvés nélkül…!
🚹Te pedig végül az álomtalan csillogó vágy.
🚺Nem értelek…ne beszélj, ne írj többet…!
🚹Pedig most értetted meg a legtöbbet.
🚺Nem akarom…akarlak…!
🚹Tudom, és hagylak is szépen.
🚹Ragyog az égen, álmodj, jó éjszakát.
Tökéletesen tökéletlen
Vajon hová megy az, aki kétszer is megvilágosodik? Ebben a modern koanban a szerző a klasszikus buddhista hagyományokat ötvözi a modern ember életszeretetével. A történet végére nemcsak a főhős, hanem az olvasó is rájön: a megváltás nem a világból való távozás, hanem az abba való örömteli visszatérés. Egy írás, amely után más szemmel nézel majd egy esős délutánra.
(Egy Zen Buddhista Tanmese)
Egyszer egy bodhiszattva kíváncsi lett a Nirvánára, ezért elment, hogy megnézze magának. Még mielőtt lejárt volna a látogatása, felkereste Buddhát. Kellemesen elbeszélgettek a hibátlan és gyönyörű nirvánai naplementében.
Egyszer csak megkérdezi a bodhiszattva Buddhától:
– Itt mindig minden ilyen… tökéletes?
– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezett vissza a Legszentségesebb.
– Hát, nem mondom, azért néha eshetne – jegyezte meg a szent.
– Nem szeretem az esőt – mondta halkan a Legszentségesebb.
– És miért nincs hideg, vagy ősz, vagy sötét, zúgó éjszaka? – folytatta a bodhiszattva.
– Olyan az idő, mintha állandóan tavasz és nyár között, délután kettőkor megrekedtünk volna. Nem lehet normálisan aludni sem. Igaz, kellemes dolog, hogy nem izzadok, de így például semmi értelme a fürdésnek vagy a tisztálkodásnak. Vagy ott van az evés: annyit tömök magamba, amennyit csak akarok, mégsem érzem magam teltnek…
És ez így folytatódott körülbelül egy órán át. A Buddha türelmesen végighallgatta minden panaszát. Majd amikor a szent végre lélegzetvételnyi szünetet tartott, megkérdezte tőle:
– Mondd csak, nem érzed úgy, mintha megint megvilágosodtál volna?
– De, egy kicsit igen – válaszolta mosolyogva a bodhiszattva.
– Mert aki kétszer megvilágosodik, annak csakis a Szamszárában van a helye – mondta szintén mosolyogva a Buddha.
– Hiszen nyilvánvalóan annyira különleges, hogy egyedül ő tud az ott még szenvedő embereknek igazán segíteni.
– Már indulok is! – kiáltotta vidáman a szent, majd még visszaszólt:
– Köszönöm, ó, Legszentségesebb!
– Szívesen, drága barátom! De mondd csak, mit is köszöntél meg?
– Azt, hogy ráébresztettél a tökéletlenség erejére – válaszolta a bodhiszattva, aki ettől fogva soha többé be nem tette a lábát a Nirvánába.
🤗🎄❤