Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
SzerelemRólad szólva
Egy új érzés első fénye,
ahol a vágy még szelíd, a remény még tiszta —
és minden szó egyetlen nő felé hajol.
Erőm, feled mióta ismerhetlek,
Te drága egyed, különleges
Helyed ki a szívembe tetted,
S napommá lettél, a koronám.
Elismerő mondataid, mind a
szerénységre tanít engem, de feledném,
S adnám vissza őket neked oda,
Egyetlen rám csillanó mosolyodra.
Mert reménység, bennem a mérték,
És tudom gondolataim már rég,
Buján tüzeidet kérték, jöjjenek táncra
velem — vágyni téged: jó veszedelem.
De csitt, torkos vágy ne piszkold,
Szépséges Zarát, hadd idealizáljam őt,
Az ismeretlenül oly ismerős szerelmes
Nőt, mit suttogni se merek még. Lehet.
Hisz lásd lángolok érted és remélem,
Érted, hogy e tűz bár elborít, csak az
Mire tisztán vágyom, hogy nálad-veled,
Lehessek kicsit, hol megérint majd kezem —
s maradnék.
Meghívó
Most, hogy a sötétből hajnal lett, megszületett egy meghívás – nem szavak, hanem érzések nyelvén.
Egy vallomás a vágy és a tisztelet határán, ahol a türelem a legszebb érintés.
Most, hogy hajnallá lett a sötét este,
Kezem tested illatát keresve, ismeretlen
vágyott rá kicsit, úgy beléd ölelné magát,
Mint a rég vágytalanul vágyott valakit.
És te itt volnál olyan jól, mint még sehol
másutt a lélek, s égő perzsel belső láng,
De tartana vissza az ósdi lelki szabály,
Hogy meg ne bántson a szenvedélyem.
Amit még most elfed az átkos szemérem,
Vágyam remeg a forrongó reményen, de
Egyben vigyázni is akar rád, ó átkos, édes
korlát, nem vágyhatom magam beléd már.
Így tombolva türelmes szépen várok rád,
Sötétben egészen és fényesen majd félig,
Hol suttogásaim a nevedet is kiejteni félik,
Meghívlak ma és végtelen, vágylak velem.
Sötét vágyakon
A vágy nem mindig fényből születik — néha az árnyékokból formálódik meg az ember igaz arca.
A „Sötét vágyakon” egy rituális leszállás az ösztön és a lélek határára, ahol a fájdalom és a gyönyör ugyanazon nyelven szólnak.
Nem a test beszél itt, hanem az, ami a test mögött marad, amikor minden lecsendesül.
Halkan dúdolom szerelmes erőszakom,
Velük a kín oszlopain mászva gazdagszom.
Hó-ha-hó szépasszony te tudod mi a jó,
Csak füleimbe suttogni van rá női szó.
Erős a markom, nyoma marad s vele aratja,
Fájdalomban gyönyörűséges égő angyalomat.
Kinek a vágya szép szent kísértést teremt,
Térdre domborít — üss! — követeli tenyerem.
Mert a sötét vágy nyelven hozzád beszélek,
Te ki összekevered a feketét és a fehéret.
Mondod cseléd, én meg az igavonó barom,
Ki belőled tudat alatt a jussodat megkapom.
Sötét pillangói szállnak a ki nem mondott vágynak,
De vár a kötele az ágy mind négy lábának.
Cukor és keserűmandula az ujjaim vad nyoma,
Az imént éhségében tomboló birtokos forróság,
már csak kihűlő magma.
Az ostor s’a többi szerszám elrakva,
Éjjeli lámpa fényében égő Angyal.
Ki engedelmesen evett belőlem
Szárnyát borítva rám altat, s érzem
kezeimben hajszálak szőkülnek.
Kell valaki
Van, amikor nem a magány fáj, hanem az, hogy nincs kinek elmondani, milyen mély is az ember saját maga alatt.
Az alábbi verse erről a keresésről szól: a lélek türelmes várakozásáról, amíg egyszer csak megszületik valaki — nem feltétlenül kívül, hanem bennünk.
A „Kell valaki” nem szerelmes vers, hanem a vágy emberi hitvallása: hogy az érintés, az együttlét, a megértés nem luxus, hanem létfeltétel:
Ismert én a végtelen tereimen,
az időben az egyetlen,
mogorva útitárs,
kinek megengedett a maradás.
Mert a heggek dolga
minden retkes álom reggel, szolga,
módra — emlékeztet mintha
újra felszakadtak volna.
S hiába bennem elnyomott ő
ásító ordítás, magam ostorozás,
ha a tudat nincs hova menekül,
saját maga elől kivetül.
Álomba szenderülten alkot
egy fantáziát, legyen szép —
Rajta hát! Te szószátyár agyfellegem,
mit tudsz ma hazudni nekem?
„Nem hazudok én neked,
igaz lesz a szó, ha hiszed.
Abba csak te döntesz bele,
jól vagy rosszul — mint eddig tetted.
Nincs őszintébb vallomás,
mint hogy kell nekünk a más,
s aki ért, érez mindent mi vagy,
s akiért te feleded, magad.
Akivel osztható az ő meg én,
remény ő, világítótorony fény,
s te, a végtelen tudatod tengerén,
várod kikötőjét, hová hazaérsz.
Neki nézed éjjeli álmain,
grimasz táncát arcán, ölelésbe zárod,
s testmelegének mákonyán alszol,
mint kisded anyja ölén – gondtalan.
Vele tanulsz magadon kívül tenni,
s rájössz: belső világaid kincsei,
mennyivel többet érnek nála,
ha tükröződnek íriszébe zárva.”
Keresem, kutatom azóta szüntelen,
míg érzem őt, bennem hol lakik,
és várom az új nap reggelét –
egy nappal közelebb, a kellő valakit.
Kék tűz
Nyugat dombjai közt nálad járt a szívem,
És ezen a szép íven, felfedezte te benned
Az igazi jóságodat, miről álmodoztam rég,
Hogy valakiben, valahol megtalálom még.
Mert tény, sokat kerestem azt ki hallgatja,
A bennem élő reményt, mi benne válaszol,
Miközben belém karol kedvesen mosolya,
Te hihetetlen, jóleső tükröző lélek kép óda.
Vezetőm voltál, és a kora őszi víg táncom,
Lépkedtél a napsugáron mint felhőn járó
Szépséges, rám kitartva váró nőies látomás,
Mint egy vallomás miben hinni sem mertem.
És akkor ott a Dunántúl verselések közben,
Szemed lángra gyúlt egyszer csak váratlan,
Magam azon lángjaidban voltam el feledve,
Hol szűnt világ benne, helyén egy új éledve.
Te kedves, édes csoda, való emberséged,
Bennem reménnyé érett és vár ő amíg kell,
Hogy lássa újra felel a két kék tüzes sugára,
Mert miattuk mától jól él lelkem szép virága.