Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

A világ zajos és nehezen elviselhető mivel ilyen meg-átkozottul modernek vagyunk. Már talán most a legzajosabb valaha, pedig a jeltelen, csillogó csendben lévő szívek fuldoklása sokkal kimerítőbbé teszi, finoman, tudat alatt. Valahogy úgy van ez, mint a tiszta hegyi patak ágyában egymáson súrlódó és tökéletesen egymást elviselő kavicsok, melyek minden szögletességüket elvesztve az örök hibátlan harmóniára törekednek a mindent átölelő gravitáció kebelén. Az átformálódásuk lassúsága eltompítja, érzéktelenné teszi őket annak fájdalmára és a hovatartozás érzése, ebben a rendszerben is fontosabb mindennél. 

 Mondhatod, könnyű egy kavicsnak! Fekszik millió éve és nem érez semmit, nem akar semmit. Létezése oly céltalan és útja végén egyszer majd a nincs-be kopik. A léte végül a semmibe tekint, és egyetlen lehetősége saját halandó valóságának beismerésének elkerülésére, a hamis önigazolásban való zajos, görgő elfoglaltság. Kavics lét, mondod te.

 De minden megélés kérdése. Mert mi van akkor, ha a kavics létezése mégsem céltalan? Ha az ásványi zárványaiban lapuló anyag célja, a messzi tengerek elérése, és annak valódi cseppjeként a végtelen életet szülő hatalmas víznek, jelentéktelen de mégis értékes befolyásolása. 

 Mert ha szenveded, az élet nehéz. De ha felvállalod, hogy a határtalan csillag óceán testében te vagy a legkisebb homokszem, rájöhetsz arra, hogy nem a lét mi bonyolult és nehéz, csak annak túlgondolása az. 

 Mesélj, a te zárványaidban mi lakozik?

Egy idős és egy fiatal pásztor vigyázta nyáját. A kemény hideg a távolból hozzájuk kényszerítette a farkasokat. Két kutyával, a téli szálláshelyen  őrködve hallgatták a közeledő vonyításokat.

 - Mikor? - kérdezte félelemmel teli a fiatal.

 - Majd ha itt lesz az ideje - felelte az öreg.

És az éjszakai hidegben megütköztek. Az egyik kutya, az öreg lábaihoz feküdve múlt ki szerzett sebeitől, míg a nyáj félelmes csöndben a karámban lapult. Őket védve állt a két pásztor, botjaikat tartva. Az öreg hangja zengőn dörgött:

 - Béküljetek vagy mind itt pusztulunk!

Kiáltását felerősítve visszhangozták a hegyek. A támadók vártak. A feszültségét a harangszó törte meg a faluból. A farkasok zavartan hátrálni kezdtek, a szél csillagfényt szórt rájuk. A falka futásnak eredt, vissza a magaslatokba. 

 - Megszületett hát - mondta az öreg

 A fiatal pásztor zokogott. Az öreg hozzá lépett és ezt mondta:

 - Boldogság legyen benned mert megőrizted a békét és megóvtad a nyájat. A szeretet az egyetlen igaz megtartó erő. Gyere, igyunk áldomást a gyermekre.

„Ahogy csak ragyognak a csillagok fent az égen,

 Szeretet és boldogság úgy üljön mindannyiótok szívében”

Minden rosszban van valami jó is, tartja ezt a túl általánosító, sületlen régi mondás. De kétségtelen, hogy nem lettünk, széltől féltett mezei mimózák, az inkább a praktikumot mint sem a lelki szépelkedést előtérbe helyező dadusaink kezében. Ugyan nem voltunk túl sokan a bölcsődei részlegen, talán ha 10 gyerek lehetett állandóan, és ott nagy volt a pörgés-forgás, mert azért volt adaptáció is közülünk, mégis a dadusoknak katonás rendet kellett vágniuk ahhoz, hogy ne vadmajmok cirkuszává változzék minden egy pillanat alatt. Mintha kimondatlanul tudtuk volna, hogy nem család ők, és emiatt „semmilyen kegyelmet” nem érdemelnek, és ha én rosszul érzem magam, hát teljesen biztos, hogy azt akarom és teszek is róla, hogy ők is így érezzék magukat. A tablóképek tanulságai alapján, sok fiatal noviciátust fogyasztottunk életünk második életévében, vagy ahogy ők mondták: "Isten igazi kis ördögei tesztelnek minket. de velem vagy Uram és előbb emelném a kezem magam ellen, minthogy ezeket a kis patás szenteket bántsam, mert tudom, hogy adtál már nekik elég csomagot indulásnak". 

És akkor és ott, megismertem azt akiről elmondhatom a mai napig, hogy a legőszintébben gyűlölöm megismerkedésünk első pillanat óta, változatlanul és vegytisztán. Ő volt Viki, Victoria avagy később egyszerűen csak „Az a Szuka!”

Kevesen mondhatják el magukról, hogy stabil ellenség képpel rendelkeznek még azelőtt, hogy a beszéd készségük teljesen kialakult volna. Na nekem mégis sikerült ez és tulajdonképpen ha nagyon mélyen magamba nézek meg se tudom mondani az okát hogy miért. Kitalálhatnék most mesterkélt történeteket arról, hogy valami babán való összeveszés vagy bármi más hasonló baromság, de a kereszt vagy tűzhalált is vállalnám érte, mikor azt állítom, hogy fogalmam sincs hogyan kezdődött az egész. Egyszerűen volt ő, a hülye szőke fürtjei, a hófehér de idióta lapát fogai és bennem a fel szivárgó gyűlölet. Már már azt merem mondani, hogy figyelj,  fogalmam sincs róla miért, de nézd meg a fejét és hogyha nagyon gonosz és nagyon mélyre eltemetett gondolatokon kívül más is jut eszedbe akkor hidd el, te hozzá illő vagy és nagyon hamar te is az ellenség listámra kerülsz. Ez van. Voltak már menekülő renegátok az ő oldaláról, úgyhogy tudok róla mesélni, na de majd csak szépen mindent idejében sorban blablabla trallala…

A második életévében az ember az ősellenség áspis kígyóval való találkozáson kívül nem túl sok mindent könyvelhet el nagy eseményként, ha talán csak azt nem, hogy a belőlem hiányzó abszolút kedvesség és szerethetőség, igen hamar arra késztette a dadusokat, hogy letegyenek arról a bohókás elképzelésekről, miszerint engem majd egy szerető családhoz fognak kihelyezni, adoptációba. Általában vöröslő fejű ordításban törtem ki minden egyes baba bemutatás alkalmával. Valószínűleg magammal sem voltam túlzott békés, megegyezéses alapokon de a dadusokat, még még csak eltűrtem, hiszen élvezettel lehetett őket a hisztéria határáig kergető pokollal ellátni, de azt, hogy idegenek hozzám nyúljanak vagy akár csak rám nézzenek, rám mosolyogjanak egyszerűen hányinger keltő elképzelésnek tartottam, és az jó sokáig meg is marad bennem. Talán ezért utalok emberekkel foglalkozni túl sokat a mai napig. A macskák sokkal jobbak. Na és a növények, mivel ez az év arról is szólt, hogy végre kijutottunk a kertbe, igaz csak tavasztól őszig lehetett ott kint maradni, de az intézmény mázolt, egyszerű belső világa helyett a kert külső zöldje, változatosságai, fái, bokrai, növényei, virágai egyszóval minden egy varázslatos csoda volt, ami belém ivódott és jöhetett eső, hó, szél, én kint akartam lenni. Ha ezt nem lehetett, az orromat vízszintesen az ablak üvegre tapasztva tele leheltem az egészet és csak azt vártam, hogy újra a kinti világban lehessek. Ekkor ismerkedtem össze a kertésszel is, akit ugyan többször figyelmeztették a dadák, hogy lehetőleg ne akkor kapirgáljon a mi részünkön mikor mi is kint vagyunk az udvaron, de ő ezt rendszerint semmibe is vette és megérkezett az egyszerű vászon ruhájával, szalmakalapjával és az övébe dugott pipájával, amit akkurátusan mindig eloltott mikor a mi közelünkbe ért. Már csak fényképekről emlékszem az arcára igazán, de kedves mosolyú, jóképű férfira emlékszem és volt valami csendes fájdalom azokon a fényképeken.De nekem mindig csak a mosolya jut eszembe a kertből, arra ahogy mesélt a virágokról, a méhekről, a tavaszról, a nyárról, az őszről. A télről sosem, illetve egyszer azt mondta, valamikor egyszer nagyon sokáig volt tél és emiatt senki sem igazán szereti de annak már vége hála az Istennek. Szóval a téllel nem kell törődni, elmúlik megvan a maga dolga, hogy megteremtse a tavaszt és elhozza húsvéti virágokat amikkel ünnepelni tudunk majd és az első édes gyümölcsöket is. Persze annak a rohadék Vikinek szintén oda kellett mászkálnia mindig és ezért a mese délutánból elég hamar pofozkodó, haj húzogató esemény alakult ki, hiszen állandóan bele gügyögött, odamászott volna a kertész ölébe, amit én sehogy sem hagyhattam. Később megtudtam a kertész nevét is de az olyan bonyolult volt, hogy mi csak egyszerűen D bácsinak hívtuk mindig. Két évesen, azt hiszem elég komplikált dolog a vezetéknevek megtanulása és kiejtése, ennél mennyivel egyszerűbb csak egy hanggal be azonosítani mindenkit, nem igaz? Talán két évesen történt az is, hogy D bácsi bemutatott Artúrnak. Artúr egy vörös fehér foltos macska volt, A Macska, a legmacskábbik, a minden. A kertészlak mellett, egy farakás tövébe szülte oda a testvéreivel együtt az anyjuk őket, és bár D lelkiismeretesen befogadta és ápolta a kis családot, az anyai ösztön mégis arra vezérelte az anyjukat, hogy el költöztesse a kölyköket valami biztonságosabb vacokra. Kivéve Artúrt aki vagy önszántából, vagy anyai tévedésből maradt hátra. Tehát technikailag ő is árva lett, mint később nevetve megszoktuk jegyezni magunkról, félember illetve fél macska. És egy félember és egy fél macska, egyenlő egy egész érdekes macskás ember vagy egy egész érdekes emberes macska.

A következő beszélgetésre, miben talán erről az időszakról  is beszélgettünk, tisztán emlékszem D bácsival.

 - D bácsi, milyen voltam amikor először találkozott velem? - kérdeztem a leg-önigazolóbb kérdésemet, amit szinte mindenkinek feltettem.

 - Félelem nélküli, igazi kis fúria voltál - mondta felejthetetlent félmosolyával az arcán - emlékszem, két dada sem bírt lerángatni téged Viktóriáról még én is kellettem hozzá - mondta, most már kettes fokozatú félmosolyban.

 - Megérdemelte, minek jött oda! - mondta a dacos 17 éves forma én. Kb. egy évvel az intézete elhagyása előtt történhetett meg az a beszélgetés.

 - Egy biztos - mondta most már határozottan háromnegyed mosolynak tűnő arckifejezéssel - azzal mindenki egyetértett, a második vagy harmadik ilyen Viktória rohamod után, hogy az egyházi pálya az nem a te választásod lesz, jobb leszel te béke őrnek. Meg az jobban illik a családi hátteredhez is.

 - Béke őr? Pffff - fintorogtam - de az valamiféle katona, valami… - És csak ekkor esett le, hogy mit is mondott az utolsó mondatával.

 - D bácsi, maga tud a családomról? Mióta? Mit tud róluk? Mi az, hogy jobban beleillik a családi hátterembe? Mi van? - Befeketedett körülöttem a minden, cső látásom lett, a külvilág hangjai meghaltak létezni, csak a saját kongó szavaim hangjait hallottam viszhangozni a kertészlak falairól, meg a veszettül kolompálló szívem által belül keltett zörejeket. Válaszok, végre talán válaszok…

 - Fleur, kicsit és keveset tudok csak… És azt se lenne szabad elmondanom - majd odalépett az asztalhoz és rendkívül halkan folytatta - hosszú évek alatt annyit sikerült megtudnom, hogy kb. két éves korában volt itt néhány béke őr, és nem az egyszerű lóti-futi fajtából, hanem a tengerentúlról, ebből gondolhatja hogyha azt a rendkívül nagy utat megtettek azért hogy egy két éves gyerek hogyan léte felől érdeklődjenek, akkor komoly dologról van szó. De az istenre kérem, Ne beszéljen erről senkinek! A béke őr ultimátum még mindig érvényben van - mondta, most már szinte teljesen suttogva és minden mosolyszerűség eltűnt az arcáról.

 - Rendben… - suttogtam olyan halkan amilyen halkan csak bírtam - de legalább D bácsival had beszélgessek erről, annyi kérdésem lenne.

 - Rendben - válaszolta - de csak később, majd jelentkezem, hogy ne keltsünk feltűnést

Hónapokkal, talán egy évvel is később tudtunk legközelebb beszélni, addigra jó nagyot változott minden, de a kérdésem az nem lett kevesebb az is biztos. Na de mindenről a maga idejében, csak szépen sorjában. ne rohanjunk előre…

Az Éjfél anya, korábbi részei itt találhatóak:

 - Éjfél anya - Prológus

 - Éjfél anya - 1. Év

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)

Hazugság lenne azt mondani hogy túl sok mindenre és túl részletesen emlékszem az első életévemből. Mint a legtöbb ember én sem rendelkezem szuper emlékezettel, aminek belátható az a hatalmas előnye, hogy teljes öszinteséggel állíthatom sokmindenről, hogy nem tudom, mivel nem emlékszem rá. Mondjuk itt azért sokat segítenek a nővérek és a személyzet, még életben lévő tagjaival folytatott levelezések és beszélgetéseim, valamint a D bácsi hagyatékból előkerült rengeteg fekete fehér fotó, amikkel mint szürke puzzle darabokkal visszafelé egészen kirakható képet tud az ember összehozni a múltról. Mivel élő rokonokat a kiterjed kutatás ellenére sem találtak a hatóságok, ezért a keresztnevem megadása is az árvaházra hárult. Így lettem Fleur, pusztán azon egyszerű okból, hogy a szociális szolgálatok virágvasárnap előtt szállítottak le az árvaházba, valamint a csecsemő otthonban csak csupa-virágos ruha volt, amibe beöltöztettek és átadtak a dadusoknak. Azt, hogy meg vagyok keresztelve, pedig tudjuk be a hely szellemének, az akkkori szokásoknak és Klára főnövér túl buzgóságának, aki azon a korát messze és széles látókörűen megelőző véleményen volt, hogy aki ide újonnan bekerül és Isten gyermekévé válhat az mind keresztény, és teljesen mindegy, hogy milyen háttérből érkezik, hiszen a pásztort sem érdekli hogyha a nyájban vannak tarka birkák is. A többi meg isten dolga. Hogy ezt én mennyiszer hallottam és főleg akkor, amikor egy beszélgetés megoldhatatlan ponthoz érkezett és ez mint adu-ászként lett felhasználva. A végén mikor már elég okosak voltunk, előre egyeztettük le, hogy ez megint egy "többi meg…" típusú beszélgetés lesz. No de csak szépen, sorjában. Az árvaház méretei ellenére kisméretű óvodai, és még kisebb bölcsődei résszel rendelkezett, mivel a "kezdőrúgástól" kevesen játszottak itt mint én, többségüket az élet viharai később terelgettèk ebbe a csendes kikötőbe. 

 - Milyen voltam kicsinek? - kérdeztem Júlia dadát, aki igazi ezüsthajú matrónává érett, örök széles mosollyal az arcán.

 - Olyan, pörg-forgi, állandóan láb alatt lévő, mászó, rafinált tejföl szőke kis bogaram voltál. - mondta egyszúszra. 

 - Kilösted, hogyan nyílik a baba zár a napozó szobában és le léptèl, világgá mentél. Már akkor tudni lehetett, hogy nagy széltoló lesz belőled, te, Te, TE! - mondta még nagyobb mosollyal, ha ez lehetséges és közben úgy megpaskolta a hátamat hogy megállt a lélegzetem.

 - Aztán van valami férfi a láthatáron? - kérdezte a dadáktól teljesen megszokott abszolút nem visszafogott, közvetlen nyílt módon.

 - Akad. - válaszoltam tömören de mosolyogva és udvariasan megköszöntem az együtt emlékezést és távoztam. 

Ki segíthet még? Ááá a Bicskás... Ha még nem itta halálra magát. Az intézmény ideglenes, nem állandóan bentlakó orvosát gúnyoltuk így mivel folyamatosan a zsebkésével volt elfoglalva és öltözködése abszolút Bicska Maxiéra hasonlított és lőn a boldog keresztelő, no meg egy találkozás amit a hátam közepére sem kívántam.

  Gaz felverte kerítés, atomcsapás sújtotta kert és csámpássan beszorult redőnyök az ablakokon. Ha nem tudnám a címet akkor is biztos lennék benne, hogy megérkeztem és helyben vagyok. Kívülről elnézve az ingatlant, az egészet vesztegzár alá kéne venni egészségügyi szempontból. Még malacokat sem mernék beengedni ide nemhogy embereket. 

De jó volna ha nem kéne bemenni beszélgetni. A hely stílusához illően a csengő egy érintésvédelmi katasztrófa. Szerintem simán egy haragos postás ellen készülhetett, mint igazi eső napi bizsergetettő élmény. A biztonság kedvéért egy a ház előtt heverő bottal nyomtam meg. Vagy ötször, mire valami mozgás támadt odabent. Hát a keretnél és a háznál csak a gazdája volt rosszabb állapotban. A bicskás öltözetének mind összetétele mint higiéniai állapota torok ugrasztóan szörnyűséges szintet mutatott és bár nem volt kifejezetten szép férfi fiatalkorában sem, mostanra az alkoholos erjedt levekben való szinte állandó úsztatás igazán megtette a hatását. Finoman fogalmazva, úgy nézett ki mint egy napon felejtett világosbarna férfi bőr cipő. 

 - Ki azzzzzs mit akarsssz? - kérdezte kissé zaklatott, elhaló furcsa hangon, napnál világosabbá téve, hogy jelen pillanatban is részeg. Na, ez "érdekes" beszélgetés lesz...

 - Jó napot doktor úr. Fleur vagyok az intézetből. Megismer, emlékszik még rám? - fura, ritkán hívtam az intézetnek.

 - Nem nem nem, kurvaszürkehályognemlátokszartse - hadarta el szinte egyben, megpróbálva elfedni ezzel részegséget - Jöjjön, de jöjjön de jöjjön beljeb az árnyékra úgy talán van esélyem felismerni - kérte az ajtófélfának támaszkodva.

 - Igazán nem akarom zavarni hogyha alkalmatlan... - próbálkoztam elkerülni, hogy közelebb kelljen menni hozzá.

 - Á jöjjön csak nyugodtan, nincs semmitől félnie. Töketlen vén kecske vagyok már én  - mondta kényszeredetten heherészve saját minőségietlen tréfáján.

 - Jövök - és magamon erőt veve belőktem a rozsdás kertkaput, felkészülve lélekben az érzékeimet elöntő vizuális tragédiára amit egy önmagát feladó ember lakókörnyezete jelent. 

De erre nem lehetett felkészülni. A szoba bár elegáns polgári miliőt sugárzott, inkább volt egy földrengés utáni irattár mint emberek számára alkalmas lakóterület, itt ott eldobált ruhadarabokkal, földön fetrengő és alattomos csapdaként gurulászó üres üvegekkel, valamint tányérokkal és poharakkal amiket most már valószínűleg csak tűzzel lehetne fertőtleníteni. És a földön valamint szanaszét a bútorokra téve, az asztalon, a székeken, a kanapét teljesen beborítva, rengeteg papír személyzeti irat, orvosi feljegyzés mindenhol.

 – Maga is köztük van, ha kíváncsi meg kereshetem - mondta lérántva egy irathalmazt az egyik székről, hogy hellyel kínáljon.

 - Igen, érdekelne. Főleg a születésem és megérkezésem körülményeiről egy szeretnék tájékozódni egyelőre - mondtam feszengve helyet foglalva.

 - Mind el jönnek hát - mondta vigyorogva nem éppen hibátlan fogait megcsillogtatva. - Végül, csak lett valami értelme annak, hogy minden feljegyzsemet megtartottam magukról.

 - Rendben. Mint láthatja éppen átszervezem a katalógus rendszeremet - vigyor #2 - Hol szállt meg?

 - A vadászban - feleltem - Hol máshol - jött a válaszom, az ő harmadik és egyre kevésbé elbűvölő vigyorrával együtt.

 - Adjon nekem néhány napot, talán egy hetet és hagyok magának valamit a portán - mondta ujjait és kezét összekulcsolva az ölében - Nem biztos, hogy mindennek örülni fog tudni felhőtlenül, abból amit én találok itt - Voltak már itt maga előtt akik megbánták, hogy érdeklődtek - mondta mostmár mosoly nélkül és így egész őszintének tűnt.

 - Nem baj, ez benne van - válaszoltam - az ön dolga az adatszolgáltatás. Az enyém a mérlegelés és ha szükséges az elfogadás. Mivel tartozom majd?

 - Ne sértsen meeeg - mondta, sajnos ismét mosolyogva - Van egy kis cehhem a Búbánatban - elgondolkodva a szandálban bújtatott nem éppen tiszta lábait nézegette - Na jó lehet, hogy egy kicsivel több mint egy kicsi... De ha a felét kifizeti már azzal is sokkal beljebb vagyok - mondta, ne mosolyogj, ne mosolyogj, kibírod! Szurkoltam neki magamban.

 - Rendben, nem gond - válaszoltam frissen felpattanva a közeli távozás mihamarabbi reményében - Akkor....ég áldja - mondtam, kerülve annak még a gondolatát is, hogy egy esetleges viszontlátásról csak szó is essen.

 - Már megy is? - kérdezte csalódottan - Pedig tudja Fleur, maga volt a kedvencem.

 - Aha - kegyetlenre szűkült a szemem - Gondolom ezt mondja mindenkinek, nem igaz?

 - De, igaz - válaszolta, foghíjas vigyorral, még egyszer utoljára.

Három nappal később tekintélyes irat paklit nyújtott át nekem Vadász Hotel portása. Ugyan eget-földet megrázó újdonságot nem tudtam meg belőle, de egy pár érdekes adalékot mindenféleképpen. Például hogy D bácsi volt a keresztapám, részleteket a baleseti jegyzőkönyvből, amiből megtudtam a baleset pontos helyszínét és azt, hogy nem kórházban születtem hanem az autóroncs mellett. Ők hárman mentek én jöttem helyettük. Halom része volt az évenkénti orvosi ellenőrzés részletes leírása, amelynek az 1 éves lapján egy szokatlanul hosszú és részletes fizikai leírás állt rólam, legalább is a  többi évhez hasonlítva, a hátoldalán furcsa rajzolt test alakkal és számomra érthetetlen jelekkel és írással. Ezután valamennyi oldalon az orvosi elemzés további lapjain megjelent az oldal alján egy csillag mellett három betű NSM. Ki vagy mi a fene lehet az a NSM? Apró egy rejtély ami igazán nagy felfordulás árán derült csak majd ki végül. No de ne rohanjunk előre, csak szépen sorjában...

Az Éjfél anya, korábbi részei itt találhatóak:

 - Éjfél anya - Prológus

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)

Talán a leveleken csillanó zöldes fény az első emlékem. Az udvar, ami olyan végtelenül nagynak tűnt és a védettség amely kétségtelenül jelen volt és érezhető is volt mindenben és mindenütt. A kis Karmelita kolostor és a vele egybeépült három emeletes épület kb. 50 léleknek adott fedelet a vidéki kisváros árvaházakként. A nővérek, vagy ahogy gúnyoltuk őket, az acél banyák, szigorúak voltak de igazságosak és valódi szeretet és törődés munkált bennük. Azt a számomra, lázadó kis tinédzserként illuzórikusnak tartott elképzelést képviselték, hogy az élet, bár számunkra félre siklottan és keményen kezdődött mégis egy élhető, szép élmény lehet. Csak tanulj szépen, dolgoz keményen és szeresd az Istent, hiszen ő is szeret téged, különben nem bízott volna ránk hogy vigyázzunk rád - mondta mindig a vezető főnővér, Klára, meleg szeretet lángját csillogtatva a szemében.

 Védettség. Egyértelműen és vitathatatlanul ez az egy szó amely mindennél jobban összefoglalja azt amit itt kaptam 18 éves koromig. Védettséget de erőt is egyben, hogy szembe tudjak nézni „Az élet elkerülhetetlen viharaival és megpróbáltatásaival, valamint a nyájtól elkóborolt hitvány lelkekkel” mondta mindig Margaret nővér, Klára vezető főnővér jobbkeze, aki közmegegyezéses alapon szimplán boszorkány volt, ugyanis nem öregedett. Legalábbis az alatta 18 év alatt amíg én ott voltam nem változott 1 g-ot se. Életünk a külvilággal kapcsolatban szinte meseszerűen nemlétező volt. Értem ezt abban az értelemben, hogy a külvilág történései zajai még nyiladozó tinédzser korunkban sem igazán jutottak el hozzánk, vagy ahogy a nővérek mondták egymás között és nekünk, minél kevesebbet tudtok róla, minél kevesebb dolgotok van vele annál boldogabban tudtok élni majd. És az a mi dolgunk hogy ez a burok, ameddig lehet és ameddig szükség van rá, köztetek és a kerítés rácsos kapuja között fennmaradjon. Nincs semmi dolgotok a külvilággal, hangzott el számtalanszor, csak tanuljatok, legyetek rendes szeretetreméltó emberek, a többi a mi gondunk, mondták az összes nővérek és az a kevéske személyzet szintén ugyanúgy. Persze az ember kíváncsi, csak nekünk nincsen hét életünk mint a macskáknak, amit most már értek, hogy nekik azért kell mert jóval kíváncsibbak az embernél. És a kíváncsiság nem egészen egy veszélytelen dolog, de erről majd még mesélek bővebben. Csak menjünk csak szépen sorjában, hisz a rendesség Istenesség és aki Istent tekinti példaképnek, az igazán nem lehet rendetlen. Vagy valami ilyesmi…

Először ugye megérkezünk erre a szép világra, bár ez azért vitatható mármint a szépség hiszen sok múlik az érkezés körülményeitől. Hát az enyémek mondhatni a kosár aljáról valók voltak. A siralmas élet kezdés körülmények nem verseny műfaj de ha valaha az lesz, jó esélyekkel indulok a dobogó körüli helyezésért. Mondok egy pár kulcsszót inkább mert engem sem derít fel igazán az erről való túl sok beszéd: autóbaleset, koraszülés, család elvesztés a balesetben. A többit meg rakd össze magadnak. Szerencsére elég vastag a sebszövet már ami ezen van. Sajnálj ha akarsz, de nem ezért mondom el ezt a történetet, de a szokásokat amiket a jó nővérek belénk neveltek, kétségtelenül nehéz levetkőzni, így minden, mindig csak szépen sorjában. Szóval zajos és véres érkezésem után a megfelelő hatóságok hamarosan továbbítottak az árvaházba, ahol az elkövetkező 18 év telt többnyire szeretetben, békében és igaz lélek erősödésben. Na de csak szépen sorjában…

1. Év (folyt. köv.)

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)