Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

A tapasztalt, sokat látott és öreg forgatókönyv torreádorok szerint, az egyik legnehezebb ellenfél amivel a megfilmesítés arénájába szállhat az ember, az a legendás szeretetnek és hatalmas rajongótábornak birtokában lévő, epikus jegyeket viselő alapmű. Talán a helyzetet még fokozhatja, hogyha fiatal klasszikus alapanyagról van szó, ami kicsit egyszerűsítéssel élve azt jelenti, hogy még sokan élnek, élhetnek a mű megszületésének korából, szóval nagyobb az érzelmi kötődés. Itt látom célszerűnek jelezni a teljesen szubjektív elfogódottságomat az alapmű (könyvvel) kapcsolatban, amit fiatal felnőtt koromban olvastam és a mai napig letehetetlen, nagyhatású élménynek tartom. 

Hát akkor mi a fene bajom van is nekem az amúgy rendkívül sikeres, ráadásul jelentős részben Magyarországon forgatott feldolgozással? Hát kérem az, hogy annak ellenére hogy ugyanazok az emberek, elmék és kreatív elképzelések készítették és vezették mind a két filmet, mégis mint hogyha két teljesen más filmet látnánk. Pedig általában Hollywoodra jellemző, hogy nem különösebben nehézen szüli meg ugyanazon hangulati elemeket és viszi tovább akár hosszú évtizedek után elkészült folytatások esetén sem.

 De nem itt. És kérem többször megnéztem, és többedik megnézés után is az a véleményem maradt, hogy a második rész forgatókönyve és az ebből készült film rohan az elkerülhetetlen befejezés felé, még az első rész világokat teremt és forró, víztelen sivatagban jelképként öntözött pálmákról filozofál. Az első a fő karakterek belsejében utazik, a második erre szinte nem is kíváncsi és ennek pótlására kétségbeesetten nagy neveket ránt be, mikro szerepekbe, hogy mintegy tévésorozat efektusként ("majd a következő évadban ő lesz a fő gonosz!") mint egy néhány percnyi szereplés után tűnjenek el a nagy rohanásban. 

Tisztára úgy tűnik, hogy aki az első részt vágta, mintha elfelejtette volna ezt és úgy gondolta, tillárom-sej, hogy ő most unatkozó NETFLIX előfizetők részére vág meg, egy kis költségvetésű sivatagi futkározós fél ufós horrort. Talán ebből is van valahol egy 4 órás változat, ami nemcsak tematikájában hanem mondanivalójának sebességében, kép-érzelmi világában is párba áll. És nem, nem a színészeken múlott, ők karakterben vannak tisztes iparos munkával. Az idő kényszer, hogy ezt be kell fejezni, tervezett időre és még mennyi mindennek bele kell férnie addig, ami kiszúr velük is. 

 Na értékeljünk. Van egy négy és fél az ötből első részünk és van egy jó esetben három, három és feles második részünk. Vajon mi ér többet? Az erős kezdés vagy a csapnivaló desszert? Megmondom őszintén nem tudom, mert valahol a lelkemben nagyon szeretném ha második film jó lenne, ha valahol valaki meglelné azt a 4 órás verziót. De be kell látnom, hogy túlzottan szeretem a könyvet és a lelkem túlzottan örült neki, hogy volt egy reménybeli jó első rész, ahhoz hogy ne három és félre hozzám ki az egészet. Tessék. Aki ezek után is kíváncsi és állja a sci-fit, annak kifejezetten a következő sorrendben: 

- Előbb a könyv, 

- Aztán a két film, a jelen kritika tárgyai (2021/24),

- Aztán szabadon választva vagy a David Lynch féle film (ezzel VIGYÁZAT! Az erősen alternatív rendezői koncepció miatt igen nagy csalódás is lehet), vagy az általam végtelenül szeretett és rajongott 2000-ben készült háromrészes tv feldolgozás (ez ezred annyi pénzből, de az eddigi legjobb és legösszefüggőbb forgatókönyvet hozza).

Szóval lelkes én, a várakozás egy jó (jól megírt, összefüggő) Dűnére folyik tovább.

A jelen film morgóban megemlített feldolgozások:

Dűne (1984, R.: David Lynch) https://www.imdb.com/title/tt0087182/

Dűne TV sorozat (2000, R.: John Harrison) https://www.imdb.com/title/tt0142032/

Dűne (2021, R.: Denis Villeneuve) https://www.imdb.com/title/tt1160419/

Dűne: Második rész (2024, R.: Denis Villeneuve) https://www.imdb.com/title/tt15239678/

Szeretem az ez meg azt,

Mondod nagy örömmel.

Élményt ad és kiragad,

Se kell törődnöm az életemmel.

Tudom, az én aranyom, másnak szemét,

És a befogadó maga szüli meg a kincsét.

De mint sokat látott, tapasztalt vén róka,

Azt érzem, hogy hideg, sovány ebéd e diéta.

99% termék, 1% alkotás,

Ebben én is és mindenki hibás.

Nem érdekel semmi más,

Nem a mit, hanem a miért a forrás.

Mert látom a függöny mögötti világot,

A kényszer szülte ál szabadságot.

Ne add magad olcsón, csak mert nagy az ár,

Követelj magadtól sokat, mi nem 

szolgalétbe zár.

Hát kedves húgom, öcsém avagy nemtelenül rokonaim,

Kik harcoltok a rajtatok múltban létre nem jött fájdalmaitok halmain.

Ácsolt máglyáitok haragló tüzzel a magas egekig elér,

Bár tudnátok, dühötök céltalan, ön-elvarázsló boszorkányüldözés kenyér.

Mert ordítjátok felébredtünk(?) és minden mi volt retegj te ezért,

Énem rendje törvény lett törvény felett és szegi kezed kezét.

Olybá tűnsz mint az erdész, ki elment az erdőbe keresni a fákat,

Dühös igazából te magadra vagy de a világ mire te ezt kihánytad.

Mert neked minden rossz mi nem új, nem az mi volt, időtlenszerű,

A fekete fehér, a nemek nemtelen, bármely kultúra ócska belű.

És hidd el, bájos ahogy te és barátaid mini Robespierre-t játszol,

De nem teremtesz, csak rombolsz és végül azzá mi vagy, jelentéktelen feltűnési viszketegséggé változol.

https://www.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid028YaKyA4Kpva9wKnZQ7RVAmVSk8yPjAN3oC5EfffZqLAhLoSSd8bravGR96Z9Ay7bl&id=100031877298054

A világ szinpadát érdekes, nagyobbnál nagyobb karakterek szövik át,

De mi van ha én már kicsi akarok lenni?

Nem sokat elvenni és nem is sokat hozzátenni?

Mert ugyan vonzott a csillogó kabát, de jó nem énekelni a harsányság dalát.

Talmi az mi önön tükrében szép de minden mit adni akar csak a siker reménység,

Ezért én csak halkan dúdolom,

Csiszolatlan burkus dalom,

Hogy a cincogó kis egér, nagy száját vegye be végre a szerénység.

Hisz a dal a fontosabb nem a zenész, az épület, és nem az építész,

Toll csak az mi a papíron hagy,

Szó alakú foltokat,

Bennem gőgös büszke szél, elérve a margót leragad és pofont ád az ön-ítész.

Csak az hasznos mi egó zajtalan marad és ergó, nem kitalál kalandokat,

Magáról, ál-bátor,

Tükör részeg prókátor,

Magára csukva ajtaját, locsolgatva kedvenc nárcisz virágát gondol ilyen nagyokat.

Imádom Damien Chazzelle (a rendező) eddigi filmjeit. Az egyedi látásmódját, művészi érzékenységét, a szinte minden apró részletre odafigyelő kidolgozottságát, az igazi míves mesélő készségét. Gondolom a poszt címéből kiderült már, a Babilon, mindezek meglétével együtt, nem az a film ami ebbe a kategóriába fog tartozni nálam. A filmkészítés az egyik legösszetettebb kooperatív művészeti műfaj. Rengeteg mindennek kell passzolnia ahhoz, hogy az élmény megszülethessen a befogadó, néző szemein és fülein keresztül. Ami itt látványban és hangban megvalósul az műszakilag, elképzeléseim szerint emberileg és szakmailag az egyik legmagasabb fokon történik. És mégis annyiféleképpen siklik ki ez a vonat, ahányféleképpen csak lehetséges. Kezdjük azzal, hogy a film 3:05 hosszú, ami azért nekem őszintén bevallva erős szervezést igényelt, rá kellett készülni, hogy rendes (értsd: nem Netflix-es) koncentrációval és mondjuk nem egy végig dolgozott nap után, félálomban nézzem meg. De az idő film nézés közben relatív dolog, hiszen ha elvarázsol, elvisz magával a film arra a csodálatos helyre ahová csak ennek a médiumnak a történet mesélése képes elvinni, az idő nem tényező, mert megszűnik. Na itt ennek az érzésnek pont az ellenkezője érvényesül. A film maga pontos kronológiát tart 1926-tól 1952-ig, tulajdonképpen négy főszereplő életútjának paneljeit látjuk, ahogy egymást keresztezik, a Hollywood-i némafilm kezdetektől, a hangos film berobbanásán át, az 1952-es epilógusig. Még ezen követhető idővonal ellenére is, sajnos a film, egy szerkezeti katyvasz. Ez legfőképpen annak a kreatív döntésnek az eredménye, hogy a film egyenlőtlen stílusban, a tivornyázós részek kegyetlen teperése után, tövig kézifékes módon lassul és azzal az elvárással operál, hogy (és előre is bocsánat a pőre megfogalmazásért), elvárja, hogy a mindenféle saját és tivornya társai testnedveiben úszó főszereplőkkel érzelmi kötelékünk legyen, ami lehetőleg pozitív. Én magamat szeretem úgy képzelni, hogy nem vagyok egy prűd, a testiség semmilyen szempontjából konzervatív ember de a Babilon viszketést okozott számomra azzal a kényszerességével, hogy vadássza a gyomor forgatást ezekben a jelenetekben. Valahogyan a 60-as és 70-es évek neorealista olasz filmjei jutottak róla eszembe, a maguk brutális naturalizmussával, de ott ez nem céltalan volt, hanem társadalomkritikai eszköz, ami ugyan mindig megkérdőjelezhető de nem az volt a célja, hogy hatást vadásszon. Itt sajnos csak ezt éreztem. A lehengerlően negatív kritika össztűzre a producerek és a rendező azzal védekeztek, hogy semmi olyat nem tettek a filmbe, aminek ne lenne valós alapja, nem történt meg volna 20-as 30-as évek vad tivornyázó Hollywoodjában. A baj nem is ez, hanem a cél és az eszköz közötti kapcsolat mint mindig, ami itt rendkívül üresen és szem-rágógumisan cseng. Aminek a következménye pl. az, hogy fél órába telik míg az első orgia partiról eljutunk a főcímig(!) és újabb fél órába, még a film el is kezd azon kívül is történetet mesélni, hogy ki-kivel mikor milyen biomechanikai fondorlatot hajt végre éppen. Az a buta vicc jut róla eszembe, hogy minden pornófilm maximum 5 perc hosszú. Nem kárhoztatom azt aki az otthona melegében hamar a távirányító után nyúl, azzal a felkiáltással, hogy na ugorjunk! És mit kap az, aki ennek az ingernek ellenállva erő próbaként végigüli a 3:05-t? Kb. öt filmre való "alapanyagot” amit hogyha egy első filmes lelkes rendező munka kópia vágásának tekintenénk, akkor akár egy vállveregetéssel mondhatnánk is neki - Jó lesz ez, húzz belőle egy órát és megnézzük újra. De ez itt 100 millió $-os költségvetésű "nagy" film, Brad Pitt-el és Margot Robbie-val, aki nem mellesleg a forgatókönyv minden keresztbe tartása ellenére, a saját bőrét húzza le akkorát játszik és talán ő az egyetlen aki miatt bárkinek is merem ajánlani a filmet, ha leírtak ellenére elég bátor és mégis meg akarja nézni. Mit mondjak még róla el ami ezek után még nem világos? Azt, hogy a semmilyen érzelmi lánccal hozzám kötődő szereplők története végülis csak egy eszköz arra, hogy nosztalgikus mázzal legyen leöntve az egész történet a végére? És nem árultam el ezzel semmit, nem szpoilereztem ezzel. Nagyon elvetemült komplettistáknak ajánlom csak a filmet, vagy azoknak akik mazohista módon csak összehangzó kritikai és nézői negatív megítélésű filmeket néznek, pusztán lázadásból. Ja igen, a cím jó, ez itt maga Babilon minden kakofóniájával együtt. Kár érte.