Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja
GyászAngyali búcsúszó
(Egy megtisztelő felkérésre írt búcsúztató)
Angyalok gyűlnek ma ide a temető sírkertbe,
Egyikük se kérdezi a másiknak mi vajon a dolga erre.
Mert ők ma tudják jól, egy másik Angyalért jöttek,
Ki ugyan előbb embernek született
De mégis mélyen a szívében hordott mindőtöket.
A nehéz sora fiatalon se kímélte meg őt,
Szorgos volt és másokra gondolt mindig maga előtt.
Szeretetében osztozott három testvérével együtt,
Kik közülük drága öccse elvesztése
Sem törhette meg őt, s segítette családját erő felett.
Kemény évek jöttek hol három gyermeke felnőtt,
Lemondás mi nem lemondás, titeket emelt maga fölött.
Mert ha kell a világ szemben állhatott vele,
Ő becsületes, sikeres, tanult gyermekeket adott neki,
Senki se tudta elképzelni honnan van ennyi ereje.
De a szívébe nemcsak a családja és gyermekei fértek el,
Szorgalmas, szerény, takarékos lelke sokaknak segítve felelt.
Szeretete kisugárzott és vissza is kapott belőle bőven,
Csak nézzetek egymásra és meglátjátok őt
Újra, keserédes búcsú könnyeitekben.
Régóta tudta, hogy el kell hagynia egyszer szerető titeket,
Végtelen küzdőszellemével dicsően ellenállt még lehetett.
Szeretett lelke és nemes szíve a végső hívásának,
Azonban nem tudott ellent mondani
Az Úr irgalmába szólította, Így hát eljöttünk tőle búcsúzni.
Utoljára vagyunk veled te ki voltál nekünk a határtalan szeretet,
Elmondani szó kevés, a fájdalom nélküled lenni rengeteg.
Köszönjük az életet mit adtál nekünk és mutattál másnak,
Anya, mindig a szívünkben leszel
Utoljára mosolyogj ránk majd indulj az angyalok már várnak.
Dunai temetkezés
Maró a december eleji hideg csend,
A szürke ködben a néma Duna szinte áll,
És vele valahol 30 ember vízre száll,
Hogy bele temetve szerettét, legyen ősi rend.
Nekrológ és zene, még a csírázó fagyban,
A kompra vár a nép az élet vízén,
Túl modem és ős régi érzések,
Mik most fel kavarodnak lelkem felszínén.
Megállunk valahol a dermedt vízi félúton,
A lét és a semmi messzi partjai között,
Testporát s virágokat hajítunk át a korláton,
A távolban, mint kötelesség, egy harang ütött.
És viszi a folyó, viszi ami maradt,
A semmit vagy a mindent ami bennünk ragadt,
A víz, lágy hullott világok úsztatója,
Örök tisztító, a lelkek hajója.
Marad a csendes emlékezés velem,
Mindegy, föld vagy víz majd mi befogad,
Csak békés, boldog sarjak emlékei bennem,
Legyen az mi utoljára engem meglátogat.
Emlékszem
Kimegyek, és egy-egy mécsest gyújtok a sírotokon,
Körülöttem táncoló lángok,
Körben, a naplemente utáni hideg sötétségben
A világ bennem hallgat, hiányotok elfog.
Mily kicsi voltam még - szeretetetek nyár -
Az élet időtlennek tűnt,
A gyereklélek nem naptárra jár,
Az elmúlás csak a megújulást hozó fényhatár.
Az út lassan adja meg minden igazát,
Fokozatosan adagol
Boldogat, szépet, csúnyát,
És választhatsz végül, félsz vagy ettől gyarapszol.
Mert hogy, meg kell hogy értsd,
A sírkert valójában
A szívedben az élet kertjévé ért,
Döntés a tiéd, keser, de édes emlékezés.
Könnyeim hát mind ünnepelnek,
Lelkem sírva, boldogan szabad,
Teljes életetek, drága szeretteim,
Igaz emberi mementóként emlékeimben marad.
A gonosz benned
Bántott az élet, téged s benned,
Rég elnyomott bestia ébredt,
Hosszú rémálmából fél-riadva,
Kegyelmet vesztve és hagyva.
Hogy minden bűn, eredőn belül,
Lelked tornácára vigyorgón kiül.
Mert szenny ez az átkozott élet,
Csak szörny páncélod véd téged.
Ég kegyetlen, dobál vívódásod,
A szeretet, eme kegyetlen átok.
De hamvadjon, vesszen mind el,
Ember ki született kegyelmet nem érdemel.
Savas könnycseppek, esőjén át,
Lelked zengi e förtelmes imát.
Ó ne hagyd, ne engedd elveszni már,
Sötétben kacag, ejj de milyen kár.
S égő hidakra botló üszkös lábad lép,
A szeretet meghallani jár te beléd.
Még görcsös, még kapaszkodik kezed,
Átkozott legyen minden mi tette ezt.
Jöjj hát te dög, tiéd voltam s vagyok én,
Fald fel, nem élhet bennem többet remény.
Átölellek és enyém tied vagyunk mind,
A gonosz bennem, mire szemed rátekint.
Silencio
Mostanában zajtalan minden,
A világnak szinte hangja nincsen.
Csak valahol mélyen legbelül,
A nevetésed emléke csendül.
Halkak lettek az örömök bennem,
Mosolyok hangtalan szegénye lettem.
És ők engem emlékekbe zárnak,
Nincs többé bejárat a külvilágnak.
Egyetlen szeretőm csalfa emlékezet,
És nézem a kegyetlen fényképeket.
Csendesen tudok csak szeretni már,
Belém a szerelem, meghalni jár.