kukkantsbeblogomba

Néha reccsen belül a valóság -
s tán légüres teret szimulál;
ekkor jobb az alakíthatóság,
mert irha puhul a figurán.
Kristályból az elme is, azonban
a csont alatt - beszürkül, valóban.

Roppanó vágy engedi előre
szürke állományok nyugtalan
gyötrelmét, s nem küld gyengélkedőre,
csak fő, hogy valami újra van.
S keresem térerőben önmagam -
Ne lenne fájdalmam haszontalan!

Felvidul kinek fájdalma múlik,
Végre simul a homlok redőny;
s mint gumi mikor éppen nem nyúlik
s fehér lesz a virágos mezőny,
Jól jön neki ingyen puhasága -,
rá se kacsintson az uraságra.

Nem lenne ily magányos az ember,
ha élne a szív hangjaival.
Döccen egyet az is ami nem kell;
eltakart mosoly rongydarabbal.
Kong szerkezetében a sötétség.
akár hazug arcán a kövérség.

Füllentenek ám tömör szavakkal,
hisz bennük nem zsong a szenvedés;
Nyomtalan elveket vallva zajjal -
agyatlan rohannak, s a szökés
mégse sikerül. Önmaguk árán
sem kapható szemernyi haladvány.

Itt az élet olyan szép lett, mint a
tónak odalent a vízi világa;
Így hát - beleugrom én fejest ma,
Annyira vágyom - igaz boldogságra.

Vasrudat ha belerakják a tűzbe -
és a kovács a fújtatóra lép;
felhevül a hideg féme - veresre,
piros lesz, mint az arcod -, csodaszép.

Úszkáljunk, mint két hal víz tetején.
Nem jön csuka se a cápa, se hóhér.
Mert igazán élni csak így lehet.

Hisz az élet romantika -, nem regény;
és nem is csupáncsak gyakorlótér.
A élet csak annak jó aki szeret.

Az isten a tényt képezi - neked;
a tervező te vagy, s ha kigondolod,
bekapcsol az Úr egy szerkezetet,
melyben parancsra várnak a robotok;

nagy és apró nanotestek, bacik,
melyeknek csapata bármit megoldhat.
Legyen a gondolatod jó -, amit
igazán akarsz, s eloltja a szomjad.

Betölti vágyaid, s másnak is az
örömét, ne lehangoló csalódást,
ne utálatot okozzon - e gép;

igényelj olyant ami nem pimasz -,
ne várj egy egész, hajónyi rakományt;
elég ha megadja kétszeresét...:)

Bárhol van este és lyuktalan ég -
koszos levegőben fehér a mélység;
gézben fulladozó vak szenvedély
köhög, s törlődik agyból a színérzék.

Fény billen, éjbe hull, lelket bugyolál
csillagos kosztümbe, s pereg a mennyezet
meszes burkolata, mint a hó - hideg;
nézd már olvad, házakat dekorál.

Kiben kétely bokrait nevelik
s fölötte lila felhőkből pénz esik,
annak gyökerét rövidebbre metszik -

s villámhárítókkal körbeveszik;
küszöbre roggyan a költő s elalszik.

Tele mint tele-vízi-lóval - egy
bajnok hímtag - fér elsőként a zárba;
Szezám kóddal nyitható - anyajegy
olykor másolattal visszajárna.

Csalódnak akik csaltak csőbe húz
sikerek látszata - tömött a pakli,
de visszavág -; felülhetsz rá, s lenyúz.
Nyaktörő Promontor ki fog tagadni.

A védjegye kerül mindenre rá
pecsételve, nagy titok, vajon értik
a ifjak ? magam sem jöttem rá.

Ami kifakul - többé nem fehérlik -,
hiába mossa Ágnes néni már,
a folt ott marad; igyál csak janicsár.

Föld anya vén hajszálai platánok
alatt vár a rét kaszára; sudár
törzsed tépnék már fanyüvő titánok -
kiket nap nevel, s téged hold sugár.

Nem is csoda hogy az ég is mogorva,
derűtlen, mint nélküled ez a kert,
hogyan szállna kis madárka bokorra
ha pillantásodtól békét nem lelt?

Te édes, csókadóm aranyszája -
rideg farkasveremben remény sugár;
a mi létünk véletlen csodája -

Tudom, ez a tél sikeres alku -, már
nem éneklés hat emberi testre;
az csak voltunknak himnuszát kereste.