Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
GondolatokÁlomnyelv(en)
Most egy kicsit másképp beszélünk majd, olyan nyelven hol a tudat és az álom határán lebegve kereshetjük a szavak mögötti értelmet. Ez a szürreális belső utazásunk a lét és nem lét határmezsgyéjére hív, ahol az emlékfoszlányok és mély érzések fontosabbá válnak a puszta logikánál. VárnAK a festő hangalakOK meséi önmagunkról.
Pempő, bújj hozzám lágy kerekdeden,
S bennünk majd én kerekedem felül.
Sikoltva valahol egy emlékfoszlány zenél,
Rettegve elenyész, alaktalan egészt felejt.
El, merülve mereng megadásom,
De inkább marad a lét nem lét határon,
Gyönyör és fájdalom egyszerre belém nyilal,
Engedd formálni és oszolva felkavar, de megy.
Vágy-alom, álom, állón, átkon, átjön s kívánom,
Újra, hogy legalább itt más legyen, lehessen ám,
De tudom, csak könnyed belső kép ország hazugság,
Mi itt bent tetszik, ébren hányná ki a szívem.
S söpör a tudat seprő, nem fontos fájdalom,
Nem fontos örömmel jő, és már nem vagyok én,
Mert rég zuhanok ott ahol értelmetlen szavok,
Próbálom kiejteni AK, de meghal az én, OK marad.
Hullámzó kék lágy sötétség takaró tekert csomó,
Az éj vízzel megterem, bennem vár még árnyék,
Rossz jó belém épült, győzelmei vesztve kullog,
Gyere Pempő, gömbölybe, te talán igen, álmodok.
Pihen-Ő
Egy kis éjszakai útravaló a nyugalomról, ahol az őszinte mosoly és a tiszta szeretet ad reményt a holnapi ébredéshez, ahol megengedjük, hogy a szavak és a hangok együtt ringassanak el minket az álmok és az „álomgyárak” birodalmába. Avagy altató felnőtteknek.
Közeleg az este, a bűvös óra,
Hol mindennek mi ébren van,
Csendes nyugvása válik valóra,
Elindul a holnapjába, valahonnan.
Jó éjszakát világ, erőd feledő,
Tudom mindig roppant sok dolgod van,
De pihenned is kell most elegendő,
Hiába no, nem lehetsz örökké nyugtalan.
Jó éjszakát te buzgó ember,
Ki álmaidat ébren sem felejted el,
Most muszáj, álomgyárad legyen éber,
És hagyjon téged álmodni új szenvedéllyel.
Jó éjszakát kedvesem, pihenj jól,
Míg én majd rólad álmodom, s te alszol,
Törődve őrzöm álmodat az álmomon,
Hol vágy a neved és hozzám, bújásod válaszol. 🤗🌹
És végül jó éjszakát gyönyörű gyermek,
Még emlékszünk rád mikor mi voltunk,
Te, kit védve az álmaid is nevelnek,
Őszinte mosolyod reményére ébredek.
Hánytorgatás
A Hánytorgatás egy nyers, fájdalmas és introspektív vers, amely a modern élet fojtogató elvárásaival, a belső morális vívódásokkal és az önváddal szembesít.
Te sem bírod, mégis valahogy visszanyeled,
Mert látod aki nem, és "az" nem te lehetsz.
Barbárnak érzed magad kimondhatatlanul,
“Szép modern élet”, rosszul vagy már a gondolattól.
Végül a nyomorgó gyomrodon át rontott rád,
Hánytatottá téve amúgy egy szép éjszakát.
Rikkantva bűntudat kérdi: Ember vagy nagyon?
Hány társadat hagytad cserben oktalan tavaszon?
Nem kérdés, az égető érzés, hisz lehúznád
Hol a bőröd reped, ha lehet, de bírnia kell még,
Hosszú út terhét, remélve szemed tükör rád nevet:
- Álcád most már nem kell, elengedheted. -
De megint fütyül az ördög legbelül, figyelj!
"Te azt hiszed, hogy én engedtelek el?"
Magad barlangjában, a magad fejét véve,
Kínos, de újjászületéseinknek, csak ez az egyetlen
reménye.
Túl színes világ
Egy vers a keresésről, a változásról és a szeretni vágyásról.
Megtaláljuk-e a saját kapunkat a világ zajában és színeiben?
A "Túl színes világ" a bennünk rejlő elpusztíthatatlan reményről mesél.
Újabb kapu nyílik, újabb ajtó vár,
Van ahol öröm, van ahol gyász.
De megtalálom-e majd,
A magam kapuját?
Ahol merek és rátok nézek,
Őszintén elengedve a mindenséget.
Lehetek-e én,
Maradva örök, változás-remény.
Ott embernek lenni nem börtön,
Hol csak irigységem őrzöm.
Jól hangzó szavak —
Csendben, egótalan.
És mégis valami keverék,
Ami e pillanattal hatol beléd.
Túl szép, túl merev,
Nem lehet rajtam át, nem szeretni…
Félreismert Istenek
A Félreismert Istenek a hit és a bizalom végső megrendülésének lírai krónikája.
A vers jelképrendszere a legtisztább gyermeki hit elárulása és az ebből fakadó örök emberi erkölcsi igazságszolgáltatáson alapul.
Szembesít minket azzal mikor az alkotó ember maga válik az egykor emelt templomainak könyörtelen lebontójává.
Kétely nem hagy aludni és tépi a lelkemet,
Hazugság volt hitem idáig, ráébresztett.
És hiába hittem őket, igazságuk rengeteg,
Lelkem meghasonlott, háborúban áll veletek.
Én emeltem templomotok, s mindent adtam,
Szeretetem, magam, s amit csak tudtam.
Nektek neveltem és tanítottam gyerekeim,
Ámultunk meséitek szépséges angyalain.
De hitem, mint bűneitek dala, az égbe száll,
Jóságotok álca, mi nyomorultat kihasznált.
Nincs kegyelem, bocsánat: megrontottátok,
Az álmot, mely bennetek szebb jövőt látott.
Nem tudhatom többé mi igaz ti bennetek,
Vádló, bíró, bakó nektek mind én leszek.
Nem építem, lerontom templomotok köveit,
S az idő mossa el rólatok az emlékezetet.
S megyek az embertelen pusztaságban,
Közületek magamat számkivetve.
Én a hazug bálványok pusztító atyja.
Jövök érted, s nálam lángoló véres dárda!