Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
BarátságLilith
Ismertem egy lányt életem tavaszán,
Benne bújkált a furcsa fény, a szemei
Peremén, mert már nem volt igazán
Gyermek, de nő sem akart még lenni.
Játszott és kereste magát bújva el a
Fájdalom elől, benne sötét lélek vele
Komor múltja árulókat felölt, de hívta
A jó föld melyből ő vétetett egykoron.
Együtt a mesék hajnalán, az első pár
Igaz se volt talán, de ő hite mindet s
Azzá tesz neki mi lészen lélek páncél
És sötét szárnyakon láng reptetve él.
Tudja ő, jó remény legyen mi átkozott
Mert ő nem lesz soha se szentséges,
Se pentagramma szolga, bár eszköze
Tehetség ágyazva a sötét úr ajándéka.
Dönt hát segít de ő szabja a szabályt,
Hol ostobaság jól gonoszsággal hált.
Ő őre alatt nem arat jámbort vérben
Senki, Lilith ő hisz más ő sem tud lenni.
Kívánság
Ma van annak a napja, hogy a világ valamennyi istene,
És a jóakarat közénk rakta szerénytelen tégeséged-e,
E kétes de annál szebb helyre, hol lehet közöttünk te belátod,
Senkinek sincsenek ilyen jó ellenségei, hát még mi barátok.
Mert megöregedni körünkben azt tudod neked sem lehet,
Beléd a telni próbáló idő maximum bölcsességet tehet,
De közöttünk szólva mi bölcsölünk meg fényes tenmagadtól,
Akit nem is olyan rég, hisz fiatal vagy még, a sors ide parancsol.
És te kinek a Múzsák csókja ihletet, a tudás istenei képletét,
Rakták a fejedbe annak hogy élj közöttünk hosszú, boldog életet,
Most már igazán itt az ideje annak, hogy eláruld a varázsod,
Mert a guta keringetett mikor ezt írtam reggel mint a barátod,
hogy mennyire is vagy te jó ember.
De lásd nem szaporítom szavaimat tovább hogy te belásd,
Jut neked belőle palást előre, a gratulációk nem fértek föl még a tetőre,
Sem és bár drága nekem az én életem, a tiedet ma boldogan ünneplem,
100 szónak is egy a vége, kívánom neked fiatal öregen, hogy
NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOD LEGYEN!
Szilva
Van nékem egy igazi tündérem,
Aki rendbe rakja életem még ha nem is kérem.
Tőle minden tisztaságban ragyog,
Ereje kifogyhatatlan, vele hű de boldog vagyok.
Messziről mosollyal ide röppen,
Csak hogy jelen van színnel tölt meg mindent.
Vicces, kedves, szorgosan iparkodó,
Több kellene belőle jobb hely lenne a földgolyó.
Neve az édes, ékes gyümölcsé,
Nem is csoda, hisz a természet se jobban tehetné.
Otthonában kis állatok élnek,
Tündér titkos nyelven róluk gyakran mesélget.
Félreérted, nem csak tisztaság ő,
Mert ha itt van feljön a nap és múlik tőle az eső.
Gyakran jön de én mindig várom,
Szilva gyere már, s jöjjön veled a tisztaság álom.
Csinálom
Nyomom, tolom nem mozdul,
Hagyom, kicsit húzom elfordul.
Kalapálom, azért se, azért se,
Rádobom tudásom és juszt se,
Terveztem pontosan, szabatosan,
Faragtam szívből megszállottan.
Felmértem előre jól és alaposan,
Kivágtam és lelkemet belezártam.
Festettem magamat jól bele én,
Lakkoztam a mindenség tenyerén.
Becsomagoltam izgatott állapot,
Látod, neked csináltam ez én vagyok.
Hullám
Állsz életed víztömegének partján,
Zajlik a víz, hiszed fősodrát uralod,
Remény, játék, szív nincs még mit megunnod,
Biztonságban érzed magad, messze vihar, orkán.
És egyszer csak nedves lesz a lábad,
Pedig a parton, messze fent álltál,
Majd bokáig ér, derék ragad, nem erre vártál,
Füledbe ordít és szív lefelé, egyre mélyre ragad.
Szűkölöd: - De hiszen én tudtam, mi van, volt, lesz,
Megoldom, megoldom én ezt - hajtogatod magadnak,
És győzedelmes váratlan újra kisüt a nap,
A víz hátán eufória csillanó sugarak, de valahogy nem ereszt.
Tobzódsz újra mid van, magadban és másban,
Végre jó, hát legyen jó (furcsa) nagyon,
Most az enyém minden, most biztos veszteni nem hagyom,
S nemsoká üvöltve zuhansz újra alá vergődve a sötét folytatásban.
Az életed megfigyeled mint igaz, újra ciklikus rendszer,
Óriási csúcsok után őrjöngő mélyekbe zár,
Hol lelked előre figyel, mert fekete börtöne vár,
Cserébe leszámolva cinikus minden öröm perccel.
Persze, mindenki örül mikor pozitív pólusod fent rezeg,
De a hullámzást, még sincs aki tartva kiállja veled,
Mert mar a sötét megtépve körülötted, benned,
Bántasz mind és nem fogja senki többé a kezed.
Gátlókon keresztül ugyan egyenes vonal lehetsz, leszel,
És néha hiányzik az oly hatalmasan ragyogó fent,
Rettegve, mikor lejár mily sötétségbe taszít majd odalent,
De tőlük magadra nem ismersz többé mikor tükrödben lélegzetet veszel.
Ússz, kérlek csak ússz és tudom tested tompa és nehéz,
És kegyetlen választás az eufória vagy önfeledés,
Nincs nosztalgia, ne legyen se rávaló, szemét emlékezés,
Az élet csak e pillanatod, hát én kérem, lent-fent, egész.