Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Édes hiányod kegyetlen kínzó feszületén lógtam ma reggel,

És még a nap lustálkodva lassan felkelt, vágytam rád.

Buján és vadul olykor, de máskor lágyan és ártatlanul,

Tűz voltál te a bőröm alatt, mi pusztítón meglapul.

Tomboltam, hangosan szenvedve de ugyanúgy némán,

Hogy miért nem, és miért mégis méred te magadat én rám.

Mint bosszúvágy régi életekben elkövetett bűneimért, az ítéletedre vágyom, 

Légy velem kegyetlen vagy kegyes, csak légy már, és kiállom.

Úgy rohannék, esztelenül néha, bújnék karodban el,

Ezekben a láng pillanatokban, hidd, rajtad kívül semmi sem érdekel.

De messze vagy, kijózanítóan távol és bár hiányod égetve perzsel bárhol,

Kijózanodom néha, ebből a vágy sötét éjszakából. 

Szégyentelen vagyok, ki mégis önmagára szégyennel néz,

Majd felszabadul, nevet és örömmel tudja megélni, mi ez az egész.

Mert Ámor nyila sebes és lehet lövése könnyedén vággyal el talál,

De jól vigyázz, nem te vagy az egyetlen ki e tüzes fegyverrel szerelmi háborúba jár.

1

Egy talál egyet,

Mivel egymagában több lehetet.

Így egy meg egy, egyben áll,

Reményük most egymásra talál.

2

Kettő ismerkedik hát,

Párban töltik meg a lélek sötét éjszakát.

Osztva egymást meg, mégsem kétfelé,

Így válhat mindkettő többé.

3

Hárman lettek ők: én, te és mi,

Könnyed így egymásba feledni.

Törékeny hármas ez, de egyre erősödik majd,

Növekvő lángjuk kiáll minden vihart.

4

Négyes kell, hogy legyen el-jövő,

Maguk és párjuk, mindegyiküknek  beteljesülő.

Dupla párosok alkotnak így tűzön vízen át,

Élet értelmet adó szerelem csodát.

Te, vagy velem ma reggel.

Az élet miattad ébresztett fel.

Kint talán szürke, talán esik,

Bent érezni téged s új nap születik.

Simogat a gondolatod,

Bár a táv tér elválaszt.

Úgy számon érezném a szádat,

Tested lágy sziklaként belém árad.

Nincsenek szavak, csak a szemed,

Nem fogom engedni,

Maradok ölelve veled,

Itt akarok végtelen pillanat lebegni.

Meghalt az idő,

Lábad a lábamon.

Rám nézel és újra láthatom,

Gyönyörként hullik rád, az eső.

Nem harcolok te érted, mindent vesztve,

Csak álmodtam álmod, minket eleresztve.

Nem adhattam magam, túl sok az egész,

Vesztesként kiterítve, csak bolond én, remélsz.

Hétszer lent, de nyolcadszor is talpra állva,

Nem számít fájdalom, készen a folytatásra.

Több te és én van még, ennek most vége (?)

A millió éves kergetésnek nincs eredménye.

Mert te hívtad igaz nevem még a semmiben,

Sosem lehetőség, hanem az elképzelhetetlen.

Megvártalak, még ha meg is tört ez az élet,

Volt már ez így, de továbbra is rólad zenélek.

Most csak egy álom, egy csillanás a könnyön,

Maradt az igazság, ez a röghöz kötő börtön.

Enyém fájdalmas szép látványod maradhat,

Az idő semmi, csodánk még eljövendő ablak.

Maáb királyné bűv-tündöklő legfiatalabbik lánya,

Felismert engem a róla való édes álmodásban.

Magához szólított az éjbe, varázzsal és halkan,

Szemeimet szépség sűrű mákonyával betakarta.

Álmomban megmutatta mi volt az igaz múltunk,

Hol idő előtti tereken már egymástól tanultunk.

Nem volt ott sehol külön ő, sehol sem a külön én,

Mi voltunk számtalan formában a szép remény.

És mi ezerszer elbuktunk, milliószor ordítva fájt,

Keresve örök nem lelve a tudott legvégső határt.

Vesztettük egymást, tűzbe, vérbe, csatákban el,

De két lét tanító, hívására csak egymásnak felel.

Így álltunk egymást bűvölve e éjszaka peremén,

Időtlen és végtelen kezdet óceán két félszigetén.

Kezünk egymás felé kinyúl, újra kezdődik a tánc,

Ön azonos, önátadó, egyben, újra szívére talált.