Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Halottak napján csendes sétára indul az ember — nemcsak a temetőben, hanem önmagában is. 

Emlékek, nevek, szeretetek sorakoznak a fejfákon, mint életünk állomásai. 

Ez a vers egy pillanat arról a halk-szomorú békéről, amit csak a temetők tudnak.

Halottak napján sétálók a temetőben,

Hol az idő mindig csendes már,

Ide az élő búcsúzni, a többi megpihenni jár,

Sokan vannak, mégis egyedül indulok parcella nézőben.

És olvasgatom az egyszerű és díszített,

Fából ácsolt fejfákon és márvány obeliszken,

Az őszinte, vagy megjátszott fájdalmas kincsen,

Elmúlt és a bennem előre sejlő, élet történéseket.

Ki csendben, ki halkan csak emlékezni vágy,

Rendezget, takarít és lángra szökik a mécses,

Magában vagy hangosan választalan beszélget,

A friss és elfeledett sírok között, a fájdalom olyan lágy.

Mert ez a nap rólatok szól, halottainkról kikre emlékezünk,

Hiányoztok és ugyan az úton egyedül megyünk tovább,

Nem feledünk titeket, család vagy jóbarát

Szeretetünkbe temetve de mindig itt lesztek velünk.

A legbensőségesebb ünnep ez az esztendőben,

Mindenki udvarias, megértően osztozik,

Fájdalom és öröm bennünk békés találkozik,

Halottak napján mikor sétálók a temetőben.

És a szerző előadásában is…

Halottak napjára írtam ezt a verset, a temetőkert csendjéről, ahol az emlékek és a föld illata összekeveredik.

Gyerekként csak néztem, ma már értem, mit jelent ott „rendet rakni”.

A végén mind visszatérünk ugyanoda — nem szomorúan, hanem halkan, békével.

Fogynak az élt napok, az elején fel se tűnik,

Megyek tűztől tűzig, hol én mosolyt kapok.

Még gyerek voltam, s védet a jóság család,

“Nem érzi még ő át”, így ilyenkor maradtam.

Oda gyerek nem való, apám szelid mondta,

Kerti szerszám kapva, nem vidám az induló. 

Vártam én is ott legyek, a titokzatos kertben,

Szürke volt s rendetlen, várta rendet tegyek.

Senki sem volt boldog, inkább mély s komor,

Minden repkény bokor, ők is tieid te dolgod. 

Szépet ki nincs is tenni, furcsa volt e nekem,

Mégis benn én éreztem, jó emlékekben lenni.

A végén mind itt leszünk, apám halk szava,

Mint emlékeid otthona, rendet mi is teszünk. 

Így vár e nap együtt, ki nem s ki még itt van,

Mind emlékezni halkan, kertben s mindenütt.

És a szerző előadásában is…

Valami megszakadt,

Ahogy régi jól működő dolgok elromlanak.

Mint pillanatnyi emlék ott marad,

Hiányuk igaz fájdalom feladat.

Valaki lemaradt,

De a hangja, árnyéka még itt szalad.

Olyan furcsa hiszen még tisztán látom,

Idebent az emlékezés vásznon.

Valahogy maradj még,

Légy ma te a kedves régi vendég.

Úgy elmondanék neked nevetve mindent,

Hiányzol, túl minden könnyeken.

És a szerző előadásában is…

Alkonyodik s apró lángok gyúlnak a temetőkbe,

Ember emlékszik emberre vele és jobb időkre.

Eláll most a szél is mert tiszteli ő a törékeny lángot,

Pillanatnyi csend kijár hol lélek nem jár most.

Fények gyúlnak meg este kicsi és nagy ablakokban,

A csend is megül halkan a lelkek fájó sarkaiban.

Csak az emlékek nevethetnek ma mosolyogva,

Szépségük gyógyír a fájó szeretet hiányukra.

Mert az út mindenkitől elkéri kíméletlen az árát,

Nincs alkuszó, sirám mi ennek az állná gátját.

Néha rettenetes s értelmetlen fájdalmat hagyó,

De lélek, a gyász gyógyító erője nélkül nem való.

Zokogj hát s tudd benne magadat is el siratod,

Szeretteid hiánya mar s támadja egész világod.

Mi volt, bármily kedves is nem lesz majd többé,

Éld szeretettel meg időd ne váljon az mécseseddé.

És a szórakó előadásában is...

Minden út véget ér egyszer,

Akkor itt az ideje elengedni,

Nem lehet örök velünk leszel,

Fáj kedves szíved elereszteni.

Ezer kérdés közt mégse leled,

Mert hiányod nem pótolja semmi,

Egyetlen elfogadható feleletet,

Fájdalmas tehetetlen mindenki.

Túl sok mi befejezetlen marad,

A tárgyaid fájnak mit hagytál,

Elviselni mi lehet az az akarat,

Csendeddel igazságot arattál.

Mondd hogy emlékezzek rád,

Ó te annyira szeretett ember,

A világban nélküled nincs varázs,

Csak a fájdalom, ha menned kell.

És a szórakó előadásában is…