Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Ötöt ütött a jóisten rám,

Önmagam hangjával teli lett a szám.

Keresem, kutatom de hiába nem tudom,

Hol van az a hatalom, honnan tudhatom.

Mert elönt az élet,

A végtelen, soha véget nem érő kísérlet,

Melynek légtelen gátján lóg a fele élet.

Csoda szemű, ne nézd az eget kérlek,

Mert mi ott ül az milliónyi csillogó kísértet.

Gyere gyere mert én nem állok meg soha,

Míg le nem kopik lábamról a cipő s hátamról a ruha,

És már látom a talpam kérgesedik keményre,

De soha még csak ne is gondolj a reményre,

Mert A remény gyenge és vacak hát gyere most,

Csoda szemű, Mutasd hát arcod azt a haragost,

Vicsorodban olvadó fém folyik ki a szép szádból,

Többezer Temetetlen régi álom menekül most a házból.

Fogd a kezem jó megátalkodottan,

Itt a lelkem az egyetlen amit magammal hoztam.

És egymást húzva segítve mindig tovább,

A végtelenbe tesszük le majd a végállomást.

Mert mi szívünkben hordjuk az egy igaz vallomást:

Mindig és örökké megállíthatatlanul megyünk tovább,

Halál elválaszthat de mi megyünk együtt ott is, odaát. 

Ötöt ütött a jóisten már ránk,

De Megállíthatatlan dübörög bennünk, az élet nevű tánc.

És a szórakó előadásában is…

Kedves ellenségeim!

E sorokat vérembe mártva és attól csöpögő dárda hegyén, erős gerely dobással küldöm felétek én, mivel ezen földtekén kevesek vannak kit jobban gyűlölök, és ez nem egy szerény vélemény, remélem célba találok soraim végén.

Mert ha szeretnem kell és lehet akkor kell, hogy legyen ellen szeretet, hisz kétpólusú az egész világ, fény és sötétség mi felváltva világít terád, Bármit is teszel ez alól nincs kiút, bár lelked ostobára hígult a hamis próféták álságos szeretet beszédén, de hidd el gyűlölni jobb mindennek a végén.

Nem ismerlek titeket igazán túl jól de a gyűlöletben nem a megismerés az mit én sehol keresek, és nem érdekel mitől félsz illetve de igen hiszen kereshetem benne azt amit én szeretek s gyűlölhetlek még jobban emiatt is sebtiben mindteket, lásd az én gyűlöletem különleges mámor mi soha senkit nem ereszt el szépséges fogságából.

Ha még okat is adtál rá, ó te oktalan, tudd duplán gyűlöllek ha ez lehetséges és még jobban hisz pont azt nem érted, hogy lelkem békületlen falka, ki miközben saját lelki sebeit nyalogatva újra és újra felmarja nem enged közelébe senkit, mert azzal gyenge lenne és a gyűlölet varázsa mit elveszít.

Ti mindig ti vagytok és maradtok és sohasem te, hiszen ahhoz el kellene ismernem hogy nem becsmérelhetem mindet egyszerre mert nekem veletek van gondom mind s nem veled egyedül, Bennem a tömeg félelem szorongása az mi végtelenül hegedül és ezért raktam fel mindannyiótok képét ti ki mind ember, gyűlölet oltáromra hol gyűlölve szerethetem saját gyűlöletem, magamat élve temetve ezzel el. 

És a szórakó előadásában is…

Ember, ó ember, Ó te végtelenül érzelmes s cinikus

Vészterhes csoda, az önellentmondás megalkotója,

Képviselője, hona, ki mint önnön legcsodálatosabb

Szándékait örök szabotálón, nem látsz túl az önmagad

Által szőtt zavarodott hálón.

Mert például, mikor van egy jó gondolatod de te magad

Mégse gondolhatod, hogy a többiek majd valamire tartják,

Kitalálod hát, valaki más száján át, mondatod el, mit mondanod kell.

S mi sem egyszerűbb, megzavarni a sok másik „együgyűt”

Találsz neki egy jól csengő Nevet s történelmi helyet

Ahol saját senkisséged valakivé építése helyett,

Amúgy jó gondolatod, hamis kabátban csillogtatod.

És bevetted a dezinformátorok világ kútjába, hol mindenki

Hinni akar és ettől kába, Az internetre hol az egyetlen igaz

Referencia, az ide le merte írni valaki nevű végtelen nagy

Arrogancia. S hiszed mert akarod. S terjeszted mert igazából

Gyenge a karod s hasonulni jobb ma, most, mint kitárni

Fejedben az ablakot.

Egyszerűbb a bamba hit, Mint okosnak lenni és kételkedni 

Egy kicsit, hiszen nem azt tanultad már az iskolában sem,

Hogy a legfontosabb tudás elem a kérdés, a kérdező jel maga

Hisz enélkül nincs megértés csak a bamba félő bólintó együtt értés,

Meg a hiányzó csoda.

Mert olvasom, Albert Einstein mondta, írta maga, azóta természetesen

Kiderült hogy talán ilyet ő soha nem tett, Csak a szájába tette valaki oda:

„Csak kétféleképpen élheted az életed:

Az egyik olyan, mintha semmi sem lenne csoda. 

A másik, mintha mindent csoda tett volna oda.”

Legyen elismerem az üzenet szép, a gondolat nemes, A gond csak az

Alkotója felvállalni nem meri magát és így nem egyenes. Lelkes kérdőjel

Lelkű kutatók bejárják földet s eget És találnak egy gyász levelet,

Melynek egy későbbi részéhez fércmunkaként csapódott e szöveg.

Tanulság hát ó te drága ember, békén és szereteten kívül egyetlen

Igaz feladat legvégül, KÉRDEZZ! Mindig s örökkön örökké, a vak

Hit helyet légy te a konok, a legkonokabb utált örökkön kérdező

Ki mint a még maradék emberi szellem létező lángját féltve őrző,

Te vagy, ki még akkor is kérdezz mikor már senki nem kérdez tovább,

S mutatod ezzel mindnek, az ember feletti, igaz emberi példát.

És a szórakó előadásában is…

Csillanó nyári réten át,

mint piciny gyermek mentem hozzád.

Játszani, tücsköt ugrasztani ki a fűből,

S mindent mi bűvöl,

Megcsodálni, s tótágast állva körbejárni.

Kicsiny Kató, olyan meghatóan csoda szép,

gyerek lány voltál akkor még,

Mi ideát szívem kapuját festette,

Csoda szépre mosolyoddal éppenség,

S bújva a fűben, bogár

S valamennyi hangyavár miénk volt már rég.

Két, négy-öt éves forma fiú s lány,

Jobb dolga nem volna,

A forró nyári délután elindult az élet útján,

Megnézni igaz csak kicsiben,

Te élet, miről is szólsz, ide lenn.

Látták a hangya élet világot,

Ahogy a királynő mint gyönyörű virágot,

Új nemzedék bábot szült életre,

S jó törődés, táplálás jutott

Minden, fehér tokban lapuló pici lélekre.

Esteledett s feljöttek a csillagok,

Kató csöpp kezében,

Egy Föld rögön kisebb kolóniát tarthatott.

S felnézett a csillag szikrás égre

S mondta végre:

Látod kicsi hangya Huszár,

Azok ti vagytok ott mind, a csillagok!

S mint tenyerében a világ,

Lelkemben akkor s ott lett

Föld és ég egy, kerek virág.

És a szórakó előadásában is…

Ember testvér, kérlek gyere és segíts nekem

Mert valamivel telis-tele a szíven s nem érti

A fejem sem a felét egészen, hogy mi végre ismerjük mi egymást félre, oly készen. 

Te azt mondod más, én azt mondom hasonulás.

Te azt mondod hibás érték, én mondom közös a mérték.

Te mondod mert ők s azok, én erre, mi mind vagyunk ha hagyod. 

Te mondod lator mind, én rá, a szegénység mocskos bilincs.

Elő ítéled mindet s őt anélkül, hogy vennéd az időt nyitva tartva az elméd s a szíved s ezzel tudva hiszed, érzésed jog, mi veled-benned élve jár s ebben nálad-neked nincs se határ se puha lélek, s ezért én tőled félek 

Mert általánosítasz és ezzel az a gond, hogy ráhúzod haragod mint egyforma zubbonyt bárkire, az alap mindegy, hisz ez a te dühöd és mint a gazdája neked mindegyik mind egy s egyforma, a gyűlölet nem válogat, nem az a dolga.

És kezedben már ott villog elengedhetetlenül az mivel meg pecsételjük egymást s önmagunk

És nem vesszük észre hogy innentől mind, meg s tele pecsételt barmok vagyunk a gyűlölködés vásárán minek nem látsz már túl a korlátán.

Ember testvér, nem a birtokod érdekel, hanem lelked szava mert annak lángja az mi meleget ád és világít át végtelen éjszakát, így kérve kérlek jöjj közénk s ha nem mással, jelenléteddel támogassuk egymást.

És a szórakó előadásában is…