Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Alkonyodik s apró lángok gyúlnak a temetőkbe,

Ember emlékszik emberre vele és jobb időkre.

Eláll most a szél is mert tiszteli ő a törékeny lángot,

Pillanatnyi csend kijár hol lélek nem jár most.

Fények gyúlnak meg este kicsi és nagy ablakokban,

A csend is megül halkan a lelkek fájó sarkaiban.

Csak az emlékek nevethetnek ma mosolyogva,

Szépségük gyógyír a fájó szeretet hiányukra.

Mert az út mindenkitől elkéri kíméletlen az árát,

Nincs alkuszó, sirám mi ennek az állná gátját.

Néha rettenetes s értelmetlen fájdalmat hagyó,

De lélek, a gyász gyógyító erője nélkül nem való.

Zokogj hát s tudd benne magadat is el siratod,

Szeretteid hiánya mar s támadja egész világod.

Mi volt, bármily kedves is nem lesz majd többé,

Éld szeretettel meg időd ne váljon az mécseseddé.

És a szórakó előadásában is...

 

Minden út véget ér egyszer,

Akkor itt az ideje elengedni,

Nem lehet örök velünk leszel,

Fáj kedves szíved elereszteni.

Ezer kérdés közt mégse leled,

Mert hiányod nem pótolja semmi,

Egyetlen elfogadható feleletet,

Fájdalmas tehetetlen mindenki.

Túl sok mi befejezetlen marad,

A tárgyaid fájnak mit hagytál,

Elviselni mi lehet az az akarat,

Csendeddel igazságot arattál.

Mondd hogy emlékezzek rád,

Ó te annyira szeretett ember,

A világban nélküled nincs varázs,

Csak a fájdalom, ha menned kell.

És a szórakó előadásában is…

(Egy megtisztelő felkérésre írt búcsúztató)

Angyalok gyűlnek ma ide a temető sírkertbe,

Egyikük se kérdezi a másiknak mi vajon a dolga erre.

Mert ők ma tudják jól, egy másik Angyalért jöttek,

Ki ugyan előbb embernek született 

De mégis mélyen a szívében hordott mindőtöket.

A nehéz sora fiatalon se kímélte meg őt,

Szorgos volt és másokra gondolt mindig maga előtt.

Szeretetében osztozott három testvérével együtt,

Kik közülük drága öccse elvesztése

Sem törhette meg őt, s segítette családját erő felett.

Kemény évek jöttek hol három gyermeke felnőtt,

Lemondás mi nem lemondás, titeket emelt maga fölött.

Mert ha kell a világ szemben állhatott vele,

Ő becsületes, sikeres, tanult gyermekeket adott neki,

Senki se tudta elképzelni honnan van ennyi ereje.

De a szívébe nemcsak a családja és gyermekei fértek el,

Szorgalmas, szerény, takarékos lelke sokaknak segítve felelt.

Szeretete kisugárzott és vissza is kapott belőle bőven,

Csak nézzetek egymásra és meglátjátok őt

Újra, keserédes búcsú könnyeitekben.

Régóta tudta, hogy el kell hagynia egyszer szerető titeket,

Végtelen küzdőszellemével dicsően ellenállt még lehetett.

Szeretett lelke és nemes szíve a végső hívásának,

Azonban nem tudott ellent mondani

Az Úr irgalmába szólította, Így hát eljöttünk tőle búcsúzni.

Utoljára vagyunk veled te ki voltál nekünk a határtalan szeretet,

Elmondani szó kevés, a fájdalom nélküled lenni rengeteg.

Köszönjük az életet mit adtál nekünk és mutattál másnak,

Anya, mindig a szívünkben leszel

Utoljára mosolyogj ránk majd indulj az angyalok már várnak.

És a szórakó előadásában is…

Maró a december eleji hideg csend,

A szürke ködben a néma Duna szinte áll,

És vele valahol 30 ember vízre száll,

Hogy bele temetve szerettét, legyen ősi rend.

Nekrológ és zene, még a csírázó fagyban,

A kompra vár a nép az élet vízén,

Túl modem és ős régi érzések,

Mik most fel kavarodnak lelkem felszínén.

Megállunk valahol a dermedt vízi félúton,

A lét és a semmi messzi partjai között,

Testporát s virágokat hajítunk át a korláton,

A távolban, mint kötelesség, egy harang ütött.

És viszi a folyó, viszi ami maradt,

A semmit vagy a mindent ami bennünk ragadt,

A víz, lágy hullott világok úsztatója,

Örök tisztító, a lelkek hajója.

Marad a csendes emlékezés velem,

Mindegy, föld vagy víz majd mi befogad,

Csak békés, boldog sarjak emlékei bennem,

Legyen az mi utoljára engem meglátogat.

Kimegyek, és egy-egy mécsest gyújtok a sírotokon,

Körülöttem táncoló lángok,

Körben, a naplemente utáni hideg sötétségben

A világ bennem hallgat, hiányotok elfog.

 

Mily kicsi voltam még - szeretetetek nyár -

Az élet időtlennek tűnt,

A gyereklélek nem naptárra jár,

Az elmúlás csak a megújulást hozó fényhatár.

 

Az út lassan adja meg minden igazát,

Fokozatosan adagol

Boldogat, szépet, csúnyát,

És választhatsz végül, félsz vagy ettől gyarapszol.

 

Mert hogy, meg kell hogy értsd,

A sírkert valójában

A szívedben az élet kertjévé ért,

Döntés a tiéd, keser, de édes emlékezés.

 

Könnyeim hát mind ünnepelnek,

Lelkem sírva, boldogan szabad,

Teljes életetek, drága szeretteim,

Igaz emberi mementóként emlékeimben marad.