Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
HumorBolondéria
Mindenki a csodát várja a függöny mögött, de mi van, ha ott nincs más, csak maga a várakozás?
A modern kimúlt így nincs más hátra mint bolondul viselni a jelent.
Olvasd el és hallgasd meg, hogy ez mit jelent, legújabb versemben.
Hol Gogol guggol,
Ahol Rambo rombol,
Ott én a felhőkig érek.
Szemtelen szerelem,
Júliám Rómeó-tlan bennem,
De köszöni, egyedül jól van.
Minden átlátszó itt,
Tiszta s őszintének látszik,
Csak az igazság nem az.
Gyere, lopjunk időt,
Halált elföldelőt,
Nekünk ugyanannyi marad.
Láss világot,
Több lettél, látod,
Ő rád se néz egyébként.
Hol Gaga gágál,
Ahol Rimbaud pingál,
Ott ennek a felét sem érted.
Veszett idő
Már megint nyakamon a tik-etekrgő idő!” ⏱
Egy őrült nyelvi vágta az időszakadék szélén, ahol a neuronok zsibonganak, és a pillanat is digitálissá válik.
Olvassátok, hallgassátok Aradi Gábor legújabb, lüktető versét! 🌩
Már megint, nyakamon az a tik-etekrgő idő és rám tekint,
Nem merek rá visszanézni itt hisz nem menekít, kimerevít,
Mint kép-kockája foglyát el-magányolva szívtelen feketít,
A szentségit! Elég szeretetlen igeidőben így szeretni valakit.
Rám borul jámborul mégsem veszem félvállról őt páromul,
Vagy járomul, túl kitaposott öszvér-ösvénység vagyok én,
Egyértelműen fösvény s léha önmagam túlzó hitbizadéka,
Hol elvesztem megint, te jó isten, már ennyi - időszakadéka.
Szerint, vagy vegyszer intem, mi vegyjel itten, ügyelő, fény el!
Tényleg, fent akadok a létező tényen, hiába értem felel nemmel,
Némely, szóajánló kérlek ne súgj kéjjel, mert itt leszünk egész…
Na, na? Azért se nem éjjel, könny-elem nyelv logika magán kevés.
Idő, idő te fájsz nekem, és magamban szűken bölcselkedem,
Rohanó perceiden dinom-dánom, azért sem Gesztikulál leletem,
Hibbanó neuron szeleten LLM-em utolsó kénytelen kényjelem,
Paraméter kilométereiteken vágdosom magán-mással ügyetlen.
Agy láz zsibong másod vagy nem másod hogy lehet anat ami pill,
Mégsem papír, mert már rég digitális irat mind s tiki-szekon-dál,
Na ne dumálj, de mégis gyere ments fel engem idő teher kalapál,
Kit, kit, tik-tak, másodperceidben órák halnak vég, s idő elmál…ik.
Újévi káprázó képzelet
Negyedszázad már a hátunk mögött, de a legszebb jövő még csak most súg nekünk.
Fogadjátok szeretettel az újévi versem, amelyben a magány feledésbe merül, a barátság pedig erőt ad.
Koccintsunk együtt egy békésebb és boldogabb 2026-ra! 🥂✨
A dugó még a légi úton jár,
Repülve új, szebb évet jelent,
Negyedszázad letudva már,
Szép jövő gyere súgj nekem.
Csodákat, mást nem is lehet,
Legyen amid -ség: egész és bő,
Remény olajozza kedvünket,
Napjainkat lássa kevés felhő.
Jó lenne ha nem félne senki,
Boldog legyen a kicsi és nagy,
Lényeg: egymással békén lenni,
Barátságot a másnak más ad.
Ne csak bort, búzát, békességet,
Adj gazdag szerelmet is bőven,
Hű társat az egyedül lévőknek,
Legyenek ők magány feledőben.
Végül szép legyél, ne kevesebb,
Jó hittemé válj te s ne légy átok,
Hogy élhessük meg a jobb feledet,
Így veled boldog 2026-ot kívánok!
Óévi képtelen képlet
Létezik egy képlet, ami minden rossz élményt boldog várakozássá szépít.
Hogy mi a titka?
A versemből kiderül – tartsatok velem az óév utolsó perceiben is!
Ütött a konok utolsó óra,
Már jó ötvenkilenc perce,
Fejem emlékeket sorolva,
A búcsúzkodását kezdte.
Mi szép, mi maradt csúnya,
Öröm vagy tapasztalat lett,
Élményeim örök rangadója,
A múlt így boldoggá tehetett.
Szeretetlen óra meglehet,
Mégsem, el nem zavarom,
Szívemben tölthet még teret,
Boldog várásba burkolom.
Így az ajánlott képlet legyen:
Kezed mi a rosszra rálegyint,
Mindenképp benne szerelem,
S öröm, hogy itt vagy megint.
S ne feledd, mi kell mindehhez,
Ami maga a kihagyhatatlan,
S szükséges a boldog léthez,
Ha lyukas emlékezeted van!
Tökéletesen tökéletlen
Vajon hová megy az, aki kétszer is megvilágosodik? Ebben a modern koanban a szerző a klasszikus buddhista hagyományokat ötvözi a modern ember életszeretetével. A történet végére nemcsak a főhős, hanem az olvasó is rájön: a megváltás nem a világból való távozás, hanem az abba való örömteli visszatérés. Egy írás, amely után más szemmel nézel majd egy esős délutánra.
(Egy Zen Buddhista Tanmese)
Egyszer egy bodhiszattva kíváncsi lett a Nirvánára, ezért elment, hogy megnézze magának. Még mielőtt lejárt volna a látogatása, felkereste Buddhát. Kellemesen elbeszélgettek a hibátlan és gyönyörű nirvánai naplementében.
Egyszer csak megkérdezi a bodhiszattva Buddhától:
– Itt mindig minden ilyen… tökéletes?
– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezett vissza a Legszentségesebb.
– Hát, nem mondom, azért néha eshetne – jegyezte meg a szent.
– Nem szeretem az esőt – mondta halkan a Legszentségesebb.
– És miért nincs hideg, vagy ősz, vagy sötét, zúgó éjszaka? – folytatta a bodhiszattva.
– Olyan az idő, mintha állandóan tavasz és nyár között, délután kettőkor megrekedtünk volna. Nem lehet normálisan aludni sem. Igaz, kellemes dolog, hogy nem izzadok, de így például semmi értelme a fürdésnek vagy a tisztálkodásnak. Vagy ott van az evés: annyit tömök magamba, amennyit csak akarok, mégsem érzem magam teltnek…
És ez így folytatódott körülbelül egy órán át. A Buddha türelmesen végighallgatta minden panaszát. Majd amikor a szent végre lélegzetvételnyi szünetet tartott, megkérdezte tőle:
– Mondd csak, nem érzed úgy, mintha megint megvilágosodtál volna?
– De, egy kicsit igen – válaszolta mosolyogva a bodhiszattva.
– Mert aki kétszer megvilágosodik, annak csakis a Szamszárában van a helye – mondta szintén mosolyogva a Buddha.
– Hiszen nyilvánvalóan annyira különleges, hogy egyedül ő tud az ott még szenvedő embereknek igazán segíteni.
– Már indulok is! – kiáltotta vidáman a szent, majd még visszaszólt:
– Köszönöm, ó, Legszentségesebb!
– Szívesen, drága barátom! De mondd csak, mit is köszöntél meg?
– Azt, hogy ráébresztettél a tökéletlenség erejére – válaszolta a bodhiszattva, aki ettől fogva soha többé be nem tette a lábát a Nirvánába.
🤗🎄❤