Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
SzerelemSzférák lova (Az eget járó évében)
2026 az eget járó Ló éve: egy orientális emlékvers a szabadságról és az elengedésről.
Amikor a haj sörénnyé válik, a lélek pedig a végtelenbe szökik.
Fogadjátok szeretettel: Szférák lova.
Szürke halott téli reggeleken,
Téged, magamban nem lelem.
Hiába emlék-idézlek,
Már nem hallom a nevetésed.
Messze szöktél, lélek-távol,
El tőlem, egy más világból.
Hiszen te vagy a szabad lényeg:
Nem tűrhetted égtelenségem.
Mert odafentre ugrottál át,
Felölttetted égi ruhád,
Hajad fényes sörénnyé vált,
Várt a végtelen szabadság.
Mert téged törékennyé tenni,
Mint háborúban lenni, ó ég
Remény felelj! S én megadom magam…
Búcsúszó az utolsó szavam..
Többé nincs szerelem, se varázs,
Isten veled, jó szabadulást…
De tudd: csillagfényes reggeleken,
Szemem kutat - még, fenn a végtelenen.
Órák, percek
„Ahol ajándékot ad minden érintés, érintés után.”
Merülj el az időtlen délutánok fényében, ahol a percek és órák megsemmisülnek, és csak a tiszta szerelem marad.
Fogadjátok szeretettel legújabb versemet az intimitásról és az egymásba feledkezésről.
Lassan, izzón bennem táncol a tűz,
Súgja jössz-e mond, jössz-e még közelebb,
S vajon elárulod-e nekem az igazi neved,
Látom szemed is csillogón kérdéssort fűz.
És átölel minket az időtlenné váló délután,
Lágyan oszló, puha fény rajzolta kontúrokon,
A szépséged gazdag árnyalatain gondolkodom,
Ahol ajándékot ad minden érintés, érintés után.
Így, mi ellobbant, ad kettőnknek újabb ihletet,
Órák és percek semmisülnek meg gyönyörű rajtad,
Ez a lebegés, zuhanás, felemelő mindent adhat,
Hogy tegyük végtelenné a bennünk élő képzetet.
Végül, hol nincs lineáris, ott közös a vég s kezdet,
Ott mégis egyek vagyunk mint az érző értelem,
Maga, a végtelenbe vesző, tiszta szerelem,
Lelkünk így boldogan egymásba feledkezhet.
A néma vágy
Van az a pont, amikor a barátság a legszebb börtön?
Ha az igazat vallod, mindent elveszítesz. Ha csendben maradsz, önmagad alkotod újra.
A néma vágy egy kísérlet a "mindent vagy semmit" érzelmi határán.
Csendben akarlak,
Magamban alkotva,
Néma szóim takarnak.
Táncol a fény a bőrödön,
Az örömei szememre ül,
És leszel így igaz börtönöm.
Nem vágyhatok áldást,
Csak értetlen félreértést,
Fogadj el mint bármi mást.
És mint szelíd teszek.
Tessék, hű barát vagyok,
Örök hangtalan elénekellek.
Ha majd vallok, én őrült:
Te? Nem is gondoltam rád,
A néma vágy, mi marad a tiéd.
Sokáig, távol
November újra felkapja a múlt szagát.
Egy emlék, ami már nem szép — csak makacsul él bennem.
Közel van, túl közel… és mégis rettentően távol.
Nagy idő telt el, már érzem én is magamon,
Ami fájt elhalványulhat de céltalan semmissé tenni,
Bár nagyon kívánom, sajnos sehogy sem tudom,
Van az a fájdalom mit magammal vinni oltalom.
Még látlak álmaimban, fuldoklom míg mosolyogsz édesen,
A valóságban biztos megváltoztál nem érezhetem.
Ha emléket látok rólad, lehúz mint a túlnyomás a mélybe,
Nehezen tápászkodok ki végtagjaim ólmok, belőle.
Belé ragadva, múlt beleimben honnan szabadság lehetetlen,
Hol az idő úttalan távja, feledést próbálni sugdos füleimben.
Csak megyek, s kihányom magamat is mint szép emléket,
Majd alakoskodón én megrázom magam - ti mind félreértitek.
Hiába vagyunk távol és napról napra felejthetetlenül távolabb,
Az elmém vért szopik hazug emlék húsából s engem nem támogat.
Mert most van november mikor elkezdődött akkor ott…minden,
Ég s a föld összeér, lehetetlen falat rak, emlék párnáz itt lent.
És nem lesz (még) bolondabb mert félbeszakadva tudom,
Remény reménytelen néz be itt egy rég elmúlt vakablakon.
De ki az, ki belém szólhat, a belső vándort megállítva, sértve,
Hihetetlenül közel vagyok és rettenetesen távol, együtt — és mégse.
Akarj!
A kémia egyszer villan, aztán elalszik.
Akarni valakit viszont munka, nem varázslat.
Ma erről a csendes, makacs akaratról írtam.
Néha a dühök,
Cselekvő én-szándékaivá tisztulok,
Az önzetlenség
Után bennem valaki hiánya terem.
Nem élhetek,
Lélekben magam, fénytelen életet,
Remény szól,
Ha itt volna a bíztatás hangodból.
Akarj szeretni
engem, túl kémián s elképzelt testen,
Hogy ő lehet,
Kiért mindenem egy lapra felteszem.
Tudatos láng,
Legyen tűz kard, mely félelmeidre vág,
Sosem feladni,
Hisz ugyanúgy akarom kezedet fogni.
S legyen akarat,
Ami benned ledönt régi félelem falakat,
Énem marasztal,
Vágyott világunkban érezni te is akarj!