Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
GondolatokVélem-lény
Szeretném ha nem lenne de mindenkinek kell hogy legyen,
Nézőpontja, hitvallása küzdve megjárt tapasztalati hegyen.
Mondhassa: lám, igazak sebeim, de te, neked nincs alapod,
Jobb is ha hagyod, hisz csak megélve értheted te haragom.
Ez a kirekesztés olyan alapos, hogy el veszíti kedvem azom,
Hogy emberként együttérzek vele s fájdalmát így ráhagyom.
Mert félek lassan egyre jobban hogy legyen nekem vélem-lény,
Ami már nem is vélemény, mert él, nem győzi meg semmi tény.
Hiszen ez itt a hangosabb csoportban ugató kutyák erénye,
Ha halk biztosan nem számít a vélem-lénye se semmit se.
Az aki csendes azt, csendet akar és ott kihallatszik mi a baj,
Nem az allűr, sem átok, igazság vár ott rátok mit senki akar.
Vélem-lény? De hisz az üveg és át járja bárhonnanin a fény,
Mondja a terem szolga: Én eladtam enyém, lógjon más fején.
Karaktereknek állítólag régen csak egy volt, öreg és harcolt,
Nem változott ahogy fújta a napszél, hangja szépén karcolt.
Szavakat mint, erény, igazság, szolgálat és tátom a számat,
Mert vágyom vissza abba a korba, hol volt dolga még, akadt.
Most már szélzsákká változott mind, vagy bolond ki sorsa int,
Alakítsd át te is vélem-lényed alkalom szerint, újra és megint.
Pokolra való
Mind mi becsületes és válik becstelen,
Mert az együtt, emberlélek pokol tornácán terem.
Önző vágy hol lelkem s testem égetem,
Ez csak rám gondol és sötétlik bennem kegyetlen.
A szeretet mi óvva véd és biztos terel,
Hatalommá válik s elnyom, lázadó háborút hergel.
Árulás és soha be nem tartott ígéretek,
Mint sziszegő kígyó daltól tőletek az ördög nevet.
Ó szerelem te legnagyobb képmutatás,
Oly nagy lenne hogy tedd amit mondtál, ez az ár.
Szabad, mocskos zsír falatozó akarat,
Hol ideálod megrontva csak a harácsolás marad.
Én és te is mert kicsik vagyunk egészen,
Felnőni képtelen, mire értjük itt a végünk csendesen.
A többiek, azok nekünk érdektelen mások,
Jók lesznek majd vacsorára, más kilátást úgyse látok.
S végül az egész világ csak mert bent,
Gúnyt űz mi magát mészároló humánumot teremt.
Szánalmas beteg lelkeket hoz az életbe,
Káromolva mindent sötétség áll a fényesség helyére.
Magam ura
Mind saját szerencséjének kovácsa,
De jelenti azt is kelepcéjeinek ácsa.
A rettenetes gazda önön ellen keze,
Mivel ön ellent tenni könnyebb ugye.
Még ha az életünk verseny féle volna,
Pedig a bír és nem bír igaztalan csata.
Hiába döngeti mellét a birtokoló erős,
És okít: Teremts ne légy káros szolga.
De testvér, te megint kapitány hited,
Saját zászlóját szentségként viszed.
És még ha nemes s vezéri sűrű ered,
Itt Messiásoknak nincs már szeretet.
Mind magad ura, vagy végleg elázol,
A sötétben nincs ott akit te gyalázol.
Hiába eszméid, erkölcsös ideológiád,
Ha más feladja nincs ki vigyázzon rád.
Véres pupilláid előtt az új világ képei,
Hirdetik mi benned az igazán lényegi.
Nem érdekel élet, vágy, sem a halál,
A bűn, nem bűn majd január 6. trónján.
Nézz régi könyveket tele bukott hittel,
A lojalitás mit legkönnyebb feledni el.
Magam ura s fejfádra majd írathatod,
Én akartam: ítélj vagy kérj bocsánatot.
Jobb idők jönnek
Álmomból felriadva ébredek,
Hol a jövő rettegtet engemet.
Hajnali halk hideg kése nyúz,
Átölelt magányban te lapulsz.
Miért szűköl tört az én hitem,
Hiszen új nappal kélt életem.
Hamar hát, feszülj csak neki,
Megéri feladni feles félelmim.
Ezzel érteve azt meg igazán,
Hogy mit teszek az bátor tán.
Hiába mond bármit a lélek ő,
Eltenni hogy félek az igaz erő.
Belső tartás ez, mibe egyetlen,
Hinnem kell mindennél ebben.
Holnap eljő, hiába menekülök,
Bizalmat hozzá csak én szülök.
Kegyelmi állapot
Gondolat kerget belül gondolatot,
Mi az amit tettem, mivel lehet több mit még adhatok.
Van-e még időm itt az élet legelőn,
Vagy előbb találom meg, hogy ki az én igaz teremtőm.
Mert teremtetés, születés szentségei között,
A kétely is bennünk e világba költözött.
És nem bízunk egymásban, majd lassan semmi másban,
A szabad akarat fogcsikorgató ajándékában.
Ki megéli, velünk mind szikesre ég már félúton,
Mondja nekem, ugye megírod, ha kell szívem itt hagyom.
Nem akarok írni, mert az írás a jel,
Világainkból mi magát bennem felelve felejtette el.
És eljutni ide, ezen gondolati pontra már áldás,
Érzed hogy szűnik a konok homokszem ragaszkodás.
Ha megérted akkor felérted és szintén oda vissza,
Még elér a mindnek megbocsátás és az övék olyan tiszta.
Nem kell tudnod mindent, nem kell értsd azt hol nem lehet,
Csak tudd lesz az a béke ami majd mindenre felelet.
Én vagyok a vándor ki utadon idáig ballagott,
Szerettem, csalódtam, reméltem, kegyelmedre vágyom,
hát itt vagyok.